“És ez ment Nagyharsánytól Palkonyáig.” – Interjú Göttinger Pállal

Göttinger Pál rendezővel, az Ördögkatlan Fesztivál szervezőinek oszlopos tagjával beszélgettünk egy fesztivál szervezésének az örömeiről, nehézségeiről, meg persze a színházról.

1/C: Az első kérdésem az lenne, hogy neked van-e kedvenc udvarod, pincéd vagy visszajáró fellépőd a fesztiválon?

Göttinger Pál: Hát, a kedvenc udvarom hivatalból az, amit mi csinálunk. Nem könnyű más helyekről bármit mondanom, mert teljesen az elejétől a végéig itt vagyok nálunk. Csak néhány hivatalos ügyet elintézni ugrom át a fesztiválközpontba, Nagyharsányba. És ebben az évben az előadásaim is itt vannak, ki sem teszem a lábam. Úgyhogy nincsen kedvencem.

1/C: És esetleg az esti koncertekre sincs időd elugrani? 

Göttinger Pál: Nincs, nincs, mert nálunk is van este zene. És arra is valakinek vigyázni kell. Szeretem azokat, akik jönnek. Nagyon büszke vagyok arra, hogy idén a kamarazene nagyon vicces és csodálatosan szép volt nálunk. Amikor definiálni kell, hogy mit szeretek ebben a fesztiválban, akkor azt mondom, hogy például nagyon tetszik nekem, hogy a Berán Gábor, aki koncertmester a Dohányi Zenekarban, úgy intézi, hogy játszhasson pár tíz embernek egy félreeső helyen a barátaival, köztük egy operaházi szólamvezetővel… És itt adtak egy kis koncertet, egy olyan delikát programot hozva létre, amiért a Zeneakadémia nagytermében, érted, ezreket kéne fizetni. Ők meg itt mezítláb. Egy kicsit sütött a nap, de ők csak odébbültek és kész… Szóval szerintem ez elképesztő, hogy saját iniciatívájukból ők szeretnének itten játszani, mert előző nap a nagykoncerten játszanak és következő nap is játszanak, és ha itt vannak már, akkor miért ne adnának a szabadnapjukon egy komplett kamarazenei koncertet. Annak, aki erre vetődik. Ez szerintem nagyszerű. Most ők a kedvenceim, de ha holnap kérdeznél, mást mondanék.

1/C: Mikortól vagy tagja a szervezői gárdának? Úgy tudom, nagyon korán bekapcsolódtál.

Göttinger Pál: Az első évnél nem voltam, mert az első év úgy volt, hogy akkor már készen volt a program, és a Művészetek Völgyében lett volna, csak abban az évben végül nem is volt Művészetek Völgye. És a kész pulai programot az akkori Bárka Színház áthozta ide. Én 2008 őszén kerültem csak a Bárkára, tehát a másodiktól vagyok csak itt.

1/C: És esetleg tudsz e valamit arról, így közvetve, hogy miért pont erre a néhány falura esett a választás anno?

Göttinger Pál: Őszintén szólva nem. Azt tudom, hogy az akkori nagyharsányi polgármesterrel végül sikerült megegyezni, eladni neki a gondolatot. Akkor csak Nagyharsányban voltunk, és aztán terpeszkedett szét. Ennél többet én sem tudok. A Kiss Móni pécsi, tehát ő ezen a környéken ismerősebb. És nyilván az adottságok, a természeti szépségek, a bor; mindenféle közrejátszott. Fontos tudni egyébként, hogy a Katlan iszonyatos áldozatot jelent a falvak részéről, hogy egyáltalán talál az ember négy-öt olyan falut egymás mellett, akik egyszerre vállalják be ezt. De mire én először ide jöttem, már úgy ölelt itt mindenki, mintha mindig is ide tartoztam volna.

1/C: Mit jelent az, hogy Caminus?

Göttinger Pál: A Caminus az kémény, tűzhely, otthon melege, tűzhely melege, ilyesmi jellegű, latin szó.

1/C: És mi itt a Caminus? Az udvar neve? Esetleg valami más?

Göttinger Pál: Az udvar az Kovács Udvarház, ami volt. A Caminus a programsorozat neve, és tulajdonképpen fiatal színházcsinálók és zenészek közössége. Csupa olyan ember, aki hosszú idő óta, vagy talán az eleje óta katlanoznak. Nem sokat foglalkozunk öndefiniálással, mert sok a munka, aztán inkább azzal vagyunk elfoglalva. Talán azt lehet mondani: afféle második generációja a katlan szervezőinek… mi már mindent itt tanultunk, az elmúlt kilenc év alatt. Autonómok vagyunk a Katlanon belül, tehát a saját programunkat mi csináljuk, mi választjuk ki a fellépőinket, mi szögeljük fel a drótokat, mindent mi csinálunk kézzel, és ez egy nagy, közös, kalákaszerű, nagyszerű elfoglaltság. borzasztó fáradtságos, de nagyon hálás.

1/C: A visszajelzések alapján, gondolom abszolút megéri.

Göttinger Pál: Meg, meg. Figyelj, úgy van, hogy én színházban dolgozom, rendező vagyok, ahol nagy vállakozásokat rakunk össze, de megfogni és odébb tenni, arra mindig van ember. Az, hogy bejövünk ide a teljesen lakatlan udvarra, és két nappal később minden fel van szögelve, minden lámpa megvan, minden tábla kikerült, minden ki van takarítva, minden szalma ki van hordva, és tele van minden több száz emberrel, akik Wombóra buliznak, és ezt két kézzel csináltad, az bőven jutalmaz a szervezéssel töltött egy évért… Egyébként meg az is élvezetes, csak hát sok.

1/C: És van valami célkitűzése a Caminusnak, ami alapján fellépőket hívtok meg ide?

Göttinger Pál: Nincs. Ugyanaz nagyjából, mint amit a Bérczesék csinálnak a nagy Ördögkatlannal. Azokat hívják meg, akikre ők is szívesen beülnének. Ugyanazokat az elveket valljuk, csak kicsiben, tehát ugyanúgy nem hívunk olyat, akit nem láttunk mi magunk. Mindenkivel személyesen találkozunk – előtte is, és a Katlan közben is. A Bérczeséknek van egy olyan kifejezése, amit én a magaménak érzek, hogy amíg a tenyerünkön elfér. Tehát, ha szék kell valakinek, azt én viszem oda, ha a számláját át kell vinni Nagyharsányba, én viszem át. Tehát amennyit én, vagy a munkatársaim valamelyike magunk meg tudunk csinálni, annyi legyen. És ez a válogatásnál is így van. Amit egyikünk meg tud nézni, az jöjjön csak.

1/C: Számodra miért fontos, hogy a színház ilyen hatalmas szerepet játszik a fesztiválon?

Göttinger Pál: Azért, mert én nagyon károsnak találom azt a pátosszal terhelt, misztikus dolgot, ami az egész színházat körüllengi, pedig szerintem ez egy nagyon hétköznapi elfoglaltság kéne hogy legyen, csinálni is, nézni is. Csodálatosnak találom, hogy teljesen színházszerűtlen körülmények között ezek az előadások megszületnek. Mert persze vannak jó színházépületek Magyarországon, például az én főállású munkahelyem, a nyíregyházi, egy csodálatos épület, ami nagyon alkalmas munkahely és színházi környezet. De azt ünnepli ez az egész fesztivál számomra, hogy amikor az előadáson belül létrejövő találkozás érvényes, akkor olyan mindegy, hogy hol vagyunk, világít-e a nemtommi, közben kiment-e valaki, óbégat-e a kakas a szomszédban, vagy meleg van-e. A mi helyszínünkön például az előadásainkat nem világítjuk, mert csak fűtene. Tehát ami hatás itt átmegy, az mindenképp át akar menni. Itt az előadások olyan ízt szednek magukra! Nagyon akarják saját magukat, hiszen egyébként szinte minden ellenük van. Meleg van, meg sokan vannak, meg egy döngölt földű pajtában játszanak, ahol omlik a fal, ennek ellenére érvényes színházi dolgok történnek. Ez az egyik. A másik az, hogy ennek az egész régiónak teljesen hozzáférhetetlen színházi előadások sorjáznak itt. Bérczes mesélte, Nagyharsányban már létezik egy Conor McPherson-specialista, mert volt hét évvel ezelőtt egy Conor Mcpherson előadás, meg tavaly is. Ez egy kortárs, ír szerző, de a bácsi ezt nem tudta (elfelejtette), viszont a két előadást önkéntelenül összevetette, elgondolkozott rajta, meglátásai voltak, utcai találkozáskor meg elmondta nekünk. Lehetetlenség. Érted, Dél-Baranyában, egy zsákfaluban. Szóval ez szerintem varázslat.

1/C: A helyiektől sok visszajelzés érkezik felétek?

Göttinger Pál: Meglehetősen sok. A Bérczeséknek nyilván több, nekünk kevesebb. Mi itt nagyon békében vagyunk, nagyon sok segítséget kapunk a falutól, és vigyázunk is cserébe rá, amennyire tőlünk telik. Sok ezer emberrel ez nyilván nehéz. Könnyű elképzelni, hogy azért szétverjük ezeket a helyeket öt nap alatt. Itt több tízezer ember vonul át, és nagyon sok áldozatot pakolnak bele a helyiek, hogy ez élhető legyen. Szedik a szemetet reggel öttől. Cserébe színházi élményekkel jutalmazzák magukat. Én most részt veszek Kisharsányban a sorszámosztáson, és kisharsányi nénikkel vagyok körülvéve, akik ádázul tervezgetik, hogy Pintér Bélát fognak-e nézni, vagy Kohlhaast. Szerintem ez vagány.

1/C: Még egy záró kérdésem lenne. Tíz éves a fesztivál, és gondolom, van csomó érdekes történet, ami veletek, szervezőkkel történt meg, viszont annyira nem közismert. Elmeséled az egyiket?

Göttinger Pál: Hát… Gondolkozom… A Kapával meg a Pepével csináltunk busszínházat régen, és akkor egy ötven fős buszra a következő program miatt kilencvenvalahány ember préselődött föl. Az ajtót alig lehetett rájuk csukni… Láttuk, hogy amit terveztünk, az nem lesz, moccanni sem lehet, és akkor azt találtuk ki, hogy legyen moldvai táncház. Volt egy srác, aki zeneakadémista, népzeneszakos, és akkor a társaival nekikezdtek vadulni ott. Ami volt náluk éppen, azzal. Kicsit hülye szögben tartották a hangszereket, nem is lehetett túl autentikus hangzású, de végül is szólt. És akkor az embereket a kecskés tánc ritmusára rugózásra vettük rá. És tulajdonképpen megvalósult a táncház, csak nem lehetett menni, így az volt a váltás, hogy cserélni kellett, hogy melyik kézzel kapaszkodnak, és akkor hátrafordult az egész busz oda meg vissza. És ez ment Nagyharsánytól Palkonyáig.

1/C: Köszönjük szépen a beszélgetést és az itteni élményeket az összes fesztiválozó nevében. Éljen a színház sokáig itt a Kovács Udvarházban és a Katlanon.

Készítette: Tamás Boldizsár, Korosa Petra (2017)
Megosztás: