Szakmai beszélgetés - Love & Money - POSZT 2008

by - 16:50:00

A beszélgetésen elhangzottak


Galambos Péter: Köszöntök mindenkit, a mai szakmai beszélgetésünkön a Love&Money-ról lesz szó. Itt van köztünk Bartsch Kata, Kroó Ádám, Tamás Kinga, Viola Gábor, Magyari Tekla, Elek Ányos, Bagoly Zsuzsa, aki díszletet tervezte, a dramaturg, Várady Zsuzsa, és Göttinger Pál, a rendező. Átadnám a szót az opponenseinknek. Nánay István következik.


Nánay István
: Nem látom a rendezőt, tudom, hogy itt vagy, csak nem látlak. És a dramaturg? Egy tiszteletkörrel kezdeném, a tiszteletkör annak szól, hogy van egy ilyen színház Erdélyben. Én ezt nagyon fontosnak tartom, mert az erdélyi színházi struktúrában ez a vonulat, a másfajta színház, teljesen hiányzik. Ugye eredetileg volt a gyergyószentmiklósi, de abból is rendes hivatásos színház lett. Nagyon fontosnak tartom, hogy ne csak hivatalos színházak legyenek, hanem egy ennél gazdagabb, érdekesebb, kísérletezőbb színházi forma is. Nagyon örülök, hogy van ez a színház, és azt is fontosnak tartom, függetlenül attól, hogy nekem mi a véleményem az előadásról, hogy Endre ezt beválogatta. Egyszerűen azért, hogy lássuk, ott hogy működik egy ilyenfajta színház.
A megnevezésükkel egy picit bajban vagyok: úgy aposztrofálják magukat, mint magánszínház. Nem firtatom, hogyan és miként kerül tőke ebbe a színházba, és azt sem, hogy milyen jogi formában működik, hiszen a magánszínház elnevezés tulajdonképpen a jogi formára vonatkozik. Az a nagy kérdés, hogy attól, hogy magánszínház, más színházi formát képvisel-e. A szónak abban az értelmében, ahogy, mondjuk, itt használjuk a független vagy az alternatív kifejezéseket. Bár ezeknek a használata is elég problematikus. Magyarán, hogy képes-e ez a fajta színház valamilyen más utat mutatni, mint azok a színházak, amelyek léteznek Erdélyben máskülönben. Ha megnézzük, hogy milyen darabokat játszanak, akkor azt mondom, hogy igen. Ugyanezeket a darabokat játssza a Yorick Stúdió is, talán azokat is lehet az alternatívok, vagy a más színházak közé sorolni, azzal a megszorítással, hogy látszólag ez a színház viszonylag rendszeresen dolgozik, míg a Yorick évente, ha évente kihoz egy bemutatót, akkor az szerencsésnek mondható.
2006-ban alakult a csapat, és ez már a negyedik bemutató, ha jól tudom. Ez azt jelenti, hogy abszolút folyamatosan kell, hogy működjön. A címek alapján azt tudom mondani, hogy igen, ez egy másfajta színház. A játékmódot nézve viszont már elbizonytalanodom. A rendező választotta a darabot, ő ajánlotta a csapatnak, mert ismerte a felállást és beleszeretett a darabba. Tehát bele lehet szeretni ebbe a darabba, meg látni mindenféle érdekességét, de nagyon nagy kérdés, hogyan visszük színre. Nekem az a legnagyobb gondom, hogy az a szöveg, amit én olvastam, és az az előadás, amit láttam, valahogy nem akar egymásra csúszni. Ez a szöveg. Lehet látni, hogy rövid sorok, hosszú sorokkal váltakoznak. Nem arról van szó, hogy az egyik ember egy szóval mond valamit, a másik pedig egy hosszúval válaszol, hanem az egész szövegnek olyan a tördelése, mint egy versnek. Van a szövegnek egy nagyon erős belső lüktetése. Erős zeneisége, belső ritmusa van. Amikor elolvastam, valami olyasfajta előadás képe lebegett előttem, ha nem is ugyanaz, de valami ahhoz hasonló, amit én Göttinger Páltól Pesten láttam, és ha jól emlékszem, akkor az az ez után következő előadásod volt, az a.N.N.a. Ez szintén olyan anyag, ami alapvetően és elsősorban a szóra, a szövegre, a szövegen belül megszülető drámai szituációra épül. Én egy ilyen fajta előadást tudtam elképzelni. Ehelyett láttam egy olyan produkciót, ami kvázi szituatív. Tehát úgy csinál, mintha reális szituációk lennének, és azt kéne megoldani.
Ennek a darabnak van egy külső meg egy belső formai tulajdonsága. Lényegében ez egy kétszálú történet, a fiúnak és a lánynak a története, ha akarom, időben visszafelé meséli el a darab, de nem szigorú rendben, hanem közben azért megbillenti a kronológiát. De lényegében az utolsó utáni pillanatban kezdünk, amikor ennek a kapcsolatnak már rég vége, és az utolsó jelenetben látjuk az elejét ennek a kapcsolatnak. De minden jelenet tulajdonképpen erről a kapcsolatról szól. Az egyik vonulata a fiú szemszögéből, vagy a fiú történetét mondja el, a másik a lány történetét. Egyetlen jelenet van csupán, amikor ez a kettő összekapcsolódik, ha jól emlékszem, a hatodik jelenet az orvosi szobában.
Számomra a legproblematikusabb az előadásban a megőrülés pillanatának, vagy a megőrülés folyamatának az ábrázolása. Amikor először meglátjuk Jesst, öt másik emberrel együtt van a színen. Ez az öt ember egy kórus, a szövegük pedig zene, Jess monológjának a kivetülése, vagy ha úgy tetszik, a második fele. Ha a rendezés ugyanazt a technikát választja ennek színre állításához, mint a második jelenetben, ugyanazt a megszakításos, közbevágásos technikát, ahogy az anya és az apa elmondja a temetőben történteket, akkor szerintem nem születhet meg ennek a jelenetnek a zeneisége.
A másik nagyon problematikus jelenet Debbie és Duncan jelenete a kocsmában. Itt majdhogynem egy realista szituációt játszanak el a színészek, ami azért furcsa és problematikus, mert az egy olyan jelenet, ami látszólag nem is kötődik a történethez. Egy háromfelé szétszedett mondatot leszámítva nem tudjuk, hogy mit keres ez a rész darabban. Azt tudjuk meg, hogy bizony ez a pali, aki oly nagyon elutasította a pornót, mint pénzkeresési lehetőséget, bizony mégiscsak ráfanyalodik erre. Azt gondolom, hogy elsősorban játékstílusbeli problémák vannak, és elég nagy gond, hogy ebben a pici térben azért eléggé kínos, ha a szereplők több mint felének nem értem a szövegét. A férfi főszereplő, aki lustán és renyhén beszél, hátul nem artikulál, az első jelenetből szinte semmit nem lehet érteni, a későbbiekben sem, és hát bizony másoknál is vannak problémák a beszéddel.


