Bábeli görögtűz - Jacques Offenbach: Szép Heléna

Offenbach Szép Helénája dallamos előszó. A görögség legnagyobb drámáját felvezető preambulum, a heroikus vérontás eposzi szubzsánerének megágyazó karneváli kamara-love story.

A hadba vonulás előtti utolsó görbe este meséje, a romlást hozó kicsinyesség krónikája. Csacska kánkánján eleve nem kérhető hát számon a magát hamarosan halálba táncoló nép vakságának felmutatása. Göttinger Pál rendezése ezt mintha megpedzette volna mégis. S tán ezért még fájóbb, hogy az előadás – mintha csak egy másik mítosz útvesztőjébe tévedt volna – korán elvesztette saját fonalát.

A közelgő vihar ígéretét hordozó, valamint az orrukig sem látó intrikusok tanácstalanságát megjelenítő sötétség remek metafora az előadás kezdetén, amelyet a lámpakapcsolgatás olcsó börleszki humora sajnos hamar kiolt. Színen az összeesküvők. Kedélyes bénázásukból hamar kisül: az oligarchaként viselkedő Menelaósz megbuktatására törnek. De látszik az is, hogy nem igazi hősök ők sem, sajátjukért aggódó, álruhába bújt alantas sunyítók csak. A „görög válság” emlegetésétől fogva pedig világossá válik, Szabó Borbála bátran kever a mítosz anyagába némi aktuális matériát. S bár az első felvonás végére az ötlet kifullad, elsikkad, a jobbára mókás anakronizmusok, valamint a görög és római hitvilág isteneinek következetlen használata az egész előadáson végigvonul. 

Akárcsak a vizuális gegek, túlpörgetett helyzet-, illetve jellemkomikumok okozta eklektika. Előbbiek közül az összeesküvők által viselt Agamemnón-maszk, illetve a Párisz nyakában lógó, brill-mozaikból kirakott Apple-logó vicces, az Akhilleusz sarkára tett sorozatos utalások, illetve a Safraneket idéző Philokomuszt érő töméntelen – és többnyire előkészítetlen, motiválatlan – csapás már kevésbé. A színen időről időre feltűnő – képzeletbeli hellén pletykalapot idéző – vetítések ahelyett, hogy színesítenék az előadás formanyelvét, ismétléseikkel inkább butítják, dadogóvá teszik az elbeszélést.

A jelenetek közül a hajó érkezése volt számomra az egyik legemlékezetesebb. Na nemcsak azért, mert Spártába – szárazföldi polisz lévén – hajó bajosan futhat be (ez láthatóan nem aggasztja az alkotókat), hanem mert a finoman világított háttérvászon előtti fekete papírsziluett által körülrajzolt hajótest, és a köré sereglő szereplők kompozíciója tényleg kiemelkedik a széttartó vizuális sokarcúságból.

Előző két kaposvári rendezése alkalmával (A kéz, Finito) Göttinger bravúrosan bánt a térrel, ezúttal viszont jobban meggyűlik a baja a színpadi hangsúlyok meglelésével. Bár a népes jeleneteket ismét remekül viszi színre, a kevesebb szereplőt mozgató részeknél maradnak holt terek. A kiváló táncbetéteket bemutató Somogy Táncegyüttest, illetve az ugyancsak príma Vikár Béla Vegyeskar tagjait ötletesen építi be az előadásba a rendező, Katona Gábor koreográfiái pedig felpezsdítik a színt. 

Jól sikerül a nyáron a társulathoz került Hüse Csaba debütálása is. Páriszként Hüse ügyesen egyensúlyoz a vidéki hipszter, az önbizalomtól duzzadó csinicsávó és a megriadt hősszerelmes között, akinek mégiscsak a világ legszebb nőjét kell elbűvölnie. A csodás hangú Kolonits Klára különösebb kunszt nélkül hozza Helénát. Játékában több a nyafka tinilány, mint a hűvös díva. Nyári Szilvia gótikus-emó Oresztész. Emlékezetes, ahogy lendkerekes Michael Jacksonként, zsebre vágott kézzel végigbiceg a színpadon. Hunyadkürti György és Szvath Tamás párosa megíratlan, ám amit lehet, így is kihozza a szerepből a két színész. Fándly Csaba Pán Péter után ismét zöld kosztümös szuperhőst alakít. Izomagyú Akhilleusza lassú, agresszív és roppant laza. Agamemnón sem kíván extra kvalitásokat, Nyári Oszkár mégis mulattató, mint mindig, Kőrösi András pedig nyájas-fondorlatos ortodox pópához hasonlít Kalkhasz főpap szerepében. A Dinyés Dániel vezényelte zenekar biztos kézben van, végig friss és lendületes. Az előadás mégsem egységesül, így nem lesz több sekélyes médiakritikát megfogalmazó színes ötletek görögtüzénél.

Megosztás: