Göttinger Pál beszél A kalóz c. operáról a szegedi közönségtalálkozón
A teljes beszélgetés felvétele:
A felvételt a Szegedi Nemzeti Színház készítette.
A beszélgetést Dinyés Dániel vezette.
DANI: Úgyhogy én azt szeretném tőled megkérdezni, Pali, hogy te mit tapasztaltál ebből a dologból, ebből a … az hogy ez a 13., tehát hogy a nagy klasszikus darabok előtti Verdi, hogy vajon volt-e ebben bármi, ami megkülönbözteti akármitől, amivel találkoztál vagy ami..
PALI: Énnekem az volt feltűnő… Egyrészt jó napot kívánok, engem Göttinger Pálnak hívnak, másrészt hogy nagyon élvezetes az olyan, amiben négy főszereplő van. Ez nem értetődik teljesen magától, az operadramaturgia sem szükségszerűen van így, de mégis az, hogy négy főszereplő nem a teljesen magától értetődő keresztbe szerelmesedési viszonyban, hanem ehhez képest a motivációk és szándékok és emberi fejlődés illetve tönkremenéstörténet különböző állomásain keresztbe találkozgat egymással, ez nagyon izgalmas. Mármint színészi megformálás szempontjából ez (nagyon szoktuk puffogtatni ezt a szakkifejezést, hogy) játszható. Nem egyszerűen csak be kell jönni és hősiesen állni, hanem hogy van mit játszani. Ez egyrészt nagyon üdítő volt, másrészt az hogy van ez a … hát elmondom ezt a történetet, most mi baj lehet. Ahol mi nyaraltunk gyerekkorunkban, ott egy Aglája néni nevű 103 éves néni volt a szomszédságban, és senki nem tudta, hogy kerül oda, de minden délután 4-kor megjelent kávézni. Nem tudtuk, hogy ki, de tudomásul vettük, hogy velünk kávézik mindennap. Őneki lassabban fogott az agya, mindig operák jutottak eszébe, de nem jutott eszébe a cím, és akkor egyszer csak így: mondjad már, melyik az az opera, mondjad már! Amiben egy fiú meg egy lány szereti egymást, és baj lesz!! És az egész asztaltársaságban, ami, bár én még gyerek voltam, de egyébként nagy koponyákból állt, Sándor Judit volt ott például, a híres operaénekes, és még páran... ment a nagy fejtörés, hogy melyik nem.
És a dolog úgy áll, hogy ez például ennél az operánál nem ennyire egyszerű. Ez egy ravaszabb cselekmény ennél.
Itt Pucciniket rendeztem az utóbbi időkben, ott dúl a verizmus, tulajdonképpen reális időben zajlik le a cselekmény, mondjuk A köpenynek a játékideje az ugyanannyi, mint a valós lebonyolodási ideje.
Itt viszont tablók vannak, vagyis egyik képtől kell eljutni a másikig, és az nagyon feltűnő, hogy az egyes képek tökéletes pillanatképek az adott szereplőnek a lelkiállapotáról. Tehát végig lehet őt kísérni egy nagyon komplex, nagyon izgalmas, nagyon ellentmondásos, önmarcangoló, helyenként dühös, helyenként igazságtalan lelkiállapot-sorozaton, és ahogy az egyes állomásokon nagy tablókban megáll a cselekmény, azok a pillanatok makulátlanok. Cserébe az útvonal, az nincs annyira kirajzolva, mint egy Puccini-operában, vagy mondjuk egy későbbi Verdiben, hanem egyszer csak tudomásul kell venni elemzés és egymás közötti megbeszélés útján, hogy ez a jelenet azt okozta, itt ugrottunk az időben, mert az nincs benne a darabban, és a következő fázis már ez. Ez a színészektől, vagyis énekesektől plusz egy környi lélekjelenlétet igényel, mert nem lehet a szereplőt végigkísérni mondjuk az összeomlás összes fázisain. Tehát a Szeid pasát amire látjuk, addigra már rettentő gonosz. Maguk, hogy ha később esetleg operarendezőnek állnak, akkor semmilyen körülmények között ne mondják azt egy szereplőnek, hogy gonosz, mert az nem fogja szeretni játszani. Azt szeretné tudni, hogy mi jár a fejében, hogy mi aggasztja, hogy ki árulta el annak idején, annak milyen görcseit őrzi, az melyik jelenetben mutakozik meg. Ebből lehet alakítást építeni. A Szeid (ez voltaképpen később, már a harmadik felvonás elején derül ki) egyébként egy instabil, mentálisan megrottyant ember, egy nagyon nagy hatalmú ember, aki abban a fajta nagyhatalmú-ember-betegségben szenved, hogy nincs körülötte egyetlen ember sem, akiben megbízhat. És ezért senki nem őszinte vele soha, és ő tönkremegy ebben. Beleszeret egy saját rabszolgájába, ami egy velejéig őszintétlen helyzet, ha jobban meggondoljuk, egyetlen részlete sem stimmel, de ő maga ezt szerelemnek érzékeli, és nem érti, hogy miért nem viszonozzák neki, és ettől vérbe borul. Gyönyörűen csinálja a Szilveszter a próbákon egyébként ezt a részt, ahol tulajdonképpen ő rémeket lát. Ez váratlanul korszerű, most abban az értelemben, hogy korát megelőző fura nagy kép, hogy ő egyedül maradván rémeket látva próbálja valahogy átvágni a saját fejében ezt a ködöt, hogy eljusson a vélt szerelméig.
Van benne aztán például házassági dráma, ami végképp nem az, amit várnánk... egy kalóztól. Ő már házas ember, és házassága már régen rosszul működik. Medorával rosszban vannak, és ezért ő inkább megy rablóhadjáratra, mint marad otthon vacsorázni, ami jó nagy baj, mert pont akkor látják egymást utoljára, amikor egy hatalmasat veszekszenek. És aztán, ahogy ez lenni szokott a tragikus műfajban, bánhatja egy életre, hogy ezek voltak az utolsó szavak, amiket váltottak. Aztán ez vezet a tragikus kifejlethez. Szóval van benne egy csomó ilyen nagyon izgalmas kezdemény, aminek néhány mondatpárjából egy egész színdarabot lehetne írni. Amit a Dani mondott, hogy rettentően gyorsan írta, az az én szempontomból azt jelenti, hogy rettenetesen sűrű. Tehát tényleg, ezt nem tudom mondani máshogy, válassz ki belőle három replikát, és az egy egész színdarab maga. Az van besűrítve rengeteg, intenzív, hatalmas és kontrollálhatatlan érzelem alá.
DANI: És azt nem tudom, neked volt-e ilyen érzésed, de engem például az lenyűgöz, hogy az a fajta szakmai tudás, ami a 13. operánál már van a Verdinek, az egyszerűen... úgy van az egész megírva, ez főleg a zenekari próbák alatt derült ki, hogy gyakorlatilag minden praktikusra van megírva. Tehát magyarul praktikusan betanítható a kórusnak két próba alatt, a zenekarnak két és fél vagy három próba alatt, fölrakható szerintem 10 nap alatt nagyjából az egész, a szólisták marha jól fogják magukat érezni, és az látszik, hogy egyszerűen olyan praxisban lévő zeneszerző írja, ami számomra lenyűgöző. Hogy valaki ennyire tudja a szakmáját, hogy tudja, hogy ha ezt leírja, bár jól szól, és csodálatos, de mégis nagyon könnyen megvalósítható és azonnal megcsinálható. Ez engem lenyűgözött. Nálad volt ilyen érzés?
PALI: Színházközeli ember írta, az érződik. Ez világos. Már úgy értem, lebonyolításilag nagyon organikusan van kezelve, hogy hány kalóz legyen, hány török legyen, azok véletlenül a csatában pont kimennek, mikor a másikak pont bejönnek. Érzékelhetően ugyanazokról van szó, akik átöltöztek, satöbbi. Tehát hogy van benne egy ilyen lebonyolítási praktikum, amit nem mi ravaszkodtunk ki azért, mert szegény az eklézsia Amikor a Sly-t csináltuk (nem tudom, van-e itt, aki emlékszik arra, hogy volt egy Wolf-Ferrari-darab itt 2016-ban), akkor is az volt - Pestre mikor utaztunk az előadással, hogy jó-jó, de nem egy Puccini, és hogy valójában nem remekmű. És én meg úgy voltam vele, hogy egyrészt nekem nagyon tetszett, de mondjuk nem az én véleményem számít, de én úgy voltam vele, hogy én nagyon megtanultam megböcsülni a felhasználásra íródott darabokat prózai színdarabban is és operában is. Tehát azokat jó lenne tudnunk, ismernünk, akár ezt, amivel most dolgozunk, akár ennek a testvéreit, a Lujza Millert, a Haramiákat, ezeknek a rokonait, amik nem akkora remekművek, mint amik letarolták az operaszínpadokat, és most is játszódnak száz helyen, ezer helyen egyszerre, és láttunk belőle már nyolcvan variációt. Mert ezek csak felragyogtatják a remekműveket, azok csak élesebben villognak attól, hogy ezeket is ismerjük, és tudjuk, hogy mitől működnek. És ezért nekem egyrészt a tanulásban, ahogy az operát folyamatosan tanulom, valószínűleg ez sosem hagyható abba, másrészt általában a színházcsinálást illetően nekem ezek hatalmas leckék, pont ezért, mert nincsen betakarva ettől az általános szó szerű lelkesedéstől, ami a remekmű operákat általában időnként nyakon szokta loccsintani. Hanem helyette tényleg lehet látni működésben a hozzáértő embert. Fel tud rakni egy finálét, fel tud rakni egy duettet, tud csinálni egy ilyen rettentő komplikált, szerelmi viszonynak tűnő, de valójában sokkal erősebb ragaszkodások, árulások, cserbenhagyások szövedékéből álló négy ember közti viszonyt, ami a “jaj, nem téged szeretlek, hanem téged”-nél százszor bonyolultabb és izgalmasabb. És ez mind kézre állt neki, tehát erőlködésmentesnek tűnik. Ez a próbákon, tehát a színpadra állításnál is nagyon érzékelhető.
(...)
DANI: Szó szerint van egy gyulladásos rész benne. Ezt azért elmondjuk, ez a Palinak a kedvenc beírása, ami nem volt rendes a Verditől. Parancsolj!
PALI: Nem. Figyeljenek ide. Ezt nem nagyon… Én nem tudom, abban a színházban ez hogy volt, de most már ki kéne nyomozni, de ebbe a kottába bele van írva két sor közé dőlt betűvel, hogy felrobban egy gyújtódereglye! Tengeri csata! Hát ezt most én nem ígérem, ne haragudjanak. Hogy be fog jönni egy gyújtódereglye, és fel is robban, és van benne 8 ütem, ahol a férfiak reagálnak bőszen, de hang nélkül, tehát csak a zenekar tombol. Felrobbant egy gyújtódereglye.
(...)
PALI: Később elkezdtünk rá használni egy kifejezést, amit hát ők nyilván nem tudhattak, de a jelenséget látták: ezt életközepi válságnak csúfoljuk manapság. Ez pláne előadóművészek esetében nem olyan vicces ám, tehát hogy egyszer csak, mondjuk nálunk tízzel talán följebb, 50-60 között egy színpadi ember számára kiderül, hogy ez már: ez. Még történhetnek vele nagyon jó dolgok általában, de ő már nem lesz nagyobb színész, mint amekorra. Akinek a pszichéje rosszul veszi ezt az akadályt, az megreccsen. Erre számos példa van, ne adja isten, hogy alkohol, ne adja isten, hogy más szörnyűség. Most csak azért mondom, mert a mi szereplőink vérontásban törnek ki, tehát látszik, hogy ez mindenkire rosszul hat. Ez tulajdonképpen az, hogy a szereplő átlátja, hogy ebben, amivel ő foglalkozik, nincs tovább. Az amit csinál, az mindig ez marad. És…
DANI: És nincs hova vágyakoznia.
PALI: Nincs hova vágyakoznia. Nincs következő cél, és hiába van meg minden ekörül a szereplő körül, minden homokká változik a szájában, és nem boldog vele. Ez váratlanul korszerű gondolat szerintem. Tehát ez most a COVID utáni időkben szólhatna bármelyikünkről. Nekünk most van az aranykor. Én 40 éves vagyok most, a Dani 42 talán. (Dani: Hagyjuk ezt.) Most van az aranykor. Folyamatosan dolgozunk, van mit csinálni, ezek a fiatal énekesek nagy szerepeket énekelnek, szakmailag most lépnek följebb éppen egy nagyot, minden jó. És ez jó nagy baj, ha ez az aranykor, mert azért... van véleményem.