Tasnádi István
: Majdnem mindenben az ellenkezőjét gondolom annak, amit elmondtál. Kezdve azzal, hogy én értettem az első jelenetet. Pista arról beszélt, hogy van egy darab, ami nem lett megértve, vagy nem lett megtalálva megfelelő forma hozzá, amiben az autentikusan tudna megszólalni. Nekem viszont nagyon úgy tűnt, hogy van egy erősen közepes darab, aminek a megmentésére történik egy kísérlet, nagyon komoly invencióval. És ez hol sikerült, hol nem. A végére inkább a nem felé billen a dolog, de amit láttam, az számomra sokkal meggyőzőbb volt, mint a darab, ami alatta ment. Mert mi is ez a darab valójában? Tulajdonképpen egy többé-kevésbé szellemes dialógusokkal megírt ujjgyakorlat, a fogyasztói társadalom kritikája. Love & Money. Olyan környezetet mutat be, ami nekünk azért eléggé testidegen, bár egyre inkább ismerőssé válik. Az elidegenedésről, a kapcsolatok ürességéről, a hajszoltságról és mindazokról a közhelyekről szól, ami már a könyökünkön jön ki.
Az egyetlen érdekes dolog benne az időjáték. A flashback technika és a történethez lazán kapcsolódó jelenetek szétcsúsztatása. A szülők jelenete tényleg nem tartozik a történet fő sodrához, és a pornó-ajánlatos jelenet is csak abban az egy pillanatban kapcsolódik, amikor megtudjuk ezt az egy információt a hősünkről, hogy mégis beállt az iparba. De hogyha szépen helyére tennénk ezeket a kockákat, akkor kijönne egy „igen, hát láttunk már ilyet” történet. Igazából maguk a jelenetek is úgy épülnek fel, mintha páros gyakorlatok lennének, van egy helyzet, általában páros jelenet, kattog egy párbeszéd, ami aztán egy adott ponton kifordul, és arra fut ki, hogy halljunk valami furcsaságot. A pornósnál például egy ismeretlen úr megkapja a lány bugyiját, és vége. Tulajdonképpen ezeknek a szekvenciáknak önmagukban is meg kellene állniuk, hiszen az egész nagy történet gyakorlatilag három mondatban összefoglalható. Nem arra megy ki a játék, hogy elmeséljünk egy történetet, éppen ezért ezeknek a szekvenciáknak erőseknek és mélyeknek kellene lenniük.
A másik nagy problémám, hogy kétféle narratívát kever a darab, ami akár jó is lehetne. Vannak a kifele fordulós monológ helyzetek, az elején az e-mailezés és Bartsch Katának van több monológja is, amikor közvetlenül minket szólít meg. Úgy éreztem, hogy a közvetlenségnek azt az erejét éri el a színész, amit a darab maga nem hordoz. Hasonló probléma, mint amiről tegnap az Urbi et Orbi kapcsán beszéltünk. Veszélyes ezzel játszani, mert ha egyszer megteremtődik valami valódi kapcsolat a színész és a nézők között, utána nagyon nehéz visszamenni a szituációba és úgymond hagyományos, szituatív színházat játszani kivágott térben. Szerintem a monológok voltak az előadás legerősebb pillanatai.
Még egy lezáró gondolat: az Yvonne kapcsán beszélgettünk erről, a szünet problematikájáról. Végül arra jutottunk, hogy azt a két és fél órát egyben kellett volna végig ülnünk, mert annyi kárt okozott a megszakítás, és hogy aztán egy teljesen esetleges helyről újrakezdődött valami. Itt is azt érzem, hogy egy íve van az előadásnak. Tulajdonképpen a végén van a nagy ráismerés, akkor értjük meg pontosan, hogy mire ment ki a játék, ott, ahol még minden előtt vagyunk. Az tényleg egy erős pillanat, amikor a lány azt mondja, hogy bízom a jövőben. Nem tudom pontosan idézni a szöveget, de pozitív felütése van a végének, viszont mi akkor már tudjuk, hogy hova fog kifutni a történet. Ezt az egy ívet megtörni egy szünettel, ráadásul úgy, hogy utána egy kis flashback-kel újrakezdünk, nem egy szerencsés megoldás egy olyan típusú szövegnél, ami gyakorlatilag egy gondolatra vagy slussz poénra épül. Inkább végigüljük azt a két órát. Köszönöm.


Telihay Péter
: Megpróbálom a mai mondandómat két részre bontani. Az egyik a tegnapi előadáshoz tartozik, de próbálok egy kis időt nyerni, mert néhány általános gondolat is eszembe jutott a hosszú úton hazafelé, és ezeket mindenképpen megpróbálnám majd eldadogni. De kapcsolódik természetesen a tegnapi két előadáshoz is. Túl azon, hogy mélységesen egyetértek Istvánnal abban, hogy szerintem ez nem elég erős szöveg, nem egy elég erős anyag, de erről egyelőre ennyit. Megpróbálok inkább a színpadi megvalósításról beszélni. Szerintem egy elég erősen indiszponált előadást láttunk tegnap. Próbálok a rendkívül konzervatív és undorító teatralitás felől közelíteni. Először is azt éreztem, hogy valahogy ez a történet tegnap molekuláira hullott, és nem azért, mert az írónak ez volt a szándéka, hanem valahogy nem tartották eléggé egyben. Minden előadásnak, tök mindegy, hogy mennyire atomizált, és az is, hogy arról beszél, hogy a világ darabjaira hullott, mindig tartania kell valahová. Tetszik, nem tetszik, szükség van kompozícióra. A dekompozíció is egy kompozíció. A tegnapi előadás számomra elég sokfelé tartott, de nem irányba, az biztos. A jóindulat vagy egy sejtés mondatja velem, hogy van ennek az előadásnak egy jobb változata is.
Hozzá kell tennem, hogy én nem ismertem a darabot, teljesen szűzen ültem be. És amikor azt mondom, hogy nem értettem, akkor valójában egy rettenetes hiányérzet fogalmazódott meg bennem. Számtalanszor elveszítettem a fonalat. Nem tudom, lehet, hogy süket vagyok. A közlés szándékát nem spórolhatjuk meg, akármennyire intimek és modernek vagyunk. Nem egyszerű a szöveg. Az időugrások miatt baromira kell figyelnem arra, hogy mi is történik. Ez egy puszta szakszerűségi mutató, amiről beszélek.
A másik: nem lehet zenére zenét vágni. Tilos. Gyakorlatilag megfosztasz engem attól, hogy felépítsem a te világod, azért mert befejezel egy zenével egy jelenetet, mert úgy érzed artisztikusnak, és rávágsz egy másikat. Ettől jelenetenként új történet indul el bennem. És amikor már végre elkezdeném felfogni, hogy ki kihez tartozik, megint újra a nulláról kell elindulnom. Ez különösen így van a Debbie és Duncan jelenetnél, ami szerintem megvalósításában nem is olyan rossz. Muszáj valami megoldást találnod erre a problémára, mert ettől hullik molekuláira az anyag. Miközben éppen abban kellene segítségére lenned a nézőnek, hogy valahogy összeálljon benne egy, bár más prizmában, más fénytörésben lévő, de mégiscsak egy rendszer. Egyetértek Istvánnal abban is, hogy érdemesebb lett volna egyben játszani. Mondom ezt úgy, hogy tulajdonképpen ötven perc után elég sűrűn néztem az órámat. De ezt betudom az időjárásnak meg a rossz körülményeknek.

Az utolsó konkrét, és az előadás megvalósítására vonatkozó megjegyzésem az, hogy miközben rettenetesen tisztelem ezt a vállalkozást, hogy is mondjam, azt éreztem, hogy nem fáj nektek eléggé a világ. Szóval ilyen fiataloktól valahogy sebzettebb, durvább és elementárisabb magatartást vártam. Értitek? Olyan kis tompa volt az egész. Nem volt benne elég szufla. Oké, megvolt. Néztem, rendben van. De valahogy nem akart ez engem leharapni.

Galambos Péter: Más?


Rezes Zsuzsa
: Nem tudtam megállni, hogy meg ne szólaljak, miután nem volt más jelentkező. Rögtön arra reagálnék, amit az előbb a durvaságról és a sebzettségről hallottunk. Lehet, hogy egyedül állok ezzel az óhajommal vagy ízlésemmel, de én meg azt utálom rettenetesen, amikor durváskodnak, ordibálnak, kézzel-lábbal kifejeznek a színpadon. Itt végre nem ezt láttam.

Telihay Péter: Nem ezt mondtam. A kettő nem ugyanazt jelenti. Az hogy durvábban, sebzettebben, az nem azt jelenti, hogy valaki ordít.

Rezes Zsuzsa: Ja, hát akkor rendben van. Nekem mondjuk nem volt ilyen hiányérzetem. A másik: valaki azt mondta, hogy mélyebbnek kellett volna lennie bizonyos jeleneteknek. Nekem az volt a benyomásom ezekről a bizonyos jelenetekről, hogy azért nem mélyek, mert a mindennapi életünk sekélyes történései jelentek meg bennük. Sajnos ezeket nem lehet mélyebben megmutatni. Nekem ez az előadás nagy élmény volt, bár egyetértek a szakszerűségi problémákkal. A világosítással és a beszédtisztasággal tényleg voltak problémák, de engem boldoggá tett az a tény, hogy olyan színházat látok végre, amely elég bátor volt ahhoz, hogy ilyen problémákat feszegessen. Őket igazolja az utolsó monológ, ami lényegében az egészet megmagyarázta, ráadásul rendkívül mély és filozofikus. Szerintem az emberiség szempontjából rendkívül fontos problémákat feszeget, egyszerűen és világosan. A közönség nagyon is vevő volt erre, mert egy pisszenés nélkül hallgattuk végig ezt az igen hosszú és tulajdonképpen elég nehéz szöveget.

Nánay István: Egyetlen dologra szeretnék reagálni, abból, amit mondott: a sekélyességre. Ez egy nagyon lényeges kérdés, és túlmutat ezen a darabon. Egy picit hasonló ahhoz, mint amiről szó volt tegnap a blöffel, giccsel, vagy közhellyel kapcsolatban. Elhangzott, hogy közhelyes, semmitmondó, sekélyes a darab. Ha ezeket a jelenségeket, mindennapjainak sekélyességét, elidegenedettségét ábrázoló darabban nem tudunk kezdeni valamit ezekkel a problémákkal, nincs hozzá viszonyunk, akkor ugyanolyan sekélyes, közhelyes és blöffös lesz.
Ez az egyik része a dolognak, a másik az, hogy elhangzott, azt hiszem, Péter, te mondtad, hogy ez nem egy erős szöveg. Ezen én azért úgy eltűnődnék. Mi az, hogy erős vagy nem erős szöveg? Hány olyan előadást látunk, ami nem erős szövegből születő erős előadás volt, és hány erős szövegből látunk sekélyes, rossz előadást születni. Igazából ezekkel a kifejezésekkel marha keveset tudunk kezdeni. Én olvastam a darabot, és állítom, hogy ez egy valóban jó dialógusokkal megírt, nem túlzottan izgalmas történet. De könyörgöm, ha körülnézünk a világban, nem tudom, hol látunk jobb történeteket. Volt tegnap valaki a felolvasó színházon? A legjobb finn dráma. Azt hittem, hogy beledöglöm az unalomba, a semmitmondásba, a blöffbe. Tessék szíves lenni körülnézni, a dramaturgoktól elnézést kérek, hogy most helyettük beszélek, de tessék körülnézni a mai drámairodalomban. Tele van agyonbeszélt, jól rizsázó semmitmondással. Igazából semmi nincs mögötte, de nagyon jól meg van írva. Ez az egyik része a színházunknak. A másikfajta dráma pedig olyan, ami nem akar semmit kezdeni a szöveggel. Borzalmasan kevés az olyan szöveg, ami egyszerre erős is, és közben valami olyan formai és tartalmi lényeget tud megfogalmazni vagy közvetíteni, amire azt tudjuk mondani, hogy na igen, ez egy dráma. Ezzel együtt kell élni. Azért próbáltam hangsúlyozni, hogy a szöveg sokkal több lehetőséget ad, illetve nagyon sok irányba el lehet indulni belőle. Azt éreztem, hogy az előadás túlzottan leragad a „kis jelenetek” hitelességre törekvő megvalósításában. Holott ez egy elemeltebb anyag.

Tasnádi István: Csak egy mondat, a sekélyesség kérdéséhez. Láttunk már olyat, hogy közepes szövegből jó előadás született, de ez a lehető legritkább esetben történik meg akkor, ha ennyire távoli a szöveg világa. Öt napja ülünk itt, láttunk ilyet is, olyat is, Csehov interpretációt, az alkotók által megírt szöveget, satöbbi. A személyesség különböző fokain izzanak, vagy nem izzanak ezek a szövegek. De mi van akkor, amikor izgalmas embereket látok a színpadon egy jól megcsinált előadásban, de egy olyan szöveget mondanak, amely bár ügyesen van feltéve, de az Oxford street-et emlegetik benne, és az angol középosztály vásárlási problémáiról szól. Direkt túlzom el. De miért van az, hogy itt ülünk együtt egy térben és nem a lényegnél vagyunk. Látom az erőfeszítést, hogy kezdjünk valamit ezekkel a dolgokkal, melyek elvileg nagyon kortársiak és húsbavágóak. A jelenetek pont, hogy nem a sekélyesség felé mennek, mindig nagyon meghökkentőek és érdekesek akarnak lenni. Szabad szájúak és felsebzők. Szétverem a szűzmária koponyáját kalapáccsal. Mindegyik valami ilyesmire fut ki, és mégsem éri el a kívánt hatást, mert azt érzem, hogy művi. Azt érzem, hogy lehet, hogy valahol, Angliában van olyan közeg, ahol ez nagyon horzsol, de itt nem. Lehet, hogy az a szenvedély, átéltség, vagy az a vágy, ami jön belőled, el tudna találni, csak mivel ilyen áttéteket kell használnod, nem jön át. Ez a szűrő. Talán erre gondolt Péter is, mikor azt mondta, hogy az hiányzik, hogy lássalak benneteket érvényesen, lássam az erőt, a valódi sebzettséget.

Telihay Péter: Az István kicsit érintette ugyan, de a hosszabb monológommal még mindig nem akarok előjönni.

Galambos Péter: Lassan pedig el kell majd kezdened.

Telihay Péter: Nem, mert a Plazmával kapcsolatban még erősebben előjön a kérdés. A kimondott és kimondatlan szavak viszonyáról fogok beszélni. Arról, hogyan születik meg a titok. Egyszer Székely Gábor azt mondta a Stohlnak, hogy a színész járjon metrón, mert Stohl ordított vele, hogy nem tud az autójába benzint venni. Stohl rácsodálkozott, hogy Gábor, ezt hogy képzeled? Székely azt válaszolta erre, hogy az problémám Andris, hogy nem nagyon érted, hogy az életben sokkal érdekesebb dolgok történnek, mint a színpadon. Ezek a történetek az életben sokkal sebzettebbek, mint ahogy tegnap sok esetben láttam. De mondok egy sokkal közelebbi példát, és ezt főleg neked mondom, Kata. Ha tudsz olyan érzékenyen játszani a kórházi jelenetben, amit Ádámmal csináltok, ha felcsillan ez a minőség, akkor miért nem ilyen az egész. Azt érzem, hogy egy-egy pillanat fel-felcsillan, megkínál engem a saját lehetőségeivel, aztán valahogy elhagyja ezeket a lehetőségeket. Ilyenkor az ember különösen dühös. Nem ellene, hanem érte.
Még mindig a szövegről meg a sekélyességről. Megint egy iszonyú konzervatív dolgot fogok mondani, amit akár a Woyczek kapcsán is elmondhatnék. Nagy dolgok csak nagy emberekkel történnek, ebben szerintem Arisztotelésznek nagyjából igaza volt. Woyzeck is egy nagyon nagy ember, de másképpen. Ő volt nagyjából az első proli, akiről színdarabot írtak. Ádám Ottó egyszer azt mondta, hogy érdemes a figurákat felfelé stilizálni, felfelé húzni. Önmagában a sekélyességről, amely körül vesz bennünket, nincs sok értelme beszélni. Kimegyek az utcára, köp valaki egyet, aztán már undorodom. Sokkal érdekesebb, ha ennek valamilyen absztrakcióját látom sűrítve. A való élet önmagában nem érdekel. Vagy ha igen, akkor inkább kimegyek az utcára. Ma reggel két balesetet láttam, ahogy jöttem Budapestről, és soha nem felejtem el annak az embernek az arcát, aki kikászálódott a fejre állt autójából, és totál rémülten azt mondta, hogy nincs baj. És boldog volt. Boldog volt, hogy él. Ennyi egy élet. Tehát, ha a szöveg sok közhellyel, hétköznapi fordulattal, vagy publicista kompozícióval és színvonalon él, húha miket mondok, akkor a színészek dolga ezt valahogy egy másik dimenzióba küldeni. És ez sokszor elmaradt a tegnapi, hangsúlyozom a tegnapi előadásról. Hallottam olyan véleményeket a tegnapelőtti változatáról, hogy az sokkal jobban sikerült. Többen mondták, hogy megérintette őket. Lábjegyzet, Viola Gábor pedig menjen a fenébe, amiért ilyen link.


Viola Gábor
: Azt szeretném mondani, hogy hallgatlak, hallgatom itt magunkat, hogy a végkifejlete ennek a beszélgetésnek már lassan az lesz, hogy hogyan kell színházat csinálni, és miről. Nahát erről egy történet jut eszembe. Nem a nevek a fontosak, de mégiscsak egy Peter Brook előadás megnézése kapcsán történt, hogy azt mondta egy magyar színházi ember, hogy láttam az előadást és nekem, az én magyar lelkemnek hiányzott valami vér, valami igazi húsba vágó dolog. Ez jut eszembe, erről is, hogy miért hiányzik a vér? Nem tudom. Miért nem jó az az ajánlat, amit kapsz, ha működik.

Telihay Péter: Nem azért vagyunk itt, hogy a színházról beszélgessünk?

Viola Gábor: Persze, de beszélgessünk a beszélgetésről is.

Tasnádi István: Csak egy mondat még a zenehasználatról. Hihetetlen jó zenéket használsz, és ez borzasztóan veszélyes. Elképesztő, amikor ezek között a jelenetek között felhangzik Purcell, és látom, hogy milyen szépen díszítenek át. Nagyon nehéz utána egy kebab büfében megszólalni.

Galambos Péter: Azért adom a Kukorelly Endrének a szót, mert gondolom, a szöveg nagyon nagy hatással volt rá, mint mindig a választásnál, és ez talán itt érdekes lehet.


