Ugrás a fő tartalomra

Most épp ez

Meet Zsuzsanna Szálka, a Hungarian international cultural manager© Gábor Valuska

Zsuzsanna Szálka is an international cultural manager and lecturer in cultural management. She has been the co-ordinator of CEU Culture Hub, the director of Átlátszó Hang New Music Festival, Budapest, programme advisor to the House of Music in Hungary, music curator of Ördögkatlan Festival and the founder and festival manager of the Night of Choirs Budapest. She has been a recurring visiting lecturer on cultural institutions in the Cultural Heritage Studies Programme of CEU since 2014, and a guest lecturer on cultural management at universities in Budapest, Pécs and Lviv. Between 2014-2017 she was the head of concert management of the Liszt Academy of Music. Between 2007 and 2013 she worked as manager of International Affairs at Müpa, Budapest. More recently, Zsuzsanna was also project manager of MusicaFemina International (2018-2020) and Play It Loud (2021-2023), two EU projects with the aim of raising awareness about gender balance in the music sector, with the help of its internatio

„Fogalmatok sincs, hogy ki vagyok” – Grisnik Petrával a Veráról, a vajszívű szerzőről és a várszínházról



Erre a felkérésre – ekkora szeretetre és bizalomra – csak igennel lehetett válaszolni, mondja Grisnik Petra, aki Grecsó Krisztián Veráját hozza el a Kőszegi Várszínházba.
Egy kiskamasz, aki először találkozik a szerelemmel, miközben súlyos családi titkok tűnnek elő a biztonságos mindennapok repedéseiből.

Sokat gondolok rád a karanténhelyzetben: a tavalyi kőszegi benyomások alapján – amikor a Csoportterápiában játszottál – úgy tűnt, hogy nálad impulzívabb, mozgékonyabb, nyitottabb személyiség kevés van. Szóval: hogy bírod?


– Ingerkereső típus vagyok, és a veszélyhelyzet kihirdetése, a színházak bezárása után egyszer csak hiába kerestem: nem volt inger. Néhány napig lehetett annak örülni, hogy addig alszol, ameddig akarsz, hogy lám, most van időd – korábban úgyse nagyon jártál szabadságra –, de gyorsan felülkerekedett ezen az érzeten a hiány. Hogy nem lehet találkozni, nem lehet energiacserébe lépni más emberekkel. Egy hét alatt eljutottam odáig, hogy amikor telefonon beszéltem valakivel – akivel folyamatosan kapcsolatban voltam –, éreztem az orromban az illatát. Megcsinálta az agyam. Az egzisztenciális szorongás – hogy mi lesz velünk – messze alatta maradt annak a hiányérzetnek, amit a találkozások, közvetlen együttműködések hiánya okozott.

De közben azért ott volt Vera, ugye?


– Álomszerűen ért utol Grecsó Krisztián regénye. Nem volt ilyen ambícióm, hogy mono­drá­mát csináljak, meg se fordult a fejemben: úgy voltam vele, ahhoz 70 évesnek és kétszeres Kossuth-díjasnak kell lenni. Egyszer volt ugyan egy Es­terhá­zy-performance-om, de ott sem az volt a motiváció, hogy egyedül lépjek színpadra: a szövegbe voltam szerelmes. Vera a Kőszegi Várszínházból érkezett: Gelencsér Ildikó hívott fel azzal, hogy amikor olvasta a regényt, végig én jártam a fejében: hogy az én hangomon milyen jól meg tudna szólalni a színpadon. Ekkora szeretetre és bizalomra nem lehetett nemet mondani. Sokkoló volt – és nagy boldogság.

És milyen volt Verával az első találkozás?


– Érzékeny állapotban ért a regény: a Kolibriben éppen A méhek istene főpróbaheténél tartottunk. (A méhek istene – avagy a világ legjobb gyereke azt mutatja meg nagyon érzékenyen, hogy hova – milyen tragikusan messze – vezethetnek a családban, a szülő-szülő, szülő-gyerek kapcsolatban megbújó frusztrációk.) A Veráról az első benyomásom az volt, hogy „de honnan tudja?”. Döbbenettel vegyes tisztelettel tekintek azokra a férfi szerzőkre, akik így tudnak megszólalni a nők szájával. Engem ez letaglózott, amikor a Verát olvastam. Azonnal levett a lábamról.

Ráadásul – és ez megint szerencse a váratlan és bizonytalan helyzetben – neked mindig kéznél van egy rendező: Göttinger Pál személyében.


– A felkérés is így érkezett: a GP & GP csomagra gondolt a várszínház, amikor eltervezte a Vera-előadást. Akkor éppen az Orlainál lett volna bemutatónk, Pali azzal a rendezéssel volt elfoglalva. Úgyhogy abban állapodtunk meg, hogy az első két hónapban egyedül dolgozom a Verával – az utolsó két hétben pedig együtt: fölrakom, aztán Pali megnézi. Ez volt a terv – és bár a járványhelyzet közbeszólt, így is történt: nagyon az enyém lesz az előadás.

Két napja, május 13-án este az is kiderült, hogy a Vera elnyerte a Libri-közönségdíjat.


– Felugrottam a székből örömömben, amikor meghallottam a hírt. És persze nőtt bennem a szorongás is: növekedett a tét. Sokaknak van személyes viszonyuk a regényhez, és az olvasók óhatatlanul ahhoz mérik majd az előadást. Jó lenne már arról beszélgetni a közönséggel, hogy ez vagy az a momentum miért maradt ki – az a másik meg miért került bele, mit kellett volna még, mit kellett volna másképp… Ha van közös háttértudás, az mindig nagyon inspiráló.

Az álomszerűen sodró regényszövegben egyszer csak egy-egy jelenet – szinte színpadi módon – éles fénnyel megvilágítódik, nem?


– Amikor válogattam, sok minden önmagától adta magát. De sokszor – talán éppen a jelenetezés miatt – a párbeszédeket, megszólalásokat is meghagytam. Nem maradhatott ki például, amikor az apa elkáromkodja magát a Mikulás-ünnepségen. Sokszor meg a kimondott szavakban is pontosan benne van, amit a felnőttek elhallgatnak. Nem írok saját dolgokat, de ahhoz van hajlandóságom, hogy elképzeljek struktúrákat. Így alakult a Vera-példány is. Húzni tudok a legnehezebben – mintha a fogamat húznák.
De muszáj.

Grecsó Krisztián mit szólt hozzá, hogy a Vera színpadi pályafutás elé néz?


– Ilyen vajszívű élő szerzővel még nem találkoztam. Amikor megmutattam neki a saját változatomat, egyetlen megjegyzése, javaslata, kifogása nem volt. Csak annyi, hogy nagyon örül – és tetszik neki a példány. Azt érzem, hogy az érdekli: engem mi érdekel ebből a szép és nehéz történetből, hogy nekem mit jelent Vera. De az is bennem van, hogy éveket belefektetett az életéből ebbe a csodálatos regénybe, és most végig kell néznie, ahogyan az ő szövege tök más életet kezd élni egy másik közegben. És nemhogy akadályozná, hanem kíváncsi az eredményre. Elmondhatatlanul hálás vagyok ezért.

Visszakanyarodva az impulzivitásodhoz, a legfontosabbat talán nem mondtam: mintha valami ragyogó szemű, gyermeki, néha szeleburdi, mindenre rácsodálkozó üzemmódban léteznél a világban. Vera 11 éves.


– Színészként nagy előny, hogy nem vesztettem el a játékosságomat. De megvannak a hátulütői is. Önkormányzati ügyintézővel vagy gázszerelővel nem tudok felnőtthöz illően tárgyalni. Néha infantilis vagyok, na: mintha elakadtam volna abban az életkorban, pont valahol Vera környékén. Csodás, hogy a színház alkalmat ad arra is, hogy ezekkel az elakadt ügyekkel dolgozzam. A Vera révén beszélgettem pszichológussal: arról például, hogy az örökbefogadás – az örökbefogadottság – tudatosítása is gyászfolyamat: elakadhat a stresszpillanatban. Ezt az elakadást kell megszüntetni, hogy megkezdődhessen a feldolgozás, a gyászmunka. Mint egy nagy kirakós: egyszer csak a helyükre kerülnek a dolgok, összeáll a kép. A szerepeimmel is gyakran vagyok így. Mostanában gondoltam bele, hogy mennyi gyerek- és kiskamaszszerep utolért: sok dolgom van ezek szerint az életemnek azzal a szakaszával. A játék egyúttal terápia. Amikor az Epertortá…-ban (Esznek-e a halottak epertortát?) azt kiabálom, hogy „semmi közötök hozzá”, akkor érzem, hogy a nyolcéves önmagam megkapja az elégtételt: mit akartok, amikor fogalmatok sincsen, hogy ki vagyok.

Ölbei Lívia