"A SZÍNHÁZRENDEZÉST SZOLGÁLTATÁSNAK TEKINTEM" - INTERJÚ GÖTTINGER PÁLLAL

A tárgymutatóban: , ,
Az Orlai Produkciós Iroda október 7-én mutatja be a Dés Mihály regényéből készült Pesti Barokk című darabot, Kern András és Szabó Kimmel Tamás főszereplésével, Göttinger Pál rendezésében. A rendezővel a próbák megkezdésekor készült interjú.

– A te fejedben fogant meg a gondolat, hogy színre vigyétek a Pesti barokkot? 
– Kern András találta ki, hogy legyen belőle darab. Orlai Tibor akkor keresett meg azzal, hogy érdekelne-e, amikor Dés Mihály még az első változatát írta. Hónapok teltek el, mire kiderült, hogy Kern és Dés közösen fogják írni, még további hónapok teltek el, mire tényleg írták is, szóval bőven volt idő végiggondolni, megismerkedni a darabbal. Elolvastam, és örömmel vállaltam, elsősorban András személye miatt. Csupa fiatal szereplője van a darabnak, és hozzájuk Kern András, aki már akkor is Kern András volt, amikor ez a történet játszódik. Így ez egy olyan sokfenekű, izgalmas helyzet, amivel volt kedvem foglalkozni.

– Egyéves voltál akkor, amikor a darab története játszódik. Mit mond neked ez a korszak?
– Rengeteget. Az első emlékeim abból a korból származnak, a szüleim pedig annyi idősek voltak akkor, mint a darab szereplői. A Kádár-rendszer oszlásáról persze nagyon sokat nem tudhatok, de emlékszem például arra, amikor a tévében néztük a romániai forradalmat, a köztársaság kikiáltását vagy Nagy Imre újratemetését. Igazi személyes élményem nincs a Kádár-korszakról, de a mikrofonba beszélő Kádár már mégis saját emlékem. A darab ráadásul pesti családok közös történeteivel van tele – a nagyszülő, aki éppen átért a villamossal a Margit-híd felrobbantása előtt, a másik, aki kilépett a transzportból egy kapualjba a málenkij robot elől… mintha minden családban meglennének ezek az emlékek. Ahogy a darabbéli Nagymama, úgy az én nagyanyám is konzekvensen eltévesztette a közterületek megnevezését, mert számára annyira sűrűn változtak, hogy nem érte meg követni. Tehát vannak olyan fogódzók, amik bizarr módon, a primér emlékek hiánya ellenére személyes kapcsolódások számomra is.

– A szüleiddel elolvastattad a könyvet?
– Nem, de beszélgettem velük hátsó szándékkal. Úgy, hogy nem volt kimondva, miért van szükségem emlékekre, új információkra. Sosem szoktam velük első körös módon beszélni a munkáimról, mert az akadályozná a spontán visszajelzéseiket. Hasznosabb, ha majd a bemutató után odajönnek nevetve vagy felháborodva, hogy ez meg az nem úgy volt a valóságban.

– A szereposztást te határoztad meg?
– Orlai Tiborral együtt találtuk ki. Tibor szemszögéből nézve ez egy váratlanul sokszereplős darab, és nem egyszerű összeegyeztetni a színészeket, mert mindegyiküknek van anyaszínháza. Már bő egy évvel ezelőtt megkezdődött az egyeztetés, és recsegett-ropogott az utolsó pillanatig, mindig másképp alakult, borult egy kicsit. Most például elkezdtünk próbálni, pedig Szabó Kimmel Tamás még filmet forgat. Van ebben karcoskodás, de hát ez az ára annak, hogy szabadok vagyunk. Szívesen megfizetjük ezt az árat cserébe azért, hogy úgy csináljuk, ahogy szeretnénk.

– Mennyi minden van már készen a fejedben az olvasópróbára?
– Csapdahelyzet, ha ilyenkor rendezőként lép fel az ember, és nem hagyja magát befolyásolni. Bármennyire felkészült is. Ugyan gondolok már valamit minden jelenetről, de a színészek szerintem fontosabb alkotótársak, mint a rendező. Az ő személyiségükön átmosódva válik valamivé a semmi, tehát az ő jelenlétük, a szájukra adott szöveg többet ér, mint az én egész koncepcióm, úgy, ahogy van. Az olvasópróba egyrészt elszámolás a szövegen végzett addigi munkával, másrészt a színészeknek egy neutrális befogadói állapot. Ilyenkor még ők sem ,,moziznak”, csak kiteszik magukat az első benyomásnak.

– Ezek szerint az a fajta rendező vagy, aki abszolút partnernek tekinti a színészeket.
– Természetesen. Nincs is más választásom. Azt szoktam mondani, hogy a színházrendezést szolgáltatásnak tekintem. Tisztában vagyok azzal, hogy amivel én foglalkozom, azt művészetnek szokás tartani, és valóban lehet művészi szinten is űzni, de ez egy foglalkozás. A színész által kel életre egy karakter, én ehhez eszközöket tudok adni, segíteni tudok benne. Ha csodálatosan magára talál a szerepében, akkor köré tudom rendezni az előadást, ha eltéved, akkor a többiekhez igazítva őt tovább tudom lökni, meg persze meg tudom tervezni mondjuk, hogy megfelelő pillanatban kacsolódjon fel a lámpa, de nem tartozom azok közé, akik mindent előre körzőznek-vonalzóznak. Sok rendező korszakos előadásokat hoz létre a saját erős víziója színrevitelével, és nagy rajongója vagyok azoknak is, akik a balra nézéstől a ceruzaletétel ritmusáig kopogósan megszerkesztenek mindent, akár előre, ugyanakkor tudomásul veszem, hogy én nem vagyok ilyen. Ráadásul engem sokkal jobban lenyűgöz egy próbáló színész, mint a fejemben egy mozi.

– Sokféle dolgot csinálsz, rengeteg helyen. A Pesti barokk próbaidőszakában más feladatod is van, vagy csak ezzel a darabbal foglalkozol? 
– Nem tudok párhuzamosan több dolgot csinálni. Ugyan most van egy kis határeset, mert a novemberi operabemutatóm előkészületi munkái megindulnak majd a Pesti barokk közben. A Tóbiás és az angyal című, egyfelvonásos, bibliai témájú angol kortárs operát állítom színre a csodálatos Csíkszerda kórussal. Száz-egynéhány szereplő lesz benne, hatvan gyerek, és elég nehéz a zene. A Csíkszerdánál más a ritmus, mint a hivatásos közegben, ezért több előzetes figyelmet igényelnek. Nem állíthatok be októberben, hogy három hét alatt fölrakjak valamit, tehát a Pesti barokk mellett rájuk is kell majd figyelnem, de szerencsére a Tóbiás olyan terv, amely már két éve az asztalon van. Nem az lesz, hogy beesek oda orral előre, hanem már tudom, hogy mit szeretnék. Bízom benne, hogy ennyi párhuzamosság belefér. Egyébként az orlaisok csúcsszínészek, ergo egyfolytában játszanak és próbálnak mindenfélét, tehát nem én leszek a szűk keresztmetszet. (nevet)

– Elégedett vagy azzal, ahol most tartasz a pályán?
– Természetesen nem, de azok közé tartozom, akik nem panaszkodhatnak. Nagyon sok támogatást kaptam. 2007-ben végeztem, és azóta teljesen összefüggően, folyamatosan dolgozom, évi négy-öt bemutatóm van. Hogy aztán ez szerencse-e vagy pont most barmolok el mindent azzal, hogy nem lassabb tempóban dolgozom, az persze csak tíz év múlva fog kiderülni. Leginkább annak örülök, hogy nagyon széles körből származhatnak a tapasztalataim. Vidéken is voltam, a határon túl is, az Operaházban is. A Szputnyik Hajózási Társaságnál éppúgy kipróbálhattam magam, mint a Pesti Magyar Színházban – hogy csak két végletet mondjak –, ezt mindenképpen elképesztő szerencsének gondolom, miközben tudom, hogy ez a tempó irgalmatlan sok veszélyt rejt magában. Ráadásul: nincs otthonom szakmai értelemben. Vendég vagyok mindenhol, ez persze fáj.

– Egyik megbízás magától értetődően hozta a másikat, vagy utánuk kellett menned, ki kellett brusztolnod a munkalehetőségeket?
– Általában az egyik hozza a másikat, egymás közt dőlnek el a munkák. Szerencsére a fejemben azért kettéválik az, hogy van, amit nagyon szeretnék megcsinálni, ami személyesen, akár művészemberként a mániám, és az, hogy egyébként a foglalkozásom is ez. A munkákat egyszerűen meg kell tudni csinálni. Egy színésznek is el kell tudnia játszani mindent. Talán Mácsai volt, aki úgy fogalmazott: el kell tudni játszani Csehovot egyik este, és el kell tudni énekelni a Jaj, de jó a habos süteményt másik este. Muszáj. Én is így tekintek magamra, és abban bízom, hogy azokban a munkákban sem vagyok tisztességtelen, amiket ,,csak” mint munkákat látok el.

– A Pesti barokk melyik kategóriába tartozik?
– Van olyan eleme, ami nagyon fontos nekem. A Pesti barokkot Kern András íróként is jegyzi. Bizonyos mondataiban az elesettségnek, gyámoltalanságnak olyan regisztereit vélem hallani, amik tőle szokatlanok. Azt gondolom, hogy neki van valami nagyon mélyen személyes mondanivalója ezzel a darabbal, amit szeretne majd láttatni, és ami, ekkora művészről lévén szó, engem is nagyon érdekel. Nem hiszem, hogy András kizárólag nagy hahotákat szeretne kapni, egyébként sem egy térdcsapkodós darab ez, hanem valami magánügyről, belső dologról van szó, halálról, életről, egyedül maradásról, a fiatalokra való figyelésről. Engem, aki eddig tulajdonképpen ismeretlen voltam számára, meg is tisztel és nagyon izgat is, hogy megtudhatom, mi lapul a mélyben. Ha egy ilyen színészt látunk dolgozni, az természetesen messze több, mint munka. Olyan tartomány, amiről a néző is érezni fogja, amikor feláll a Belvárosi Színházban este háromnegyed tízkor, hogy ez volt az ok, amiért megérte megcsinálni az előadást. Ténylegesen, személyesen fontos nekem, hogy ezt tetten érje a néző. Hajlandó vagyok konfliktusokat, veszekedéseket vállalva is erőfeszítéseket tenni azért, hogy ez valóra váljon.

– Léteznek ma még színházi műhelyek? Ha igen, van köztük átjárás? 
– Működési formák vannak, és ezért kényszercsaládok jönnek létre. Abból nagyon kevés van, hogy egy elhivatott színházi ügy miatt verődnek össze az alkotók, nehézségek, könnyűségek, sikerek, kudarcok között. Ha voltak is ilyen közösségek, mára kicsit elhamvadtak. Nem foglalkozom nagyon régóta műhelymunkával, de már azóta is rossz sorsra jutott például a Koma, a HOPPart társulat, és most a K2-esekért drukkolunk, hogy velük ne ez történjen. Az egymásra utaltság miatt nagyon fontos, színházakat behálózó szövetségek jönnek létre, amelyek persze nem tudnak intézményesülni, de mégis, ha akár Pesten, akár országosan megfújja az ember a tritonkürtjét, akkor biztos, hogy megindulnak rá páran. A Pesti barokkban együtt van szombathelyi színész, pesti színész, főiskolás, ebben az értelemben tulajdonképpen még nagyobb is az átjárás, mint régen. Ugyanakkor egyáltalán nem jó a helyzet. Nem a pénz hiányzik a rendszerből, hanem a tervezhetőség. Ha valaki egyszer csak nagyon korrekten megmondaná, hogy havi kilencvenezer forint fizetésem lesz, de öt évig minden hónapban számíthatok rá, akkor kitalálnám a megoldást, hogy éhen se haljak, alkotni is tudjak. Azt a helyzetet jobban bírnám, mint ezt a mostanit. A kulturális vezetésnek fontos lenne felismernie, hogy a független színházasdi nagyon hatékony műfaj: könnyen utaztatható, jól tűri a viszontagságokat, ezért sok emberhez tud eljutni, sok témát tud képviselni különösebb fakszni nélkül és fajlagosan olcsón. Tehát érdekünk, hogy ebből több legyen. Most viszont amit átjárásnak látunk egyfelől, az vergődés másfelől: kínlódó, szörnyű rohangászás néhány ezer forint után.

– Hol szeretnél tartani tíz év múlva?
– Igazgató nem szeretnék lenni, de nagyon örülnék, ha tíz év múlva túl lennék valamivel több társulatvezetői tapasztaláson. A főrendezőséget, a művészeti vezetést már volt szerencsém kipróbálhatni a Pesti Magyar Színházban, aztán ez az igazgatóváltás miatt félbeszakadt. Nagy szükségem lenne még összefüggő ötévnyi ilyen tapasztalásra, hogy majd tíz év múlva, amikor arról lenne szó – amire mindannyian sokszor gondolunk –, hogy társulatot csináljunk, akkor ne csak nagyon akarjam, hanem értsek is hozzá. Valóságos tudásom legyen a buktatóiról, a sikereiről. Nagy kőszínházi elhivatott vagyok. Egyáltalán nem olyan döglött műfaj, mint amilyennek a velem egyidősek gondolják, de tény, hogy nem termelődött ki utánpótlás ezeknek a műhelyeknek a vezetésére. Én a kőszínházakra úgy tekintek, mint ingatlanproblémára. Ezek az épületek harminc év múlva is állni fognak, sőt van, amelyik még száz év múlva is. Ki lesz itt harminc év múlva, aki tudja, hogy ezekkel mit kell kezdeni? És nem egy alkalommal, hanem az év háromszáz napján kell bennük valamit csinálni.

– Nem biztos, hogy színházat.
– Ezek a házak nem alkalmasak másra.

– Láttunk már olyat, hogy zsinagógákból magtárakat és vegyszerraktárakat csináltak, Thália templomaiból is lehet bármi, amit a döntéshozók akarnak. 
– Minden lehetséges, de én abban bízom, hogy amikor felmerül a jogos kérdés, hogy kellenek-e kőszínházak, akkor a nézők visszaigazolják, hogy kellenek. A szombathelyi színház például dugig tele van, szóval van erre igény, nekünk pedig teendőnk van vele. Nem igaz, hogy a mi generációnkat a családalapítás, egy fenntartható egzisztencia ígéretét hordozó színészpálya ne érdekelné. Arról van szó, hogy alkalmunk sem volt megismerkedni vele, mert ez a struktúra minket be sem fogadott soha, és döbbentem veszem észre, hogy szétfoszlik minden a kezeink között. Ahelyett, hogy felismernénk a kőszínházi társulati forma jelentőségét, és megtanulnánk jól működtetni ezt a fajta színházat, hihetetlen ambíciókkal belevágunk olyan, egyébként akár tényleg fontos művészi vállalkozásokba, amelyek aztán öt vagy tíz előadást érnek meg – szerencsés esetben, és akkor az már egy széria – hatvan vagy száz néző előtt. Ezt súlyos tévedésnek tartom. Nem igaz, hogy ezt akarjuk.

– Vágysz nemzetközi karrierre? 
– Az operásdival mostanában többet volt szerencsém foglalkozni, mint korábban, és továbbra is nagyon érdekel. Abban benne van a nemzetközi siker ígérete. A prózai színházi tevékenységemben szinte teljesen kizárt. Az a fajta színház, amit szeretek művelni, amiben otthonosan érzem magam, tartalmilag, formailag, szellemileg, lelkileg annyira nyelvbe ágyazott, hogy nem tudnám tolmácson keresztül intézni. Az olyan rendezőknek való, akiknek a színpadi víziójuk, a képzőművészeti hajlamuk vagy az elemzett, szigorú közléseik konok volta gránit, ami a nyelvi határokat is átüti. Én nem ilyen vagyok, ezért a prózai színház nem is érdekel nemzetközi formában. Az operásdi viszont igen, ott nagy a világ, és az ilyesfajta átjárás teljesen legitim. A munkamódszerben nem jelent sem gondot, sem rendkívüliséget, ha tolmáccsal dolgozik az ember – bár angolul tűrhetően beszélek.

– A Pesti barokk egyik szereplője a feleséged, Grisnik Petra. Gyakran rendezed őt?
– Sosem tervezzük, de évente egyszer valahogy úgy alakul. Tudom, most az a kérdés következne, hogy nem okoz-e nehézséget, ha együtt dolgozunk. Általában az okozza a nehézséget, hogy a környezetünknek folyton el kell magyaráznunk: mi azok közé tartozunk, akiknek nem okoz nehézséget a közös munka.


Kérdezett: L. Horváth Katalin

forrás: Orlai Produkció / szinhaz.hu 



Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks