Mi ezzel a darabbal a baja a világnak? – interjú Göttinger Pál rendezővel

A tárgymutatóban: , , , ,
Nem kimondottan ismert ez az opera. Önnek milyen volt az első találkozás a művel?

A ritkán játszott operák esetében mindig felmerül a gyanú, hogy esetleg nem méltán merült-e feledésbe az adott mű, és már akadt olyan kalandom, ahol ez a gyanú be is igazolódott. A Sly egyáltalán nem ilyen. Másfél évvel ezelőtt kezdtem ismerkedni vele, és nagyon megszerettem. Teljesen érthetetlen, hogy miért nem játsszák, hiszen van benne egy igazán bravúros tenor főszerep, rengeteg nevesített szereplő, rengeteg játéklehetőség, és egy remek, fordulatos, sodró cselekmény. Ez egy könnyen befogadható, rendkívül szórakoztató mű és zene, úgyhogy abszolút tanácstalanok vagyunk, hogy „mi ezzel a darabbal a baja a világnak”. Valószínűleg az, hogy egy zenei értelemben nagyon nehéz, az alkotókat nagyon igénybevevő opera. Akaratos zeneszerzőről van szó, ütemről ütemre, másodpercről másodpercre rettentő pontosan képzelte el, hogy mit szeretne látni-hallani, és ezt bele is írta a partitúrába. Két sornyi zongorakivonatra jut hat sor dőlt betűs szerzői instrukció. Ráadásul nagyon sok hatást, mozdulatot, akciót, instrukciót beleírt a zenébe is, aprólékosan programozva, hogy minek mikor kell történnie, és milyen tempóban. Ha az embernek bőséges lenne a próbaideje, akkor ez egy nagyon szórakoztató keresztrejtvényfejtés lehetne: rá kell jönni, hogy „aha, amit ott az oboa elsivákol, az az, hogy X szereplő balra fordul”. Mi nem voltunk ebben teljesen fegyelmezettek, ugyanakkor, mivel hosszú évek után ez az első új előadása Budapesten ennek a viszonylag ismeretlen műnek, nem is arról van szó, hogy a meglepő saját olvasatunkkal, vagy a százegyedik korszakváltó újraértelmezéssel kellene előállnunk. Helyette azzal tudunk foglalkozni, ami a munkánkban a legizgalmasabb: a történetmeséléssel. Azzal, hogy hogyan is zajlott le az a nevezetes szerdai nap.

A darabban többen próbálják leírni Slyt, hogy ki is ő: költő, iszákos, zseni, nyomorult – egy kétségbeesett kocsmai énekes, aki a tréfák közben nagyon komoly dolgokról is beszél. Kicsoda ez a Christopher Sly?

Őt nagyon jól ismerjük. Ha végigmegy az ember bármelyik napon este 10 után a VII. kerületben, és betér akármelyik kocsmába – ott van. Mindig találkozunk vele, ismerjük, de senki sem tudja, honnan jött, mivel foglalkozik, miből él. Színész, underground zenész vagy költő, de ezt sem lehet igazán tudni. Olyan ember, akinek hatalmas kocsmai sikerei vannak, – a színházasok ezt büfészínésznek hívják, – akit a társaság mindig nagyon vár. Magánszámait mindenki ismeri már, de azért hallani akarja még egyszer. Úgy ismerkedünk meg Sly-jal az első felvonásban, mint aki az őt körülvevő, hozzá hasonlóan nyomorult emberek nem múló szeretetében fürdik. De Sly nagyon is tisztán látja a helyzetét: hogy a kocsmai siker nem keverendő össze és nem is hasonlítható ahhoz, amikor az embert igazából szeretik. Hosszú áriát énekel arról, hogy milyen lehet az – de a valóságban ilyet még nem tapasztalt soha. Társas magányba ágyazott belső magányosság ez, irgalmatlan személyiségroncsoló hatása van. Sly – a nagy sikerei ellenére is – egy tönkremenő félben levő ember, aki belekeveredik egy rossz viccbe. Tudja mennyit ér, hol a helye, rosszabb véleménye van saját magáról, mint az őt szerető kocsmaiaknak. Amikor egy részeg éjszakai ájulás után azzal ébresztik egy palotában, hogy ő a gróf, aki tíz év alvás után végre magához tér, egyáltalán nem hiszi el. A Gróf azonban nem adja fel, ezért oda üt, ahol a legjobban fáj: azt hazudja Slynak, hogy van egy nő, aki tíz éve vár rá, minden nap érte imádkozik… Így már minden más. Sly, és a képzeletbeli feleség szerepére befogott szerencsétlen Dolly pedig egy velejéig hazug jelenet kellős közepén hoznak egy komoly döntést: a valóság helyett a hazugságot választják, és furcsa módon pont ettől valóban egymásba is szeretnek. Sly csodás feladat, és örülök, hogy László Boldizsár alakítja, aki nagyszerű színpadi hang és ellenállhatatlan bohóc is egyszerre, ugyanakkor a szerep fájdalmas tónusairól is sokat tud. Igazi főszereplő alkat, ráadásul nagyon barátságos – egy kétezer fős nézőtéren is úgy érzi az ember, hogy szívesen odaülne hozzá ahhoz a bizonyos kocsmaasztalhoz.

Milyen világba helyezték a darabot?

Azt találtuk ki, hogy abba az időbe helyezzük a művet, amiben keletkezett: az 1920-as évekre, a háború utáni válság idejére. A kocsmában összegyűlt népség ebben az előadásban az a bizonyos „visszatért generáció”, akik túlélték a háborút, visszajöttek – és akiket nem látnak szívesen itthon. Nincs családjuk, vagy van, de nem örül nekik, nincs semmijük, dolgozni a válság miatt nem tudnak, nem találják a helyüket a lövészárokból még gondtalannak tűnt valóságban. Ezért aztán feladják a világgal való kapcsolattartást, és a Falcon kocsmában élnek. A háború utáni időszak ugyanakkor a nagy meggazdagodások ideje is volt: a háborúnak és az azt követő spekulációnak voltak nagy nyertesei is. Nálunk ő a Gróf – a mágnás, akinek tékozló gazdagsága felfoghatatlan a kocsmai nincstelenek számára. (Az eredeti darab is Londonban játszódik, ennek az ábrázolására nagyon is alkalmas helyszín.) Amikor megjelenik a Gróf az ő irgalmatlan kíséretével, azzal a kocsma népe nem is tud mit kezdeni: kívül esik ez azon a tartományon, amit képesek felfogni. Sly sem igazán tud hogyan viszonyulni a gazdagsághoz: amikor a II. felvonásban elárasztják aranyakkal, ő, aki egész életében nélkülözött, és zavaros kocsmai hitelezésekből tartotta fenn magát, megrémül, eldobálja a pénzt, a díszes ruhákat letépkedi magáról.

Az akkori kor divatjához képest szokatlan dramaturgiával dolgozik a szerző: egy vígoperába illő, bravúros első felvonással indul a darab, ám – a shakespeare-i keretjátékkal ellentétben – lassan tragédiába fordul át a történet...

Alapvetően nagyon derűs, játékos a hozzáállásom az opera műfajához: a legkevésbé sem tartom olyan magasztos dolognak, mint amilyen magasztos elfoglaltsággá vált az utóbbi évtizedekben operát nézni vagy hallgatni. A Sly pedig sok alkalmat kínál, hogy ezt a „tiszteletlenséget” játékos formába öntsük, és ezáltal a darab végi súlyos befejezés erősödjön. Közben pedig van egy nagyon konzervatív attitűdünk is: a munkánk középpontjában a történetmesélés, az emberábrázolás áll – és kevésbé mondjuk a képzőművészet. A lelki folyamatokat ábrázoló színész kifogyhatatlanul színes tartaléka a színháznak – a zenés színháznak is. Az egész első felvonás olyan, mint egy Breughel-festmény: olyan sok apró részlete és gazdag sorssal bíró apró szereplője van, hogy órákig nézhetnénk, és még mindig találnánk mondjuk egy furcsán libát fosztó férfit vagy hasonlót a háttérben. A nagy tömegjelenetek után pedig a darab végére egyetlen szólista marad: ahogy közeledünk az opera végéhez, úgy fogy el a szereplők száma – és Slyból is az élet...

Megjelent az előadás műsorfüzetében.



Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks