BIRÓ RÉKA: TESZT 2 – FESZTIVÁLBESZÁMOLÓ

by - 10:40:00

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóról

A szerb Sirály után bármelyik előadásnak nehéz lett volna elnyerni a nézők figyelmét, így nagy kételyek közt mentem be másnap az aradiak Vodkapolka, avagy hogyan ettem kutyát című előadására. A kételyeim hamar elszálltak, mivel az Aradi Kamaraszínház annyira gyengén reprezentálta magát, hogy képtelenség volt nem odafigyelni. Nem tudom eldönteni, hogy a hatalmas kontraszt miatt, vagy anélkül is ennyire meghökkentő lett volna az a másfél óra, amit a Stúdió termében eltöltöttünk. Mindenképp felejthetetlen élmény marad. A történet egy ember viszontagságait dolgozza fel, amíg pár évig a csendes-óceáni orosz flottánál szolgált. A főszereplő elbeszélését zenével kíséri végig egy tangóharmonikás. A szöveg alapjában véve feszültségekkel teli, nem rossz szöveg, viszont a színészi játék szétbombázza az összes erényét. Ezt a felejthetetlen háborút segíti pár rendezői bomba is, ilyen például a szövegbe beékelt Székelylendtől ismert Aranka szeretlek című nótája, illetve a háttérben megjelenő videók, képek, amelyek sejtetnek egy gondolati vonalat, viszont ez a vonal teljesen kidolgozatlan, igénytelen marad. Nem bántam volna, és azt hiszem, hogy ezzel nem vagyok egyedül, ha nincs szöveg, nincs elbeszélés, nincs színpadi játék, hanem az egész történetet csak Szerjózsa szólaltatja meg a tangóharmonikáján.

Igazán sajnáltam a belgrádi Atelje 212 előadását a feliratozás nehézségei miatt, hiszen olyan problémát dolgoz fel, ami nálunk is nagyon életbevágó. A téma a munkanélküliséget, a munkahely elvesztését járja körül, és közben folyamatosan összehasonlítja a mai lehetőségeket a múltbeliekkel, illetve megfogalmaz egy erős vágyat a biztonság után. A drámai szöveg dokumentarista módszerrel készült, valós személyekkel való beszélgetések adaptációja. A színpad egyszerű, pár szék, és egy vízautomata, pont olyan, mint a mindenki által jól ismert várótermek. Így sokkal inkább előtérbe kerül a problémafelvetés, a fókuszpont nem a látványra, hanem a szövegre, és a benne rejlő kérdésekre összpontosul. A színészek hétköznapi emberként jelennek meg a színpadon, nincs távolság köztünk, így megteremtődhet a kommunikáció a néző és a színpadon elhangzott között. A Váróteremben unottan, türelmetlenül, izgágán, ellustultan ülő emberek jelennek meg, akik a várakozás közben elmesélik történeteiket, az utat eddig a helyig, ahol most ülnek. A különböző személyiség típusoktól függetlenül mindannyian ugyanaz a probléma felé haladnak történetük elmesélése alatt: a társadalmi helyzet kilátástalan, és a folyamatos várakozás életünk várótermeiben mindent megfojt.

Ha a piacon így zsonglőrködnének a zöldségekkel, biztos vagyok benne, hogy a zöldségtermesztők anyagi helyzete fellendülne. Tökökből épített utak, krumpliszsák teher- és gát metaforái, káposztalapiból libbenő tütü, spagetti a kócos haj, kenyértészta maszk és figurák. Ez a felsorolás kevés ahhoz a sokszínű felhasználási módhoz, amellyel A Nagy füzet a zöldségekkel játszik. A színészi játék és a mozgássorozatok ötvözése sokkal tisztábban mutatkozik meg a magos, nyers, ruganyos, poros, leveles eszközök között. Megfoghatóvá és érzékelhetővé válik a végtagok, az izmok mozgása a materiális dolgok mellett. De nemcsak a látvány lenyűgöző, hanem az előadás íve, felépítettsége is. Mennyire erősebben és hitelesebben mutatkoznak meg a kegyetlenségből fakadó szavak, ha teljes erőből krumplival célozzuk közben az ellenfelet. Mennyivel finomabbnak, emberibbnek tűnik a mozgás, ha közben önkéntelenül lehull rólunk a káposztalapiból készült balerina szoknya. A Nagy füzetbe jegyződik szülő és gyerek közti viszony (az anya nagyanyjukhoz vidékre menekíti az ikerpárt, de mint kiderül, a döntések nem olyan egyszerűek), a megismerés folyamata (a látszólag kegyetlen nagyanya és a gyerekek kapcsolatának megerősödése), a tanulás és fejlődés (az ikerpár felírja tapasztalatait, gyakorlatokkal erősödnek a világ gonoszságaival szemben). Majd végül az elszakadás szüksége is felíródik, a túlélés csak akkor lehetséges, ha képesek vagyunk elszakadni kötelékeinktől. Az előadás érzékenyen és finoman kezeli a történet szörnyűségeit, melyek észrevétlenül, de a krumpliszsákok súlyával érintik a nézőt.

A Temesvári Állami Német Színházra mindig kíváncsi vagyok, eddig egyszer sem csalódtam. A Geschlaechter – Fúriák & A Nagy Háború is ilyen. Nem csalódós előadás, hanem zsenge és fiatal. Bár a nem konvenciális térben játszott történetek kiválasztása kissé esetlegesnek tűnik, ha az egészet nézzük, mégis végig szórakoztató marad, leköti a figyelmet. A három történetben – a sorozatgyilkos és a kalandokra vágyó lány, a szerelmespár kibékülését manipuláló testvérlány, és a váláshelyzetbe került házaspár – mégis van egy közös szál. Ez pedig a magánszférák, az egyén személyes territóriumának a korlátai. A személyes terület határait próbálják fenntartani a szereplők, míg mások ezeket feszegetik, legtöbbször tiszteletlenül. Ilyen helyzetbe kerül a néző is, ha nem vigyáz, hogy hova áll a térben. Senki sincs biztonságban, akármikor eléd tarthatnak egy mikrofont, hogy nyilatkozz, énekelj nyilvánosan. Nem vagyunk hozzászokva, nem is nagyon szeretjük. Még akkor sem, ha ehhez pontos színészi játék vezet.

A Bivaly-szuflé szereplőit játszó színészek már többször szerepeltek a TESZTen, ahogy elnézem a tolongó tömeget az előcsarnokban, jókora közönséget csináltak maguknak az évek során. A „Mucsi-Scherer páros plusz Katona Laci egyenlő hármas” karakterei, poénjai megbízhatóak, kissé talán túlságosan is biztonságos talajra építettek. A történet látszólag egyszerű, négy bűnöző, egy nagy fogás, és menekülés a gengszterfőnök elől. Valójában arról van szó, hogy hogyan lehet kiszállni egy erős hatalom által manipulált környezetből. Az újrakezdés lehetősége úgy tűnik csakis a hatalom eszközeivel lehetséges. A négy bűnöző kénytelen megszállni egy elhagyott romos házban, amibe majd beleképzelik jövőjüket, és bele is fektetik a nagy fogást egy új élet reményében. A történet során viszont kiderül, hogy nemcsak a gengsztervilágban működnek mocskosan a dolgok, hanem egészen a kis polgárig, mindenki korrupt. A jó karakter lehetőségek ellenére az előadás mintha túlságosan támaszkodna a már előző előadásokból ismert, és eddig jól bevált párosok, hármasok sikerére, ezért hiányzik a frissesség, az új lendület a színészi játékból. ABivaly-szuflén néha nevetünk, néha nem, de nem azért mert csak néha vannak poénok. Az előadás a végén adna egy gondolatot, kipróbál egy csavart, de ehhez a gondolathoz a néző nem jut el.

A Zentai Magyar Kamaraszínház alig pár éve alakult, tudjuk meg a közönségbeszélgetésen. Hamarosan bővülni is fog a társulat az Újvidéki Művészeti Akadémia végzős színészosztályával. Remélhetőleg ez majd jó hatással lesz erre a fiatal színházra, hiszen a TESZTen látott Simon hét napjá-ból úgy tűnik, szüksége van rá. Az előadás érdekes problémafelvetésekkel dolgozik, ha a néző túl tud lépni a színészi játékon, az előadás módján, akkor ezt észre is veszi. A főszereplő egy munkanélküli fiatal, aki hatalmas kreativitása ellenére sem tud érvényesülni. Talán a kudarcsorozatoknak köszönhetően válik megszállottá, egészen addig, amíg elhiteti magával, hogy kapcsolata van egy olyan lánnyal, aki valójában nem is ismeri őt. Ha a jelen fiataljainak helyzetét nézzük, ez a forgatókönyv, bármennyire is ijesztő, nem is annyira elképzelhetetlen. Sajnos az előadás ezt a témát nem képes jól kidolgozni, hiába dolgoznak a színészek hatalmas energiákkal, játékuk gyenge. Így a néző könnyedén elsiklik a probléma fölött, hiszen a színpadon történtek nem tudja lekötni figyelmét.

A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatát nem volt szerencsém sokszor látni, de amikor igen, akkor igazán izgalmasnak tűnt, és sok kérdést felvetett bennem az, amit látok. Ilyen gondolat például, hogy én bennük véltem leginkább felfedezni azt, hogy teljesen más a színészi jelenlétük, máshogy nyilvánul meg a színészi játékuk, mint amit ebben a térségben láthatunk. A halál nem bicikli előadásban is ugyanezt figyeltem, mivel a többi előadásaikkal ellentétben, most úgy tűnt, hogy nincs más, amire lehet. A dráma az Apát és annak legfőképpen hiányát teszi a középpontba, illetve mindezt bevonja az elmúlás hangulata. A szöveg nem egy lineáris történet, hanem kapcsolatok töredékei egymás mellé illesztve. Ezek a fragmentumok mind az apa képét járják körül úgy, hogy közben az sosem jelenik meg. Az előadásban úgy tűnik, hogy mindegyik színész karakterén keresztül megtalálta saját kapcsolódási pontját a témához, viszont összességében erősen küzd azért, hogy túléljen egy makacs rendezői koncepciót. Így az előadás vontatottá válik, folyamatosan érződik egy hiányosság, ami nem egy apa hiánya. Talán a rendezőé.

A Démonok városát mi is ismerjük, nekünk is vannak démon városaink. Az Urbán Balázs rendezte város a multikulturalizmusról, többnyelvűségről, nemzeti identitásról beszél. Az ezekből származó konfliktusok itt is részei mindennapjainknak, így egyáltalán nem tűnnek túlzásnak az előadásban használt jelképek. Mert azok erősek, konkrétak, és kíméletlenek. Az előadás pontosan fogalmaz különböző nemzetiségek együttélési problémáiról. Nincsenek simítások, nincsenek árnyalatok, csak kimondott szó van – legyen az bármilyen nyelven – és kitett szimbólumok vannak, a maguk csupaszságában. Ezek a mérhetetlenül telített jelképek – föld, víz, hús, búza, kalapács, homok, kő – mégis úgy jelennek meg a színpadon, hogy képesek irányítani az asszociációt olyan válogatásra, amelyek túllépik a hatásvadászat korlátait, és maguk egyszerűségében megérintenek. Egyszerre lesz szimbolikus és végtelenül konkrét az, amit látunk. Behoznak egy hentes kampóra akasztott marhanyelvet, de nemcsak a húst látod, hanem a különböző nyelveket beszélő népek konfliktusait, az ebből származó nehézségeket, de ugyanakkor a hallgatást is. Népszámlálás szerint akarnak felosztani egy hatalmas pizzát, beleszarnak, vizelnek, hánynak a színpadra szórt földbe – a saját terület – aminek keverékét majd extázissal kenik magukra a turisták. És mindez egy kifutón történik előttünk. Azon a kifutón, ahol gyönyörű nők, gyönyörű fekete ruhájukban keservesen óbégató bárányokká törpülnek. A látvány felkavaró, de nem feltétlenül a durva képektől. Az előadás hordoz magában egy rettentően emberi szálat. Ilyen jelenet, amikor minden szereplő a saját népviseletében lép be a térbe, és mindegyik hoz magával egy deszkát, melyet hosszú percekig teljes erőből üt egy kalapáccsal. Az is elvarázsol, amikor egy szerb lány törve a magyar nyelvet arról beszél, hogy milyenek a magyar férfiak. A Démonok városa nem a kisebbségi frusztrációkat hozza ki a nézőből, hanem az indulatot, ami a multikulturalizmus szó alatt mindennap megetetett ellen irányul. Mert ez a közös.

Végre megint a vendéglátó társulat előadása következik: a Gardénia, s bár lassan fárad a fesztivál közönsége a sűrű program alatt, még mindig elbír egy kis finomságot, érzékenységet, nőiességet. Annak ellenére, hogy négy nőt látunk a színpadon, illetve hogy a közönségbeszélgetésen is felmerül egy felületes kérdés a feminizmusról, az előadás témája túllépi a négy női történetet. Valójában az egész mondanivaló a harmadik női karaktertől kezd működni igazán. Négy női generációt látunk, mindegyiknek külön élettörténete van, de mindegyik függ az előzőtől, és az utána következőtől. Az előadás eleinte zötyögve építkezik, később egyre inkább belelendül, míg végül egy gyönyörű ívben érkezik egy groteszk végponthoz. Lassan, és türelemmel lehet rákapcsolódni erre az ívre, ahogy folyamatosan ismerjük meg a dédnagymamát, a nagymamát, az anyát, és végül az utolsó generációt, a lányt is. Nemcsak négy karaktert látunk, hanem mindegyik karakter ugyanúgy magában hordozza a nagyanyát, az anyaságot, valakinek a lányát, és nem utolsó sorban a nőt, aki igyekszik mindezt egyben tartani, kezelni, megemészteni. A harmadik nő megjelenésével, Lőrincz Rita lendületével kezdünk el saját önkéntelenül átörökölt tulajdonságainkra reflektálni, de már nemcsak az anyai ágat figyelve, hanem az apait is. A gyermekkorból átvett példaképek, a generációról generációra öröklődő tulajdonságok felismerése, a beivódott mondatot, történetek elleni tehetetlenség – amit Koltai M. Gábor pontosan és érzékenyen kezel – nehezedik rá az egész előadásra. A díszletben használt kis házak (néha székként, néha előkerül belőle egy emlékkép) kezdetleges babajáték kedvessége mintha átalakulna az előadás során, szürke, hatalmas falakká.

Ugyan a Pintér Béla és Társulata Kaisers TV, Ungarn című előadása után elhangzott, hogy nem volt érzékelhető az a nyomasztó szomorúság, amit a társulattól megszoktak a nézők, mégis mindenki határtalanul hálás volt, hogy végre nagyokat nevethetett az előadás teljes ideje alatt. Az irónia és az önirónia rendesen megremegtette a kacagó izmokat, ugyanakkor mégsem maradtunk üresen, gondolatok nélkül. A Kaisers TV, Ungarn valóban egy utazás – ahogy arra fel is hívja a figyelmünket az előadás elején és végén az egyik színésznő –, amely kifordítja, és egy fiktív szemszögből mutatja meg a történelmi eseményeket. Megjelennek előttünk a tankönyvekből ismert nagy nemzeti karakterek, mint Petőfi Sándor, vagy Kossuth Lajos, csak sokkal emberibb megközelítésben. Ugyanolyan hétköznapian mutatkoznak, mint a Kaisers Tv alkalmazottai, s ezáltal sokkal szimpatikusabbak is. Az előadás lehámozza a történelmi alakok merevségét, és rámutat arra, hogy valójában ezeknek az embereknek a döntései csak utólag felruházottak mindenféle áhítattal, az adott szituációban igazából végtelenül emberi körülmények befolyásolták nekik is az életük végbemenetelét.

Az Accent Grave: Somniare Somnia úgy kezdődik, hogy a helyfoglalás alatt Varga Heni szavakat sorol egy mikrofonba, ezt Antal Attila zenével követi. Ez azért fontos, mert számomra ez jelentette a kulcsot az előadáshoz. Ahogy lassan mindenki elhelyezkedik, figyelni kezdek a szavakra, és rájövök, hogy sorrendjük nem véletlenszerű, hanem asszociációról asszociációba fut át. Így tűnik megfejthetőnek az előadás egész működése. Hogyan kerülnek kiválasztásra, és egymás mellé nagy drámák női monológjai, ezt miként követi le a tánc, vagy miért szövődik hozzá a zene. Minden körkörös, csak újraíródik, átértelmeződik, ahogy egy asszociáció lánc is utoléri önmagát, csak addigra már sokkal telítettebb. A közönségbeszélgetés alatt a körbe helyezett székek közepébe terített ruha is ezt igazolja vissza.

Izgalmas felvetésnek tűnt, hogy két nap leforgása alatt két Pintér Béla előadást láthatunk, az egyik egy teljesen saját, a másik pedig egy különböző társulat előadásában látható Pintér Béla szöveg. Már előre felvetődnek a kérdések: milyen is lesz ez, miben lesz más, miben lesz ugyanolyan, képes újat hozni, hogyan célszerű viszonyulni ehhez, egyáltalán honnan nézzük ezt az előadást? Ha leválasztom a fennálló szituációról, és egy eddig ismeretlen előadásként nézem, akkor talán azt lehet mondani, hogy viszonylag jól működő, van egy íve, vannak benne maradandó élmények. De vajon nem a szöveg komplexitása teremti meg ezt a látszatot? Mindenképp nehéz helyzetnek bizonyul úgy néző, mint alkotó számára ez a szokatlan esemény. Az előadás mégis tartalmaz, szövegtől függetlenül, megkérdőjelezhető elemeket. Ilyen például a Karmester jelenléte, aki a jeleneteket tekintve teljesen szükségtelenné, és érthetetlenné válik. Úgy tűnik, hogy a közönség sem reagál a megszokottan, erre akkor döbbenek rá, amikor az egyik humoros jelenet célba ér a nézőtéren is, mire válaszként a színészi jelenlét is javul. Az előadás alatt úgy tűnik, hogy a rendezői szándék nem vette figyelembe a helyzet finomságát, s ezért az egész előadás gondolatisága, működőképessége elbicsaklik. De az is lehet, hogy az elvárások komplikáltabbá teszik a befogadást.

A TESZT a temesvári társulat előadásával zárul, illetve a kissé hosszúra nyúlt gálaműsorral, amire ha visszaemlékezünk, amúgy is összezsugorodik és megszépül. Az idei TESZT olyan kellemes meglepetésnek bizonyult, amit legszívesebben nem osztanék meg senkivel, csak hogy minél több maradjon belőle nekem, de ugyanakkor megosztanék mindenkivel, hogy folytatódjon a körkörösség, a felülírás, bővüljön a történet, amiről a fesztiválra – úgy tűnik nem meggondolatlanul – beválogatott néhány előadás is beszél.

You May Also Like

0 Comments

TÁRGYMUTATÓ

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bencs villa bisb bivaly-szuflé bob herceg börtönrádió budaörs budapest improv show budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház caminus castel felice castel felice vizsga centrál cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debreceni tavaszi fesztivál deszka fesztivál díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó due dunapart dunaújváros egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email english erkel erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom europa cantat ezek mennek fellegek fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge gianni schicchi gödöllő gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok láthatatlan állomás leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe mágnás miska magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság manhattan short manna margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő miskolc mojo momentán monodráma fesztivál most fesztivál mozart-kommandó mozgófénykép mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé nemzeti filharmonikusok nézőművészeti kft nézőpont színház nyílt nap nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália pécs pécsi egyetem pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik projekter rádió radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szfe színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren tengeren (nyíregyháza) térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed