Grecsó Krisztián: Ha kinyithat a templom és a strand, a szabadtéri színház vajon miért nem?

Azt hisszük, húsz év munkáját nem lehet csak úgy elsöpörni, aztán egy pillanat alatt kiderül: dehogynem – mondja Grecsó Krisztián, aki tavaly kigyógyult a rákból, így van tapasztalata abban, milyen is az, amikor egyik napról a másikra feje tetejére áll az életünk. Ez a trauma, akárcsak az apává válás katarzisa, fontos szerepet kap frissen megjelent verseskötetében is. Állami elismerést ugyan már tizennégy éve nem kapott, de Vera című regényéért most megkapta a Libri irodalmi közönségdíjat, több mint 34 ezer szavazat alapján. Grecsó Krisztiánnal a szabadban sétálgatva beszéltük meg, mit beszélne meg szívesen Kovács Ákossal, megtörhető-e a generációkon át öröklődő gyűlölködés.

Mivel a kávézók még zárva, a Szent István parkban beszélgetünk. Környékbeli lakosként gyakran üldögél itt a padon?

Nem, inkább sétálni szoktunk itt. Ha ugyanis nem tolom a kislányomat, felébred. Kavicsos az út, pont jól rázkódik a babakocsi, így meditatív háromnegyed órákat töltöttem itt, mielőtt a parkot is lezárták a járvány miatt. Egy-egy ilyen séta alkalmat ad arra, hogy végiggondoljam, mi van.

Csak Hannának, vagy önnek is szüksége van, hogy folyamatosan mozgásban legyen?

Én azért leülnék, de az az igazság, hogy Hanna érkezése előtt nagyon ritkán fordultam meg itt. Idősek járnak egészségügyi sétára, meg a gyerekesek a kicsiket legeltetni, de magától ritkán jön ide az ember merengeni. Szoktak koncerteket és felolvasásokat is tartani, nekünk is volt itt fellépésünk Hrutka Robival. Azért különösen emlékezetes, mert épp a műtétem előtti este történt. Hatalmas daganat volt a nyakamon, amit egy őrült nagy szakállal próbáltam leplezni. Szemből sikerült is, de aki oldalt ült, döbbenten nézett, hogy mi a fene az ott.

A zene sokszor ki tud rántani a valóságból, de ilyenkor mennyire lehet megfeledkezni arról, mi vár az emberre másnap?

Nem tudtam róla megfeledkezni. Amikor előadtuk az énekelt verseket, tisztában voltam vele: lehet, hogy ezek most egy darabig nem szólalnak meg. És nem is szólaltak, a műtét után azonnal elment a hangom. Hatalmas öröm számomra, hogy azóta újra előadhatjuk őket. Most persze megint nincsenek koncertek, de már egészen más okból.

Pár éve a rák a feje tetejére állította az életét. Persze korántsem ugyanaz, de most mintha az egész világ valami hasonlót tapasztalna meg a járvány miatt.

A nagy különbség az, hogy ez nem fáj. A lelki része viszont tényleg nagyon hasonló. Elveszik az életed ritmusa, elvesznek a hétköznapjaid, elvesznek a motivációid. Egy egészséges Ego igényli az érzést, hogy terád szükség van, fontos, amit csinálsz. Ez ad lendületet, kitartást. Így nemcsak azt nehéz feldolgozni, hogy a hétköznapok kulisszái teljesen megváltoznak, és otthoni főzelékszag váltja fel a szerkesztőségi zajt. Közben ezen a fölöslegességérzésen is úrrá kell lenni valahogy. Kicsit olyan ez, mint a disszidens lét. Kikerülsz a saját valóságodból, mintha egy távoli országban találnád magad, nyelvismeret, kapcsolatok és legfőképpen múlt nélkül. Noha másról sem volt szó az utóbbi hetekben, mint a vírusról, ez a fölöslegességérzés szerintem nem lett eléggé kibeszélve. Ezért kínozhatott sokakat a bűntudat, hogy micsoda nárcisztikus hülye vagyok én, hogy nem tudok a seggemen megülni. Itt a családom, végre együtt lehetnénk, nekem meg most is bajom van. Szerintem fontos belátni: abban semmi bűnös nincs, ha igényeljük a motivációt.

Önnek segített bármit, hogy nemrég átesett egy hasonló, csak még súlyosabb lelki megrázkódtatáson?

A rutin segített.

Ezek szerint létezik olyan, hogy válságrutin?


Bármilyen különösen hangzik, de igen. Ugyan magányosan, de alig egy éve szembe kellett néznem azzal, milyen olajozottan működik az élet nélkülem, mennyire pótolható vagyok, és milyen könnyű kiesni az évtizedes rutinból, amit sziklaszilárdnak gondoltam.

Azt hisszük, húsz év munkáját nem lehet csak úgy elsöpörni, aztán egy pillanat alatt kiderül: dehogynem.

Ez a tapasztalat sokat segített a mostani helyzet megértésében. Az átélésében nem feltétlenül, mert itt is voltak mélypontok, de akkor is vigaszt jelentett, hogy most legalább szenvedni nem kell. Pedig vannak különös flashbackek. Egyik este a szokásosnál hamarabb elaludt a kislányunk, bekapcsoltuk a tévét, és épp ugyanaz a tévéműsor ment, ami a felépülésem idején. Jamie Oliver egyszerű és gyors kajái, vagy valami ilyesmi a címe. Judit esténként próbált valamit főzni, ami kedvemre való, de mindent gyötrelem volt lenyelnem. Viszont ott volt a képernyőn Jamie, aki teljesen önfeledten, rólam és bajomról tudomást sem véve készítette a fogásokat. A zenéhez tapadó emlékek hihetetlen erősek, egy dal teljes korszakokat tud lélekben megőrizni. Mikor megszólalt az ismerős főcímdallam, abban a pillanatban visszajött az akkori érzés. Elöntött a hála, hogy akkor nincs semmi baj, hisz készülnek szépen a könnyű és gyors kaják.

Az Élet és Irodalomban megjelent 2018-as interjúja óta nyíltan és sokszor beszél arról, hogy élte meg a betegséget…

Sokat is kérdeznek róla.

Igaz, mégis kellett egy tudatos elhatározás. Ez a döntés inkább belső lelki igényből fakadt, vagy volt benne egyfajta társadalmi küldetéstudat, hogy megtörje a rákot körbelengő tabu légkörét?

Cserhalmi Györgynek volt nemrég egy zseniális mondata ezzel kapcsolatban: „Úgy éreztem, felrobbanok, ha nem mondom.” Mert ennek az a dramaturgiája, hogy az életedet kisiklatja ez a hihetetlen krízishelyzet, amiből megpróbálsz erőnek erejével kijönni, ám a gyógyulás során egyszer csak még nagyobb gödörben találod magad. Ám ezt valamiért szégyelled és igyekszel belesimulni abba az öntudatlanul is áldozathibáztató rendszerbe, ami azt sugallja: te tehetsz arról, hogy beteg lettél. Életforma vagy lelki szorongások – mindegy is. A lényeg, hogy oka van a betegségednek. Minden ilyen megszólalás, kitörés, ezt a szégyenérzetet segít lebontani. Hihetetlen sokat jelent, mikor azt látom, hogy Cserhalmi milyen bátran ki meri mondani: Igen, tessék, padlóra kerültem, itt vagyok, és föl akarok állni. És biztos nem csak nekem, de mindazoknak, akik hasonló helyzetben kerültek. Amúgy szerintem végtelenül álszent a titkolózás, mert valójában mindig mindenki tudja, mi a helyzet. Rólam is tudták.

Ha engednék a szégyennek, úgy érezném, hogy az áldozathibáztató rendszerrel kollaborálok.

Nem azt mondom, hogy kötelező felvállalni a betegséget, de sok ismert ember mutathatna példát, ha nem külföldi utazásnak, szépészeti beavatkozásnak álcázná a kezelését. Hiszen összefutsz vele a Kék Golyóban, ami ilyen szempontból különös leleplező hely, mert oda muszáj menned.

Zavarja, ha még mindig erről kérdezik?

Nem, csak mindig hangsúlyozom, hogy én nem vagyok ezzel azonos. Nem vagyok hajlandó „gyógyult rákbetegként” gondolni magamra, mert elutasítom, hogy a gyógyult csak a jelzője legyen a jelzett szónak, vagyis a betegnek. A legkevésbé sem tartom magam szakértőnek, de nagyon örülök, ha bárkinek segít, amit én megtapasztaltam. Igyekszem például tudatosítani mindenkiben, hogy az orvosi kommunikáció milyen fontos. Nem tudom, ebből most mennyit tanítanak az egyetemeken, de a gyógyulás folyamatát döntően befolyásolhatja az, hogyan közlünk valamit, hogy adagoljuk az információt és miként tartunk kapcsolatot. Nagyon jó orvosok sokszor végtelenül gyengék ezen a téren.

A verseiben is sokat ír erről a traumáról, akárcsak az apává válás katarzisáról. Jónás Tamás mondta egy vele készült interjúnkban, hogy azért írta meg hányattatott gyerekkorát a Cigányidőkben, mert teljes lényével jelen akart lenni apaként. Szerinte az írás segít a felejtésben, ugyanis ha leírjuk a traumát, akkor már arra emlékszünk, amit írtunk, nem közvetlenül a fájdalomra. Erről mit gondol?

Lehet ilyen terápiás, csomaglerakó funkciója az írásnak, különösen az első verzióknak. Ezért is javasolják sokszor a pszichológusok, hogy vezessünk naplót. Aki próbálta, tudja, hogy írás közben olyan dolgok szaladhatnak ki, amikről fogalmunk sincs, honnan jönnek. A nyelv egészen különleges módon birizgálja a valóságot. Félelmetes csoda, ahogy ez a folyam képes megindulni. Az ilyen automatikus írás persze általában még nem kész mű, de alapanyagnak jó lehet. Nekem az írás mellett az olvasás is sokat segített. Nem véletlenül idézem meg a kötetben Babitsot és másokat, próbáltam hozzátenni ehhez a hatástörténethez.

Az mondjuk biztos, hogy az első gyermeked születése magával hozza a saját szorongásaiddal való szembesülést. Szédítően mély tárnák nyílnak meg hirtelen.

Elkezdenek automatikusan működni az alapok, amiket az édesanyád letett, és amiknek a létezéséről gyakran nem is tudsz. Hanna érkezése után volt egy félelmetes élményem ezzel kapcsolatban, szerepel is az egyik versben. Tizenvalahány éve lakunk a környéken, ám amikor elindultunk sétálni, azt bírtam mondani Juditnak: menjünk már le a Tiszához.

Az apaság visszarántotta a gyerekkorba?

Abszolút, mert valljuk be, amúgy a Dunát nehezen téveszti el az ember. Tehát végtelen nagy szülői felelősséggel jár ez az öntudatlan időszak, amiről nincsenek saját emlékeink, és amit most mi alakítunk a lányunkban. Egyfelől nincs kontroll, másfelől csak a szeretet kontrollja van, az kell, hogy áradjon.

Nyomasztja is néha ez a végtelen felelősség? A tudat, hogy a jelentéktelennek gondolt gesztusainkkal akár életre szóló traumákat okozhatunk?

Egyes pszichológiai és pedagógiai szakkönyvek ezt úgy fogják meg, hogy akármit csinálsz, mindenképp te leszel a gyerekeid legfontosabb és legnagyobb traumája. Egy ilyen tétel bekergethet a depresszió előszobájába, hogy akkor nem lehet jól csinálni. Szembe kell nézni azzal, hogy mindenképp fogok ismételni hibákat. Ugyanakkor én nem tartom a legnagyobb traumámnak a saját anyámat, sőt. Tökéletesnek sem gondolom őt, ennek ellenére nagyon harmonikus a viszonyunk. A szeretet alapkőletétele a legfontosabb. Szerintem műveltséghiányt és sok egyebet lehet úgy-ahogy pótolni, de ha nem szerettek a gyerekkorodban, azt nagyon nehéz. Az a tű foka.

A Vera részben arról szól, hogy a titkok és jó szándékú elhallgatások milyen fájdalmakat okozhatnak. Korábban említette, hogy ma már az örökbefogadásban is elfogadott nézet a teljes őszinteség, és önök is így állnak hozzá.

Két dolgot különböztessünk meg. Az örökbefogadásnál sokkal egyszerűbb dolgunk van, mint az előttünk járó generációnak. Jóval gyakoribb és közismertebb a jelenség, már falun is természetesnek veszik, még ha olykor nem is ismerik magát a szót. Én nem ítélem el azt a pedagógiai elvet sem, amelyik azt vallotta, hogy ne mondd el a gyereknek. Jó szándék hajtotta, az volt a cél, hogy traumát előzzön meg, nem pedig az, hogy a gyerek egy görög drámában találja magát. Más kérdés, hogy sajnos, mégis ez lett a következménye. A családi titkoknak viszont van egy másik oldala, ami nem igazán javul. A konfliktuskezelésben valami elképesztő makacssággal öröklődik a haraggal való együttélés rutinja.

Én ezt gyűlölet-pátyolgatásnak hívom. Egy rossz félrenézés, egy rossz mondat, egy elharapózó születésnapi buli évtizedekre szét tud vinni családokat.

Abba növünk bele, hogy ezek a generációk széttartanak és képesek évtizedeken át ezt a haragot táplálni.

Addigra sokszor már arra is alig emlékezve, honnan indult a konfliktus.

Így van, csak a temetésen oldódik fel, amikor a következő generáció megkérdezi: tulajdonképpen mi is volt a baj? És kiderül, hogy a fene sem emlékszik már rá. Ezt nagyon hatékonyan örökítjük át, és a Vera számomra ennek a generációs traumának és haragőrzésnek a regénye. Nem az örökbefogadás a legfontosabb téma, hiszen az éppen csak kiderül, inkább a kérdés, hogy meg lehet-e törni ezt a sértettség-láncolatot. A nagy jelenet tétje az, hogy egy gyerek megtudja, hogy tíz éven át hazudtak neki, majd kénytelen hazudni, hogy az apját megsegítse.

Mégsem mindig az őszinteség a legjobb megoldás?

Az élet nem olyan egyszerű, hogy ha őszinte vagy, akkor megoldódik minden. Apám például évtizedekig nem szólt a testvéreihez, így az unokatestvéreimmel majdnem a nulláról kellett elkezdeni újra felépíteni a kapcsolatunkat. Egy ilyen helyzetet akartam a regény kiindulásának, csak egy kislány szemszögéből bemutatva. Úgy látom, a gyerekek nagyon tudnak azonosulni ezzel a felállással, pedig nem szántam a Verát ifjúsági regénynek.

Mekkora kihívás volt belehelyezkedni egy tíz-tizenegy éves kislány szemszögébe?

Nagy vizsga volt, mert ez első olyan könyvem, amiben az alanyi figura kikúszik a szöveg mögül. Nincs mögötte Grecsó Krisztián, sem vidék-Budapest vívódás, csak a szöveg van meztelenül. Azért van egyfajta kontinuitás, mert a régi mániáim – identitáskeresés, transzgenerációs traumák – itt is visszaköszönnek. A legfontosabb az volt, hogy a cselekmény középpontjában álló két csaj karaktere és a viszonya hiteles legyen. Kiindulásként nem tehettem mást, minthogy a saját alapjaimat kölcsönöztem Verának: egy túlteljesítő, örökösen a szorongásával birkózó gyerek, aki mindent megtesz, hogy becsüljék és szeressék. Jó tanuló, igazi pedál. Erre az alapra építve már könnyebb volt kislány mivoltát kezelni. Onnantól kezdve apró finomságok voltak, amire igyekeztem odafigyelni. Állítólag sikerült.

Az mondjuk nem rossz visszajelzés, hogy a regény megkapta a Libri közönségdíját. Mennyit jelentenek az ilyen elismerések önnek?

A rendkívül torz közállapotoknak és a kultúrharcnak köszönhetően elképesztően fölértékelődött a magándíjak szerepe. Ezek közül a két legjelentősebb az Aegon és a Libri, amelyek igyekeznek tényleg szakmai alapon díjazni és figyelni a közönségre is. Számomra ezek a mérvadók. 2006-ban kaptam egy József Attila-díjat, legszerényebb számításaim szerint annak tizennégy éve. Azóta egy kacsintást sem kaptam az állami kultúrpolitikától.

Rosszul esik?

Ki nem vágyik arra, hogy elismerjék a munkáját? Nemcsak az írók, egy népművelő, könyvtáros, pedagógus, muzeológus. Nonszensznek tartom, hogy egy járványnak kell kikényszerítenie, hogy az egészségügyi dolgozók presztízse megemelkedjen, és esténként tapsolgassunk nekik az ablakból. Az írás magányos tevékenység, alig van visszajelzés. Ha egy jó poén van a könyvben, nem látom nevetni az olvasót. Egy rangos díj tehát nagyon jólesik, és persze, a hiúság orkánkabátja is ropog ilyenkor.

Mit gondol, a járvány és a kultúrharc után mi marad a magyar kulturális életből?

Rémületes átláthatatlanság uralkodik. Megbecsülni sem tudjuk, hány elszabadult hajóágyú szalad erre-arra ezen a fedélzeten. Pedig mindez elemi szinten befolyásolja a gazdaságot, a kultúrát és a magánéletet is. Gondoljunk bele, mi lesz azokkal a házasságokkal, ahova hazaadtak egy haldokló beteget, mondjuk egy másfél szobás panelba. Ne legyen igazam, de szerintem itt irtózatos károkról fogunk utólag értesülni, amiket most még képtelenek vagyunk felmérni. Ezzel párhuzamosan pedig azt látom, hogy kéjes élvezettel tartják víz alatt a kultúrát.
Ha kinyithat a templom és a strand, akkor a szabadtéri színház vajon miért nem? Azt mégsem gondolhatják komolyan, hogy a nézőtéren nehezebb a távolságot garantálni, mint a medencében?!
Ez nyilván egyfajta állásfoglalás, mutat egy világképet, beszél arról, hogy kinek mi a fontos. Tudom, hogy naivitás a részemről, de ezért kéne most félretenni az ellenségeskedést a kulturális szereplőknek. Mert ez Vidnyánszky Attilát is minősíti, a Nemzeti Színház sem nyithat ki. Kovács Ákos sem tarthat koncertet.

Csak retorika, vagy tényleg hisz benne, hogy egy ilyen válsághelyzet beindíthatja a rég nem létező párbeszédet? Hiszen ezek éppolyan makacs ellenségeskedésnek tűnnek, mint az évtizedekig tartó családi sértettségek.

Márpedig, ha most nem indul meg, akkor valószínűleg soha. Jött egy társadalmi krízis, ami mindenkit kizökkentett az életéből. Megpróbálhatnánk szóba állni egymással. Mondok egy személyes példát. Azért hoztam szóba ez előbb épp Ákost, mert nemrég írtam egy tévékritikát az ÉS-be az ő egyik projektjéről, ami társadalmilag fontos gesztus is volt egyben. Nem a művészi teljesítményéről szólt, hanem arról, hogy milyen mintát mutatott, vagy nem mutatott járványhelyzetben. Elolvasta a kritikát és kommentelt róla a Facebookon, mire elképesztő gyűlöletcunami indult meg ellenem. Néha feltűnt egy-egy megszólaló Ákos nagy rajongótáborában, aki észrevételezte, hogy nem is arról szólt az írás, amire reagált, de ezek a hangok hamar belevesztek a csatazajba. Akkor is azt éreztem, hogy le kellene ülni beszélgetni. Nem értesz egyet? Hülyeséget írtam? Mondd el, mit gondolsz!

És leültek?

Nem.

De elmenne vele kávézni, természetesen a kétméteres távolság betartásával?

Naná, mert kíváncsi vagyok a mondandójára. Csak aztán ő is hallgassa meg, én mit gondolok arról, hogyan működik a művészeti mecenatúra, és hogy szerintem milyen felelősséggel jár, ha valaki a társadalom egy részének ilyen meghatározó ikonja. Nagyon hiányzik Esterházy, aki szerintem az utolsó integráló személyiség volt a magyar kultúrában. Ő kifejezetten sok jó kapcsolatot ápolt a jobboldalinak mondott írókkal. Az utóbbi időben persze elkezdték démonizálni, és végtelenül rossz érzés látni, hogy akikkel jóban volt, akiknek sokszor segített, azok is megtagadják őt, mert nem mernek az árral szemben úszni. Tényleg itt lenne az ideje, hogy elkezdjük meghallgatni egymást.

forrás: https://24.hu
FACEBOOK TWITTER TUMBLR PINTEREST

Browse Categories