Kukorelly Endre
: A szöveg egyáltalán nem volt szempont. És az sem volt szempont, amiért Nánay Pista megdicsérte ezt a választást, hogy milyen jó, hogy egy ilyen típusú színház is szerepel a POSZT-on. Isten látja lelkem, hogy ezek nem számítottak. A Merlinben láttam az előadást, és ott egyszerűen mindenkit leütött a lábáról. Sikongattak a végén, és hihetetlen vastaps volt. A helyzet az, hogy aki a tegnapi előadást látta, az azzal az élménnyel nem találkozott, mint amivel én akkor ott. Ez kétségtelen. A beszélgetés elején mondta valaki, talán te, Péter, hogy bágyadt vagy indiszponált előadás volt. Nem tudom, hogy mennyire voltatok indiszponáltak vagy álmosak, de kétségtelen, hogy itt nekem is voltak problémáim, és bizony én is azt éreztem az elején, hogy Ádám olyan halkan beszél, hogy elönt a meleg az idegességtől, hogy úristen, ezt nem fogják sokan hallani. Tegnap baromi nagy arccal azt mondtam, hogy túl vagyunk három olyan előadáson a négyből, amiért baromira izgultam, hát ezt vissza kell vonnom, mert most is nagyon izgultam és továbbra is baromira fogok izgulni.

Galambos Péter: Én azért a rendező úrnak odaadnám a mikrofont.


Göttinger Pál
: Köszönjük a véleményeket. Elraktározzuk, vagy eltesszük valahová őket. Nehéz igazságot tenni, mert olyan sokfelé kell elszámolnunk azzal, ami egy ilyen előadás alatt történik. Egymás felé a hatvan fokkal, hogy nem tudnak belépni a színpadra, hogy aki kilép, az leesik oldalt. És ezekkel a dolgokkal azok felé is el kell számolnunk, akik nézték az előadást. A vélemények begyűjtésekor nagyon ügyesen kell tudni igazságot tenni, mert itt elhangzik, hogy ez a szöveg mily sekélyes, vagy mily távol áll tőlünk, hogy Londonban játszódik ahelyett, hogy velünk történne meg, miközben Székelyudvarhelyen, ahol nagyvárosi életérzésről egyáltalán nincsen szó, betalál. Ott olyasmiket mondtak, hogy ez a pénzhajhászás mennyire fontossá kezdett válni, amit nem gondoltak volna, mert a pénz ott nem egy fontos dolog egyébként. És mégis elkezdett ott is pörögni valami ilyenfajta izgalom. Ez egy nagyon gyorsan fejlődő régió. Beszélnek ezekről a dolgokról, és egyszer csak a saját problémájukra rímelő mondatokat közöl velük valaki szemtől szembe a színpadról. Most itt nagyon sok minden elhangzott, és sok nagyon komoly dolog van köztük, amiket meg kell fontolnunk.
Próbálok csapongva reagálni arra, hogy miben más a Nézőpont Színház, mint az összes többi. De bennünk ez a kérdés fel sem merült. Nem vettük számba, hogy még kik játszanak Erdélyben, és nem próbáltuk hozzájuk képest meghatározni magunkat. Hanem ennél ez a dolog, ha kívülről nézem, azt mondom, hogy kezdőbb, ha belülről, akkor azt mondom, hogy személyesebb.
A szöveg sekélyessége. Hát erről most nem tudok mit mondani, csak rémülten hallgatom a hozzászólásokat. Nem tudok ahhoz a véleményhez se kapcsolódni, hogy „ilyet már százszor láttunk”. Huszonöt éves vagyok, és szinte senki nincs harmincon felül a társulatból. Mi még nem láttunk annyi mindent, ezek szerint. Minket megleptek ezek a fejlemények, amik ezekben a szövegekben előkerülnek. Nem azért nyúltunk a szöveghez, mert valami nagyon eredetit akartunk csinálni, hanem valami személyesebb ügy miatt.
A tegnapi előadás diszponáltsága egy körülmény, én személy szerint magát az előadást nem találtam indiszponáltnak. De egy előadásban benne van a közönség is. Talán a hetven fok miatt bágyadtak voltak az emberek, és lehet, hogy ezért nem működtek a kifelé beszélések sem olyan jól. De az természetesen a mi hibánk, ha nem tudjuk a közönséget fellazítani és bevonni az egyébként a saját maga szabályai szerint jól működő előadásba. Most nem tudtuk, a Merlinben pedig sikerült, noha ott sem voltak sokkal jobbak a körülmények. Nem tudom, hogy ez mitől van. Nagyon fontos észrevételeket kaptunk, most az a teendőnk, hogy gondolkozzunk róluk. Nem tudom, hogy megfeleltem-e annak a kihívásnak, hogy a kezembe nyomtad a mikrofont?

Rezes Zsuzsa: Csak azért jöttem el ide minden nehézséget leküzdve, hogy megköszönjem Kukorelly Endrének, hogy kiválasztotta ezt az előadást, nektek pedig azt, hogy kiválasztottátok ezt a darabot, és meg mertétek csinálni. Noha tényleg lehetnek apró színházi, szakmai kifogásaink, de nekem egészében nagyon tetszett az előadás, és az volt a benyomásom, hogy a körülöttem ülőknek is.


Bellus Attila
: Nagyon fontosnak tartom elmondani, hogy nekem borzasztóan tetszett az előadás. Azt gondolom, hogy nagyon sokféleképpen lehet színházat csinálni, és nekem úgy tűnt, hogy ők ehhez a fajta szöveghez egy adekvát formát találtak. Lenyűgözött a színészeknek a játéka, hogy milyen levegősen játszanak, hogy mennyire nem törekszenek arra, hogy belemenjenek a mélyébe, vagy hogy az extrémitásig vigyék. Ez fogott meg, és a mozaikszerűsége. Teljesen el voltam ámulva, hogy lezártak egy zenével, aztán újra kezdtek egy másikkal. Bennem összerakódott a dolog, és nagyon örülök, hogy ilyenfajta színház is van, mert nagyon fontosnak tartom. Kukorelly úr jól válogatott, mert nagyon sok féle színházat lehet itt látni. Ez egyfajta lehetséges jó előadás, rám nagyon hatott. Ezt azért tartom fontosnak elmondani, mert látom, hogy ők most nem olyan boldogok. Én nagyon boldog voltam az előadástól, nekem nagyon rengeteget adott. Nem vagyok rendező, csak egy egyszerű színész vagyok, és szeretem a színházat. Szóval köszönöm ezt az előadást.

Galambos Péter: A hátul ülőknek, aki nem látják, szeretném tolmácsolni, hogy a társulat boldog.


Somogyi Szilárd
: A társulat egyik tagja elmesélt egy nézői véleményt, hogy egy magyar néző az egyik Brook előadás kapcsán hiányolta a vért. Szintén határon túli magyar vagyok, Szlovákiából jöttem. Azt gondolom, hogy a darab, ugyanúgy, mint a jelenlegi román társadalom, talán fáziskésésben van. Ma Romániában a plázanyitások korszakát éljük. Ami Magyarországon lejárt lemez vagy lerágott csont, az ott nagyon aktuális. Elsősorban a saját közegének, nem pedig egy fesztiválközönségnek szól a darab.

Galambos Péter: Valaki reagáljon akkor.

Göttinger Pál: Ezt valamennyire érezzük és tudjuk is. Nem lehet büntetlenül ide-oda vinni az előadásokat, ez így van. Nem baj, hogy máshol nem érünk el olyan nagy hatást, mint azoknál, akikkel együtt élve készítettük. Egyáltalán nem mindegy, hogy ki ül be a színházba.


Szűcs Katalin Ágnes: Nem az előadáshoz szeretnék hozzászólni, hanem egy aprócska kiegészítést tenni, hogy miközben nagyon fontos és jó dolog, hogy a Nézőpont Színház létezik, de hát azért létezik még néhány romániai magyar független társaság. Egyrészt a Pista által mellékesen említett Yorick Stúdió, akik minden évben létrehoznak legalább egy olyan produkciót, ami tényleg izgalmas és fontos. Az M Stúdió, amely Sepsiszentgyörgyön dolgozik, és inkább mozgásszínházat csinálnak, de kísérleteznek a mozgásszínház és a szöveg elegyítésével. És nemrégiben alakult az aradi Kamaraszínház, ami befogadó színházként jött létre, független befogadó színház, de saját produkciókat is próbálnak létrehozni pályázati pénzekből. Egy ilyen előadás már meg is született.

You May Also Like

0 Comments

TÁRGYMUTATÓ

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bencs villa bisb bivaly-szuflé bob herceg börtönrádió budaörs budapest improv show budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház caminus castel felice castel felice vizsga centrál cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debreceni tavaszi fesztivál deszka fesztivál díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó due dunapart dunaújváros egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email english erkel erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom europa cantat ezek mennek fellegek fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge gianni schicchi gödöllő gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok láthatatlan állomás leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe mágnás miska magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság manhattan short manna margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő miskolc mojo momentán monodráma fesztivál most fesztivál mozart-kommandó mozgófénykép mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé nemzeti filharmonikusok nézőművészeti kft nézőpont színház nyílt nap nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália pécs pécsi egyetem pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik projekter rádió radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szfe színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed