Félig Szép Heléna és a lesszabály

Vas András

Sportnyelven szólva két ellentétes félidőt láthatott a nagyérdemű a kaposvári Csiky Gergely Színházban. A Szép Heléna első felvonása közelített a tökéleteshez, a szünet után azonban érthetetlenül ellaposodott a produkció.

Ezt most ki kellene hagyni, motoszkál bennem a kisördög, s nem is piríthatok rá azonnal, hogy kussoljon, hiszen van némi alapja a húzódozásnak: a közelmúlt Cigánybárója és a tavalyi A régi nyár után valahogy egyetlen porcikám sem kívánja a Szép Helénát. Pontosabban semmiféle operettet. Ha Offenbach, akkor már inkább a Kickers Offenbach a Bundesliga 3-ból, viszont, ha már futball, akkor Heléna éppen ütközik az észt-magyarral. Oké, persze, utóbbi sem Broadway-esélyes produkció, de mégis... 

Aztán valahogy mégsem a Noszlopy utcai egység teraszán, hanem a színház nézőterén találom magam, de még a nyitány közben sem vagyok róla meggyőződve a döntés helyességéről. Ennek megfelelően erőteljes hendikeppel indul az előadás, de hamar felvillan a This is Sparta reklámtábla, az alján az apró betűs Caution – óvatosan – kiegészítéssel, s egy bunyót imitáló piktogrammal… Nohát, ebből még lehet is valami, meg aztán a meccs úgyis nagyjából a második felvonással együtt kezdődik, adjunk egy esélyt.

S az előadás első fele meg is szolgálja a bizalmat.Göttinger Pál rendező Szabó Borbála szövegének köszönhetően kiemeli a darabot a görög mitológia világából, s szépen letörölgetve-aktualizálva áthelyezi a mába. A gazdasági válság sújtotta Görögországba – vagy csak egyszerűen: egy országba, ahol létezik sárga csekk... –, ahol Agamemnon mükénéi király – egyeseknek csak Agi – és társai, fia, Oresztész, a két Ajax – a szinte sebezhetetlen görög harcos és Lokrisz királya –, a rettenthetetlen Akhilleusz, valamint Kalkhasz főpap azon mesterkednek, hogy valahogyan megszabaduljanak Menelaosztól, Spárta királyától, akinek mindannyian adósai, s főként a lúdjátékban verhetetlen. 

A banda azonban nélkülözi a homéroszi tulajdonságokat, az Iliászból megismert társaság inkább rejtői kocsmák vagy légió mélyén szövetkező ügyefogyott összeesküvők gyülekezetének tűnik, tagjai eredeti jelleme kiradírozva, s ráaggatva helyettük megannyi kicsinyes és sötét 21. századi tulajdonság. Csetlenek és botlanak, köszönhetően az összeesküvést, de kitágítva a kort is jellemző, s a lekapcsolt lámpával a vaknak is jelzett sötétségben, de ekkor még kifejezetten szerethető és élvezhető az átértelmezés, ülnek a gegek, a jelenetek. Mint ahogyan a világszépének kikiáltott Szép Heléna is megfelelően túljátssza szerepét – bár azt hiszem, kevesen képzelik a Ms., illetve Mrs. World Number One-t klasszikus operaénekes alkatú hölgynek… Ezek után már nem is meglepő, hogy Párisz sem egy Orlando Bloom A Trójából, hanem, ahogy a történet egyes elemeit – időnként kivetítve szó szerint –megvilágító Mythos bulvárújságból kiderül: az almás sztár. A pásztor, aki eldöntötte, az istennők közül kinek jár Érisz aranyalmája, s ezzel Aphrodité ajándékaként elnyerte a legszebb nő szerelmét. Elegye a siker biztos tudatával felvértezett, ám kissé együgyű jampecnek és a beszari hősszerelmesnek. 

A történet ezek után természetesen alig-alig marad meg az eredeti fősodornál, s meglehetősen nehéz elképzelni, hogy a végkifejlet az ókor egyik legnagyobb, megannyi költő által megénekelt háborújába torkollik. Főként, hogy a szünet– az észt-magyar kezdősípszava... – után hirtelen elfárad a produkció. Leül a darab, úgy tűnik, mintha a rendezés megpróbálna visszatalálni a klasszikus, offenbachi vonalhoz, a poénok, szójátékok, színpadi csetlés-botlás a Mikroszkóp Színpad legrémesebb korszakát idézi, már azon sem lepődne meg az ember, ha valahol a színpad szélén a táncosok gyűrűjében feltűnne Hacsek és Sajó...

Szerencsére helyettük a Somogy Táncegyüttes remek produkciója köti le a figyelmet, s el kell ismerni, a színészek is kihozzák a maximumot a jelenetekből. Nyári Oszkárlubickol Agamemnon szerepében, erőszakos, nyers, uralkodó, kegyetlen, ám egyben bumfordian esetlen, akiről azért nehéz elképzelni, hogy majdan diadalmas-győztes hadvezérként tér haza Trójából... Fándly Csaba remekül formálja meg az együgyű szuperhőst, Akhilleuszt, s a két Ajaxot is elismerés illeti, hiszen Szvath Tamás és Hunyadkürti György jóval többet nyújt, mint az kevéssé megírtnak tűnő szerepükből adódna. Zseniális rendezői húzás viszont Oresztész szerepét Nyári Szilviára osztani, aki a link királyfit egyfajta életunt Michael Jacksonnal ötvözi. Kőrösi András főpapja a hatalomvágyó és telhetetlen egyházfi hű tükörképe, Lugosi György Menelaosza viszont messze nem olyan agyafúrt és legyőzhetetlen, mint az az összeesküvők elbeszéléséből felsejlene. Nem úgy a kvízjáték-vezető figurája: Tóth Géza kifejezetten életszerűen hoz egy meglehetősen ismerős, mondhatni friderikuszi alakot. 

Sipos György Philokomusz szerepében a kabosi-latabári csetlő-botló inasféle, csak éppen nem ébreszt semmiféle érzelmet, a néző tudomásul veszi, hogy van még valaki a színpadon.

Melynek hangban egyértelmű ura Kolonits Klára. Az Operaház szopránja természetesen az énekes szerepekben érzi otthon magát, játékos produkciója feledhető, viszont javára írandó, hogy egyetlen partnerét sem akarta leénekelni a színpadról, s láthatóan jól érezte magát egy számára meglehetősen idegen környezetben. Hasonlóképpen egy másik debütálóhoz: az Egerből a Csikybe szerződött Hüse Csaba jó érzékkel egyensúlyozott Párisz különféle arcai között, s remekül megbirkózott az énekes szakaszokkal, pedig neki jutott legtöbbször az első blikkre nem túl hálás feladat: duettezni egy profi szopránnal.

Ám hiába az amúgy erős színészi produkció, mégis valahogy nyögvenyelősen araszolunk előre, várjuk, hogy Menelaoszt felszarvazzák végre, szöktessék meg Helénét, s törjön ki az a rohadt háború. Vagy legalább sikerüljön megérteni a lúdjáték szabályát, ahol a kékre és a bordóra tehet az ember, majd… Na, könnyebb elmagyarázni egy futball ellen beoltott feleségnek a lest... Van idő ilyeneken morfondírozni, ugyanis a produkció Eric Moussambaniként evickél előre, míg végre sikerül a nagy szöktetés, s Menelaosz készülhet Trója ostromára. 

De ez már – szerencsére – egy másik történet...

forrás: http://www.sonline.hu/