EZ TÖBB, MINT A BÁRKA ELVESZTÉSÉNEK TÖRTÉNETE

“Vidovszky György: Benne van mindnyájunk megalkuvása, ahogy hagyjuk, hogy számunkra fontos dolgok elvesszenek"

Vidovszky György, a jobb sorsra érdemes Bárka Színház produkciós vezetője és rendezője, miután elvégezte a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámapedagógiai szakát, az Országos Diákszínjátszó Egyesület elnöke volt, majd évekig a Bárkában rendezett (ahova 2004-ben olyan neves vajdasági művészek szerződtek, mint Nagypál Gábor, Szorcsik Kriszta, Mezei Kinga színművészek, valamint Gyarmati Kata dramaturg, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának jelenlegi igazgatója), de dolgozott a Kolibri Színházban is. Az Újvidéki Színházban néhány éve Ingmar Bergman Fanny és Alexander című darabját vitte színre. A Bárka Színház emlékét most egy olyan, általa rendezett előadás, a Majdnem 20 élteti tovább, amely szeptember 10-től a budapesti Átrium repertoárjára kerül.
A magyar fővárosban a Margit körúton lévő, összművészeti központnak is beillő, az idén ősztől új koncepcióval és vezetőséggel induló befogadószínház elsősorban a formabontóbb rendezők és alkotók produkcióinak biztosít állandó játszóhelyet. Átrium profilja kettős: szórakoztató, mainstream előadás, képzőművészeti esemény, koncertszínház éppúgy található a repertoárján, mint alternatív előadás.

● Miért szeret fiatalokkal dolgozni?
– Önző módon rengeteget tanulok tőlük. Nem mintha idősektől nem lehetne, de engem az az energia, amit fiatalok társaságában kapok, éltet, felvillanyoz. A fiatalokkal való munka nem tudatos döntés volt az életemben, egyszerűen ilyen helyzetek adódtak, és én újra és újra ezt tapasztaltam; ebben érzem a legjobban magam, és talán ebben tudok én is a legtöbbet adni magamból. Tanárként is, rendezőként is.

● Ön drámatanárként is dolgozott. Nem kedvelem túlzottan ezt a kifejezést, de van „módszere” a színészneveléshez?
– Minden drámatanárnak, rendezőnek van valamilyen „módszere”, még akkor is, ha ez nem mindig tudatos. Fontos viszont, hogy én drámatanárként és rendezőként nem színészeket nevelek. Az járulékos dolog, ami vagy megtörténik a munka során vagy sem. Drámatanárként azt tartottam szem előtt, hogy az élettel – vagy annak bizonyos részleteivel – ismerkedjünk meg, élethelyzeteket vizsgáljunk, megtanuljuk kifejezni magunkat, megérteni a saját viselkedésünket bizonyos szituációkban, figyeljünk egymásra, empátiát fejlesszünk. És azoknál a tanítványoknál, akikben erősen ott lappangott a színész, arra törekedtem, hogy segítsem, amennyire tudom, hogy közelebb kerüljön a „szakmához”.

● Mesélne a 2012-es újvidéki rendezéséről, a Fanny és Alexanderről?
– Meghatározó élmény volt számomra sok szempontból, de azt hiszem, a társulatban nem hagytam maradandó nyomot, nem hívtak vissza azóta. Több minden jut most eszembe: például a dramaturgiai munka Gyarmati Katával, akivel hónapokon át együtt készítettük az előadás szövegét. Rendkívüli a látásmódja, és nagyon pontos, kifinomult a színházi érzéke. Öröm vele dolgozni. Eszembe jut szegény Dukász Péter is, aki, sajnos, már nincs köztünk. Na, ő egy olyan „fiatal” volt, aki persze korát tekintve jóval idősebb volt nálam, de a gondolkodásában ott vibrált a fiatalkori önmaga. Minden irracionalitásával és bátorságával együtt. Sokat tanultam tőle. És persze eszembe jut az a csapatmunka, ahogy a társulat dolgozott. Tanítani való pontossággal és alázattal csinálták a dolgukat, segítették egymást.

● Tasnádi Istvánnal évek óta együtt dolgoznak. Melyik volt az első közös munkájuk?
– Még a Bárka húsz évvel ezelőtti alapítása körül ismerkedtünk meg, de akkor még nem munkatársként. Ő már neves drámaíró volt, én meg egy lelkes drámatanár. Aztán 2010-ben a Kolibri Színház felkért egy olyan ifjúsági előadás megrendezésére, ami valós életanyagból táplálkozik. Ekkor vettem a bátorságot, hogy megkeressem Tasnádit, aki a Krétakör széthullása miatt éppen „szabad” volt, és akiről tudtam, hogy szeret és tud akár egy újsághírből is igazi darabot írni. Nagyon hamar egymásra hangolódtunk. Az első közös munkánk a Cyber Cyrano volt, ami azóta folyamatosan megy a Kolibri műsorán, közben több nyelvre lefordítottak, Németországban rendszeresen játsszák.

● Az Ön rendezéseiben, mint például a Legyek urában is, gyakori a bezártság, az összezártság motívuma. A Majdnem 20 alaptémája is hasonló, hiszen a darab cselekménye a bezárásra ítélt Bárka Színházban zajlik, a próbák pedig egy faluban, Nagyharsányban folytak, ami egyfajta elzárkózásként is értelmezhető. Tudatos ez?
– Tudatosnak nem mondanám, de annyi hasonlóság valóban van a két helyzet között, hogy a Legyek ura próbáit is egy mindentől elzárt helyen, egy amolyan ráhangoló táborban kezdtük annak idején. Egészen más kiszakadva a hétköznapokból, szabad időbeosztásban próbálni, elmélyülni az anyagban, esténként nagy vitákat folytatni róla, és másnap is csak ezzel foglalkozni. Így készült a Majdnem 20 is. Mindnyájunk számára euforikus élmény volt, ahogy nyolc nap alatt, minden görcsösség nélkül – persze kemény munkával – létrehoztunk egy darabot és egy előadást. Erre szokták mondani misztikusan, hogy „megszületett a mű a kezünk között”, kikívánkozott belőlünk. Csak miután elkészült, akkor tudtuk elkezdeni értelmezni (jórészt a közönségből érkező visszajelzések mentén), hogy miről is csináltunk előadást. Ugyanis ez több, mint a Bárka elvesztésének története, az csak a szomorú apropója a darabnak, ebben valahogy ott van mindnyájunk megalkuvása, ahogy hagyjuk, hogy számunkra fontos dolgok elvesszenek. Ahogy észrevétlenül beállunk a sorba.

● Meg lehet változtatni egy ember jellemét, „ki lehet képezni” valamire?
– Persze. A politika évszázadok óta ezt a gyengeségünket használja ki.

● Furcsa, hogy manapság minden utópiának tűnik, vagy annak van kikiáltva, ami megoldást kínál a kultúrharcokra vagy a tarthatatlan élethelyzetekre. Ez mitől van?
– Talán mert kilátástalannak, elérhetetlennek tűnik. Miközben annyi jó, más példa is van. Szerencsés vagyok, mert az életem egy részét a családom miatt Írországban töltöm, ami nagyon távol van Magyarországtól. Nem csak földrajzilag. Gondolkodásában, társadalmilag és persze gazdaságilag is. Onnan nézve sokkal átlátszóbb, pitiánerebb és felháborítóbb egy csomó minden, ami ma Magyarországon történik. Félreértés ne essék: Írország messze nem tökéletes, ott is rengeteg probléma van. Csak talán más szinten kezelik őket, kevésbé veszik hülyére az embereket.

● Az East Balkán olyan erős előadás volt, hogy hat év után is emlékszem szinte minden jelenetére. A budapesti West Balkán szórakozóhelyen történt tragédia mindmáig feldolgozhatatlan és úgy vélem, azóta sem lett könnyebb a kamaszok és a szüleik dolga. Tizenhárom évesek lesznek öngyilkosok a Facebookon élő adásban, Kék Bálnát játszanak. Ebből rendezne előadást?
– Eszembe jutott már. Csak akkor, amikor egy új előadás témáját keressük, amikor azon gondolkozunk, hogy miről lenne fontos beszélni a fiataloknak, nem „elég” egy szörnyű eset vagy jelenség, hanem mindig az a fontos, ami mögötte van, az emberben. Ami azoknak is érdekes és fontos, gondolatébresztő lehet, akik mondjuk nem hallottak a Kék Bálnáról. Így volt ez annak idején a West Balkánban történt tragédiával is. Tasnádival hónapokig rágtuk, hogy vajon mi az, amit el lehet, el szabad mondani ebből anélkül, hogy kegyeletet sértsünk. A téma feldolgozásakor készített interjúkból, improvizációkból egy olyan világ tárult elénk, amiről korábban fogalmunk sem volt. El sem tudtuk képzelni, mi zajlik valójában „bulizás” címen a városban, mi az, amibe a West Balkán tragédia ágyazódik. Végül úgy döntöttünk, erről az őrületről csinálunk előadást, ítélkezés nélkül, hiteles forrásból merítve: fiatalokkal fiataloknak.

Megosztás: