MINŐSÉGI ANTISZNOBIZMUS

A Szentendrei Teátrum új vezetője a népszínháztól az alternatív kezdeményezésekig minden minőségi produkcióra nyitott. A művészeti ágak közötti átjárást biztosító, izgalmas, új helyszíneket felfedező, országosan vonzó programok megvalósítására készül.

Mi szeretett volna lenni gyerekkorában?

Ez egy nagyon jó kérdés, mert édesapám színházban dolgozott, és édesanyám addig tiltott minket a színháztól, míg a bátyámból drámaíró, belőlem meg egy Magyarországon még sokaknak nehezen besorolható színházi ember lett. Egyébként művészi pályára készültem – koreográfus vagy színházi rendező szerettem volna lenni. Éveken keresztül néptáncoltam, mesterem Novák Ferenc volt, aki egy nap azt mondta, szerinte nekem a szervezési feladatokhoz annyira jó érzékem van, hogy akár nagyobb sikereket is elérhetek bennük, mint művészként.

Nehéz volt ezt elfogadni?

Azért nem, mert az volt a fantasztikus Tatában, hogy amikor valakinek ilyesfajta tanácsot adott, akkor egyből rendelt mellé feladatot is, amelynek elvégzése rendszerint sikerélményt hozott, vagyis igazolta a megérzéseit. És azt kell mondjam, hamar felismertem, hogy ebben a produceri világban legalább annyi kreativitásra és művészi hajlamra van szükség, mint az előadó- és alkotóművészetben.

Mikor találkozott először a színházzal?

Az egyik meghatározó gyerekkori élményem a Budapesti Gyermekszínház Óz, a csodák csodája előadása volt. Apukám itt volt műszaki vezető, többek közt ezért is láthattam legalább tizenötször a darabot. Az egyik jelenetben 15-20 gyereket hívtak fel a nézőtérről, hogy ők vonszolják ki a gyáva oroszlánt a pipacsmezőről, én pedig pár alkalom után már egészen pontosan tudtam, hová kell ülni, hogy jó eséllyel bekerüljek a csapatba.

Aztán a Bihari János Táncegyüttesben töltött éveimet is megemlíteném, mert a Novák-iskola a néptáncot nagyon erősen színházi nyelvként is használta. Ezt az új formanyelvet éppen az aktív táncos éveimben fedezte fel a színházi elit, így abba a szerencsés generációba tartozom, aki az István, a király előadás bemutatóján léphetett fel, külföldön pedig a Kőműves Kelemenben és a Passióban is táncolhattam.

De végül művészeti menedzser és kreatív producer lett. Hogyan lehet ezt a hivatást definiálni?

Egyszer egy interjúban azt a választ adtam, hogy én vagyok a „hivatásos néző”. Ez a kijelentés akkor elég nagy port kavart, de azóta is úgy gondolom, hogy a művészeti menedzser az, aki az előadás minden pillanatában jelen van – egészen a darab kiválasztásától, a színpadi látványvilág meghatározásán át, a büfé kínálatáig. Ott ülök a nézőtéren, és ebből az aspektusból keresem a megoldásokat, hogy miként lesz az élmény a néző számára vonzóbb, komfortosabb, ha pedig lehetséges, tökéletes. Másképpen szólva a művészi, a pénzügyi és a kommunikációs döntések komplex egységében hiszek. Erre egyébként kidolgoztam egy kurzust is, amit a közelmúltig tanítottam hat éven át a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, jelen pillanatban pedig a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. Mindez egy speciális látásmód, de ha megnézzük a nyugat-európai példákat, azt látjuk, hogy fesztiválok, színházak, operaházak igazgatói rendszerint nem művészek, sokkal inkább művészeti kérdésekben is kompetens menedzserek.

Mi motiválta a Szentendrei Teátrum ügyvezetői pályázatának a benyújtásában?

Sokan furcsállották, hogy pályáztam, mert korábban jóval nagyobb volumenű feladatok fűződtek a nevemhez. Én viszont úgy éreztem, hogy elég volt – bizonyítottam eleget a szakmában, most valami más karakterű, speciális, finom dologgal szeretnék foglalkozni. Nem mellesleg ezer szállal kötődöm a Dunakanyarhoz, egy éve Szigetmonostoron élek az immár téliesített nyaralónkban. Amikor tudomást szereztem a pályázatról, arra gondoltam, ez a sors keze, miért ne próbálhatnám meg a saját „Lőrinczy Gyuri–brand”-emet a Szentendrei Teátrum keretein belül is továbbvinni. Így legalább a Pásztor révvel járhatok dolgozni.

Mit takar ez a „Lőrinczy Gyuri-brand”?

Egyfajta antisznobizmust – nyitottságot mindenre, az operettől az alternatív színházig. Meggyőződésem, hogy bár a művészeti alkotásoknak törvényszerűen van egy nagyon erős ízlésbeli, szubjektív megítélése, de létezik egy objektív is, vagyis egy festményről, vagy egy táncprodukcióról akkor is meg lehet mondani, hogy minőségi-e, ha az neked történetesen nem tetszik, vagy nincs rád hatással. Én ezt a színvonalat próbálom képviselni. Bármilyen műfajban szívesen dolgozom, sőt, arra törekszem, hogy a nézőnek legyen lehetősége választani, de nem engedhetünk a minőségből. A nyitottság mellett pedig a kommunikációs szempontok erős érvényesítése, az őszinteség és az anyagi megbízhatóság, amelyek reményeim szerint jellemzik a munkámat. Azt hiszem, mindig tisztában vagyok azzal, hogy mennyit költhetek, és az álmaim nem szokták ellehetetleníteni a büdzsét.

Ha már itt tartunk, muszáj szólni arról is, hogy 2021-re a Teátrum költségvetése mindössze 20 millió forintnyi.

Igen, ez a működési- és a bérköltségünk, a szakmai programra pályázati forrást kell találnunk. Itt jegyzem meg, hogy a városvezetés véleményem szerint jól döntött, amikor a Teátrum vezetésére a kultúráért felelős minisztériummal közös pályázatot hirdetett, mert felmérte azt, hogy elsősorban a kormányzati oldalról lesz várható anyagi forrás. A pályámnak ebben a szakaszában számomra fontos megerősítés volt, hogy erre a feladatra mind a szakmai bizottság, mind a képviselő-testület jelentős többségű támogatását elnyertem, amit ezúton is köszönök.

Másrészt nem minden a pénz! A kis költségvetésből való értékteremtésre ott a szigetmonostori Piros Lábos Fesztivál példája, ami alapvetően a lakosok összefogására támaszkodva hív életre immár évről évre egy csodálatos, igényes, melegszívű rendezvényt.

De számítok a környéken élő művészek segítségére is, sőt, szeretném, ha megtalálnának engem, mert kíváncsi vagyok az ötleteikre, véleményükre. Fentieken túl pedig nagyon hiszek a koprodukciós rendszerben – vagyis nemcsak úgy lehet pénzt hozni, hogy pályázunk, hanem meg lehet keresni azokat, akiknek bár van forrása egy-egy programra, de ahhoz igényes helyszínt keresnek. Jelen pillanatban is zajlanak már ilyen jellegű egyeztetések.

Mindennek ellenére természetesen rengeteg pályázati forrást ismerek, és talán azt is tudom, hogyan kell sikeres pályázatot írni, ugyanakkor kizárólag a pénzért szakmai kompromisszumot még nem kötöttem, és most, 53 évesen ezt már nem is akarom elkezdeni…

Miben lesz más az ön Teátruma az elmúlt évek Teátrumához képest?

Remélem, hogy senkit sem keserítek el, de hosszútávon „a csak itt és csak most látható”- elv szerint szeretném tervezni az előadásokat, és nem szeretnék kihozni Budapesten játszott darabokat, mert annak nem sok értelmét látom.

Pedig eljutni esténként, munka után Budapestre, parkolás miatt idegeskedni és nem meginni egy pohár bort az előadás szünetében, elég nagy macera ahhoz, hogy értékelni tudjunk egy-egy helyben elérhető darabot.

Rendben, érzem, hogy ez már a szentendreiek hangja. Kössünk kompromisszumot és ne vessük el teljesen az ötletet: az őszi-téli színházi évadban a PMK színháztermébe lehet olyan előadásokat hozni, ami miatt az itt élőknek nem kell Budapestre utazniuk, de nyáron mindenképp szeretnék olyan előadásokat csinálni, amiért a művészetszerető, különlegességet kereső közönség, akár Budapestről, akár Kecskemétről felkerekedik, és Szentendrére jön. Az a célom, hogy Szentendre felkerüljön az ország kulturális térképére, ahogyan annak idején a Dundo Maroje premierje, vagy Cimarosa Titkos házasság című operájának bemutatója országos jelentőségű művészeti eseménynek számítottak, amiért muszáj volt ideutazni. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha egyedi, vonzó programokat kínálunk, izgalmas helyszíneken.

Például?

Amiben nagy fantáziát látok, és egyben a jelenkor nagyon erős elvárása is, hogy legyen átjárás a művészeti ágak között. Akár tetszik, akár nem, Szentendre elsősorban a képző- és iparművészetéről híres, így aztán olyan projektekben gondolkodom, amelyek összművészeti jellegüknél fogva egyediek – például műtermi felolvasóestek, kiállításhoz kötődő koncertek vagy műalkotásokhoz kapcsolódó performanszok. Másrészt a város mint helyszín is az egyediség lehetőségét hordozza magában, és olyan helyeket keresek, amelyek páratlan vizuális élményt és hangulatot tudnak teremteni. Az egyik ilyen például a MűvészetMalom lesz, ahol reményeim szerint nem csupán nyáron tudunk majd előadásokat tartani, hanem téli játszóhelyként egy 80-100 fős stúdiótermet is kialakítunk. Erről már megindult a közös gondolkodás Prosek Zoltánnal, a Ferenczy Múzeumi Centrum igazgatójával.

Fentieken túl pedig fontos hangsúlyoznom, hogy alapvetően a vegyes profilú színházban hiszek, amelynek a kínálata a népszínháztól a zenés szórakoztató darabokon át elér az alternatív kezdeményezésekig is. Persze ennek az a hátránya, hogy nem lesz majd olyan ember, aki azt mondaná, hogy mindent szeret a Szentendrei Teátrumban, de reményeim szerint olyan sem, aki semmit.

Mire számíthatunk a közeljövőben? Mivel indul a Teátrum?

A konkrét tervekkel azért vagyok zavarban, mert egyrészt csak a következő hetekben dől majd el, hogy pályázati pénzekből mennyi lesz az, ami programokra fordítható, másrészt pedig a várt újranyitás sok mindent fel fog rúgni, és feltehetően az elmaradt produkciók pótlása és az új előadások megvalósítása számos logisztikai problémát vet majd fel.

Az biztos, hogy a júniust még kihagyjuk, legfeljebb a hónap végén tartunk egy nyitógálát, és igazából július-augusztusra tervezzük az indulást. Nem titok, hogy sok előadást örököltem Vasvári Csabától, aki egyébként nagyon jó kollégám, és civilben is baráti kapcsolatot ápolunk. Vagyis először a járvány miatt elmaradt előadásokat próbáljuk bepótolni.

Ami talán érdekesség, hogy a színházon kívül szeretném még a komolyzenét és az operát visszacsempészni – például Göttinger Pál rendező és Dinyés Dániel karmester Operabeavató című sorozatával, ami kicsit hasonlít a tévében is játszott Beugróra, tehát az énekesek helyben improvizálják a Carmen és a Don Giovanni legnépszerűbb részleteit, miközben a művekről is sok érdekességet megtudhatunk. Terveim szerint Szentendrén köszönthetjük majd a Cziffra György emlékév keretében a Cziffra Café produkciót is, amelyet Balázs János Kossuth-díjas zongoraművész és Tompos Kátya színésznő jegyeznek. A Surányban élő világhírű művészházaspárral, Mester Viktóriával és Molnár Leventével pedig Bartók: A kékszakállú herceg vára zongorás változatával készülünk a MűvészetMalom ódon falainak hét ajtajában. Az őszi szezon bemutató darabjára is megszületett a terv, ez pedig Karinthy Ferenc Dunakanyar című egyfelvonásosa, Szinetár Miklós rendezésében, Szinetár Dóra és Makranczi Zalán főszereplésével. A darab helyszínéül pedig a Szamos Cukrászda Klimt terme szolgál majd. A premier érdekessége, hogy közel ötven éve a Tanár úr rendezte a mű televíziós változatát, főszerepben Dóri édesanyjával, Hámori Ildikóval. Az már csak egy nagyon személyes szál, hogy gyerekkoromban még láthattam Cini bácsit Leányfalun a bátyáimmal együtt futballozni.

De van még számtalan ötletem, amelyek nemcsak a művészetről szólnak, hanem a szabadidő eltöltéséhez – biciklizés, kajakozás, lovaglás, kirándulás – kötődnek. Ilyen lesz az Írók fürdőgatyában, a Dívák a nyeregben és a Zenés túra apával.

Másképp gondol-e a helyiekre, amikor a közönség megszólításán dolgozik?

Alapvetően nem. A szentendreiek esetében is a minőséget látom kulcsnak, és ha azt tapasztalják, hogy jó dolgok zajlanak, akkor jönni fognak. És bár manapság sokat beszélünk a kommunikáció kapcsán például a közösségi média fontosságáról, én mégis azt gondolom, annál hatékonyabb hírverés nem létezik, ha az óvodai cipőcsere alatt az egyik anyuka azt mondja a másiknak, „Ezt látnotok kell!… Másrészt azokról, akik Szentendrét és környékét választják lakóhelyükül, egyfajta igényességet feltételezek, és én egyébként is ezt a fajta igényességet szeretném kiszolgálni.

Mi kell ahhoz, hogy négy-öt év múlva azt mondhassa, a Szentendrei Teátrumot sikerre vitte?

Sokan mondják azt, amikor nincs közönségük, hogy ez a néző vagy a kommunikációs stratégia hibája, vagy például azt, hogy ők szakmai, politikai üldöztetés áldozatai. Én ezekben nem hiszek. A mi munkánk eredménye tetszik vagy nem, abban mérhető, hogy megveszik-e a jegyeket az előadásokra.

Gálfi Sarolta

Lőrinczy György

Érettségi óta, harmincöt éve foglalkozik művészeti menedzsmenttel. Diplomáit a Pécsi Tudományegyetem művelődésszervezői szakán, illetve a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatralógia szakán szerezte. Elmondása szerint családilag és zsigerileg is kötődik a Dunakanyarhoz: apai nagyapja a Klebelsberg vezette kultuszminisztérium főtanácsosa, dr. Lőrinczy Szabolcs Kisorosziban élt, s egyik kezdeményezője és létrehozója volt a szentendrei régi művésztelepnek. Anyai nagyszülei leányfalui lakosok voltak, így aztán a hétvégéket, szüneteket és az ünnepeket is a Dunakanyarban tölthette gyermek- és kamaszkorában. 1991 és 1995 között projektmenedzserként dolgozott a Szentendre Teátrumban. Eddigi munkái többek között az Operaházhoz, a Pentaton Művész- és Koncertügynökséghez, a Budapesti Tavaszi Fesztiválhoz, a Mesterségek Ünnepéhez, a Millenárishoz, a Budapesti Operettszínházhoz és a Nemzeti Kulturális Alaphoz kötik.



Az interjú a Szentendre és Vidéke 2021/7. lapszámában, május 5-én jelent meg.