Stuber Andrea naplójában a kritiksdíj-átadóról

A kritikusdíj-átadóval kapcsolatban olyan sok minden volt mirajtunk: Papp Timin és rajtam, hogy az esemény előtti órák teendőit már meglehetős feszültségben csináltuk végig a Budapest Bábszínházban. Ez a feszültség eltérően hatott ránk. Timi fel volt dobva, én meg le voltam ejtve apátiába süllyedtem a szorongó vágyakozásom ellen, hogy legyek már néhány órával mégöregebb, és túl ezen a Kálvária alcímű esten. A Göttinger Pál rendezte műsor, a re:Verse és a Momentán Társulat szereplése már az első öt perc alatt megnyugtatott: profi szakemberek kezében vagyunk, ez az est rendben lesz. Teljesen önállóan készültek, úgyhogy nekem is új volt az egész produkció. Annyit tudtam csak, ami kellőképpen nyomasztott is, hogy a végén fel kell mennem a színpadra az életműdíj átadásához. Nem, kicsit sem vágyom én oda. Egészen pontosan láttam magamat elesni a magas sarkú cipőmben a lépcsőn, belezavarodni a csöppnyi szövegembe, ráejteni Radnóti Zsuzsa lábára az életműdíjat, ilyesmi. De végül is semmi rendkívüli nem történt. (Az évi rendes gikszeremnek egy kollégám lett balsorsú áldozata.) Annak rendje és módja szerint pattanást növesztettem az arcomra, valamint keletkezett egy véres pukli a fejemen, mert a díjakat rendezgetve a takarásban, belefejeltem egy váratlan térelembe, továbbá lett tegnap reggelre egy hatalmas duzzanat a szájamban is, ám ez olyasminek bizonyult, mint az álterhesség, mert ma reggelre lelohadt, és a fehérvári szájsebészeten már csak a gyulladás tényét konstatálták délelőtt. Szóval azt akartam csak mondani, hogy tisztességgel megcsináltuk megint. (Persze nemcsak Papp Timi meg én, hanem mindenki, szereplők, közreműködők, segítők, pártolók, támogatók.) Értékes teljesítményeket díjaztunk, értékes emberek örültek ennek, volt egy közös drukk, hurrá, vivát, fájdalom, diadal, csalódás, boldogság, minden. Épp ahogy kell, ahogy ez jó, ahogy ez fontos, hogy legyen. Felszabadult örömmel gratulálok minden várományosnak és győztesnek!

Megosztás: