Dinyés Dániel Modern madrigálok 1-2. című kórusciklusát holnap, december 9-én mutatja be a Magyar Rádió Énekkara, Pad Zoltán vezényletével. Ebből az alkalomból beszélgettünk a zeneszerzővel.
“Mindig is zeneszerző voltam, és az is leszek.”
Magyar Kórusművészek Egyesülete: Többféle minőségben ismer téged a magyar zenei élet: karmester, zenei igazgató, zeneszerző. Melyik áll hozzád a legközelebb?
Dinyés Dániel: Mindig is egyértelműen úgy gondoltam, hogy zeneszerző vagyok. Nagyon korán volt egy amolyan elhívás-élményem. A mai napig emlékszem, hogy hatévesen ülök a zöld-fekete gyerekkori ágyamon és egy furulyadarabot írok. A zeneszerzés mellett zongoráztam is egy darabig, elég magas színvonalon. A karmesterség pedig később, a színházból jött. Gyakorlatilag belerugdostak az árokba, de én egyébként soha nem tanultam vezénylést: azt csinálom, amit a zenészektől tanultam, hogy hasznos nekik. De mindig is zeneszerző voltam, és az is leszek.
MKE: Valamelyik interjúban említetted, hogy építettél egy házikót, amiben zenét szerezhetsz.
DD: Az egy gyerekkori álmom volt. A fene se tudja, hogy miért, de 7-8 évesen olvastam Mahler életét, és neki volt egy kis háza, ahol nyaranta komponálhatott. Én IX. kerületi gyerek vagyok, ott aztán nem lehetett ilyet. Most, amikor kiköltöztünk Gödre és jött a pandémia, mondtam feleségemnek, Kolonits Klárának, hogy amíg ő megcsinálja a kertet, addig én a végében felépítek egy kis komponálóházikót magamnak. Így is lett.
MKE: És a Modern madrigálok is ott készültek?
DD: Igen, sőt ez már a második darab volt, ami ott készült.
MKE: Melyik zeneművedre vagy a legbüszkébb? Említetted valamelyik interjúban a Shakespeare Viharjából készült bábszínházi előadás kísérőzenéjét.
DD: A színházi zene elég más. Ott sokkal fontosabb a zeneszerző szakmai tudása, mint a – nevezzük úgy – ihletettsége. A színházi meg a filmes zeneszerzésnél az a fontos, hogy tudjál bármilyen zenei kérésnek megfelelni. A “hagyományos” zeneszerzés annyiban más, hogy ugyan mindezt tudod, de mégsem valami külső követelménynek akarsz megfelelni, hanem a zenének magának.
“Öngyötrő típus vagyok.”
MKE: És akkor “abszolút” értelemben melyik művedre vagy büszke?
DD: Én öngyötrő típus vagyok, soha nem vagyok büszke semmire. Azt látom csak, mi lehetne jobb, mit kell legközelebb máshogy, mit tanultam. Apám festő- és szobrászművész volt, ezt valószínűleg tőle örököltem. A feleségem próbálja mindig megértetni velem, hogy egyfelől igazam van, hogy ezt nézem, másfelől meg tudni kell örülni minden elért kis vagy nagy eredménynek. Jelentem: próbálkozom! Amikor befejezek valamit, akkor általában tudok neki örülni, viszont inkább azt a célt szeretném elérni, hogy örömet szerezzek, legalább az előadóknak. Most is úgy jöttem a felvételekre, próbákra, hogy “remélem, szeretik a darabomat”. Nekem ez jóval fontosabb, mint hogy én szeressem.
Apám mindig arra tanított, hogy soha ne a kortársaimhoz mérjem magam, hanem a nálam jóval idősebbekhez, vagy a már régen meghaltakhoz. Ezzel egyúttal egy jó nagy adag kishitűséget is rakott belém. Legyek büszke a kórusdarabomra, amikor ott vannak Johann Sebastian Bach művei vagy akár Ligeti György Requiemje? Ezért sem tudom használni a ”büszke” szót.
“…teljesen felszabadítólag hatottak rám…”
MKE: Említetted a próbafolyamat során, hogy sokáig nem akartál kórusra írni. Ez mitől változott meg?
DD: Az énekhangba 15 éves koromban szerettem bele, amikor egy versenyen énekeseket kísértem. 17 éves koromban vettem részt az első operaprodukcióban. És gyakorlatilag azóta, tehát 25 éve énekhanggal foglalkozom: ez nekem állandóan az életem része, pláne hogy a feleségem is egy elképesztő énekesnő.
Az énekhangokat tehát régóta szeretem, a kóruséneklés – illetve a kórusban éneklés – viszont nem állt annyira közel a szívemhez. Van egy olyan hagyománya a magyar kórusírásnak, ami nekem nem mond túl sokat. Egyszerűen nem érint meg. Viszont hihetetlenül nagyra becsülöm a francia kórusirodalmat, amely itthon gyakorlatilag ismeretlen. Csodálatos északi, skandináv művek is vannak, ezek egész mások, mint a közép-európaiak. Vagy akár Ligeti kórusművei, amelyek szintén egy eltérő kórusról való gondolkodást mutatnak. Ezek teljesen felszabadítólag hatottak rám, és rájöttem, attól még, hogy itt élek, másfajta stílusban is írhatok. Pofonegyszerű, mégis kell neki idő, amíg ezt felismeri az ember, annyira a saját országa kultúrájába van beágyazva. De ettől persze még biztosan a magyar vonulat is megtalálható a darabomban.
MKE: Vagy akár a népi motívumok.
DD: Igen, de az megint kicsit más, mert szeretek olyan népdalt írni, ami nem létezik. Nagy zeneszerzői kihívás, hogy mégis természetes legyen. Az Álommadár tételben talán sikerült is ez a dolog. Imádom a magyar népdalt, csak nem ebben a mai, TV-vetélkedős értelemben.
“itt egy kis pamacs, ott egy kis felhőcske, ott egy kis szín”
MKE: Azt nyilatkoztad, nem szereted, ha a zeneszerzők saját darabjaikról írnak, nyilatkoznak, mert tönkreteszik a zenében rejlő titkokat, misztériumokat. Mégis kíváncsiak lennénk, hogy választottad ki a művek alapjául szóló verseket.
DD: Sok időt töltöttem az Írók Boltjában. Válogattam, válogattam, és egyszerre csak elém került Dicső Zsolttól a Dönci pár beszéde, amely egyszerűen fogalmazva egy amolyan gyerekszáj-gyűjtemény. A ciklus formája tetszett meg nagyon: cím, egy kis helyzetleírás, majd alapvetően szabadvers. Ebből lett a második madrigálkötet. Az egész egyszerre drámai és költői. Minthogy – mára már nyugodtan mondhatom – vérbeli színházi ember vagyok, ez különösen megfogott. Viszont hogy lehetne ezt kórusra megcsinálni? Ez másféle kihívás, mert a versek, beszédek pont annyira áttételesek, amennyire én szeretem. Úgy beszél a kötet a gyerekségről meg a gyereklétről, hogy nem gügyög. Mellesleg egyik nagy bajom a magyar énekes kóruskultúrával, hogy amikor gyermekkarok vannak, akkor automatice gügyögni kell. Pedig a gyerek nem bugyutának, hanem primernek látja a világot. Nincsenek benne áttételek, például a túlvilágot is primer módon látja, és elfogadja, hogy igen, a halott szerettei az égen átkukucskálva őt figyelik. Ilyen hite csak a kisgyerekeknek meg később az öregasszonyoknak van. Vagy már túl vannak mindenen vagy még éppen előtte, és ez szerintem csodálatos.
Az első madrigálkötettel egy kicsit nehezebb volt a helyzet, ugyanakkor valamilyen szempontból könnyebb is volt számomra. Ugyanis beleszerettem a kórushangzásba, és azt gondoltam, olyan darabot szeretnék írni, amiből ez a hangzás folyik a különböző hangszíneivel és felállásaival. Olyasmit szerettem volna, hogy a szöveg magyarázza a zenét, ne pedig a zene a szöveget. Így fordultam Parti Nagy Lajoshoz, akinek olyan költői sorai vannak, ahol mintha a szavak maguk nem lennének értelmesek, ugyanakkor mégis hihetetlen belső jelentést hordoznak. Ez a zenének nagyon kedvez, mert rettenetesen sokrétű a jelentés tartománya.
Tandori Dezső meg egész fiatalságomnak a hőse. Még Kondor Ádám adta kezembe, és valahogy azonnal beleszerettem. A két vers, ami benne van a sorozatban, nagy kedvencem. Tudtam, hogy nem szabad a Parti Nagy Lajos-verseket egyedül hagyni, mert ez a fajta nagyon franciás “itt egy kis pamacs, ott egy kis felhőcske, ott egy kis szín” ahhoz vezetett volna, hogy az egész ciklus túlságosan elfolyós lesz. Éreztem, hogy ehhez társítani kell Tandori filozofikusan tömör és szellemes verseit.
MKE: Volt olyan része, amiről úgy érezted, hogy olyan könnyen jött, mintha folyt volna, vagy olyan, amivel többet szöszöltél?
DD: Az én munkamódszerem olyan, hogy először minden folyik, aztán gyakorlatilag minden visszafolyik. Mindent visszafejtek. Mindig vissza kell keresgélni, visszafejteni és átnézni. Soha nem a kitalálás lassú, hanem utólag a részletek kidolgozása. Például Monet dolgozott így. A festőktől vettem át, hogy először “nagyskiccelnek”, megpróbálják átlátni az egészet, és csak azután kezdenek részleteket kidolgozni. Ez a darab így készült.
MKE: Van most valami új izgalmas projekt?
DD: Van az Operabeavató sorozatom, most azon dolgozunk, hogy jelenetről jelenetre írunk meg egy operát Závada Péterrel és Göttinger Pállal. Amolyan interaktív megoldás. Ha megírtunk egy jelenetet, akkor annak a végét úgy hagyjuk, mint a TV-sorozatoknál, hogy van egy “cliffhanger” a végén, és a nézőkkel szavaztatjuk meg, hogy merre menjen tovább. Az egyikben például kértük, hogy mondjanak egy helyet, ahol el lehet tévedni, és a nézők 80 százaléka az IKEÁt mondta. Így lett az egyik jelenet helyszíne az IKEA. Aztán azt kértük a közönségtől, hogy jelentkezzen, aki azt gondolja, hogy nincs még egy olyan ember a nézőtéren, aki az ő munkáját csinálja. Így lett a következő jelenet Zsanett nevű szereplője fülakupunktúrás addiktológus.
Ez nagyon érdekes, mert mi sem tudjuk, hova vezet a dolog. Elvileg ez kilenc alkalom az évadban, és az évad végére összejön egy új magyar egyfelvonásos opera. A 3. jelenetet éppen most írom, és nagyon élvezem.
“Ez egy magányos szakma..”
MKE: Podcastot is készítesz Hangok közt címmel.
DD: Igen, ez most fog elindulni. Már leforgattam 28 részt. Nagyon izgalmas dolog, most találtam ki, a Magyar Zene Háza karolta fel. Zeneszerzőkkel beszélgetek az alkotás folyamatáról. Az összes jelenleg Magyarországon zeneszerzéssel foglalkozó emberrel szeretnék interjút készíteni. Az első részek januártól lesznek elérhetők a Spotifyon és a Magyar Zene Háza honlapján. Körülbelül három évig fog tartani szerintem, de a harmadik év végére kapunk egy teljes keresztmetszetet a magyar kortárs zenéről, hogy a ma élő zeneszerzők közül ki mivel és főképp hogyan foglalkozik. Nagyon vicces, amikor a kezdetekről beszélgetünk: mindenki így kezdi, hogy “és ahogy azt mindenki szokta…”, viszont még sosem folytatták ugyanúgy a mondatot. Mindenki azt hiszi, hogy a többiek is úgy dolgoznak, ahogy ő. Ez egy ilyen magányos szakma, ahol mindenki meg van győződve a maga bajának és örömének általánosságáról.
“A titkárnő szúrós tekintetét soha nem felejtem el…”
MKE: Valahol nyilatkoztad, hogy egy időben írtál álnéven ál-kabarénótákat. Tudnál erről mesélni?
DD: Nagy híve vagyok a színházi életben az alteregóknak. Az egyik kedvenc költőm Fernando Pessoa, aki a teljes életművét négy különféle alteregó alatt írta meg. Amikor Benedek Miklóssal elkezdtem dolgozni 2009 tájékán, egyszer az 1910-20-as évekből keresgéltünk kabarédalokat, és ő mondta nekem, hogy vannak olyanok, aminek megvan ugyan a versük, de nincs hozzájuk zene. Mondtam neki, adja ide, mondjon egy évszámot, és megoldom. Valamiért úgy vagyok bekötve, hogy bármikor tudok ennek az időszaknak a stílusában slágereket írni, és meg is írtam egy jó párat. Aztán a Bárka Színház egy előadásának szünetében kint cigarettázott Kardos Robi, és mondtam neki, hogy kéne valami jó, zsidós hangzású név, ami olyan, mintha a 10-es években élő kabaré-zeneszerző neve lenne, de nem jövök rá, mi legyen. Egy slukknyi gondolkodási idő sem telt el, mire rávágta: “hogyhogy mi? Hát Stein Pupi”. Felröhögtem, mert tökéletes a név, mindent megmutat a korból és a műfajból. Onnantól kezdve az összes kabarédalomat Stein Pupi név alatt írtam. A 40-es évekbeli slágereknél Stein Pupi már kikeresztelkedett, a nevét felsőbakai Bakay-Kőhalmy Pálra magyarosította. Steinből Kőhalmy lett, Pupiból Pál, a felsőbakai Bakayt pedig édesanyám valódi nevéről loptam le.
Volt később egy produkcióm a Thália Színházban, és leadtam a kottákat a jogdíjak rendezése miatt, de a sajátjaimat, a Kőhalmy Pált meg a Stein Pupit kiszedtem belőle, mert nem akartam senkit összezavarni. A titkárságon viszont elvesztették ezeket a kottákat és bekérték a korrepetitori példányt a tudtom nélkül, amiben benne volt Stein Pupi és Felsőbakai Bakai-Kőhalmy Pál is. Egy héttel a premier előtt látszott a titkárnőn, hogy nem aludt már egy ideje. Jött is panaszkodni, hogy van két szerző, akiket nem tudott beazonosítani. Már két hete ezzel fekszik, ezzel kel, még a Széchényi Könyvtárba is felment, járt a Zeneakadémián is, a Színművészetin meg azt mondták, hogy nem ismerik a szerzőket, de a darabok nagyon jók, és ha talál még tőlük, küldje át. Kérdeztem, hogy kikről van szó. A titkárnő mondta, hogy Stein Pupi és felsőbakai Bakay-Kőhalmy Pál. Erre Benedek Micu elkezdett röhögni rám mutatva, hogy “de hát ő az”. A titkárnő szúrós tekintetét soha nem felejtem el…
Később Kecskemétre csináltam egy darabot, ahol meg azt akartam, hogy a rendezőn kívül senki ne tudja, hogy én vagyok a zeneszerző, mindenki csak a Stein Pupi álnevet tudja. Azért csináltam mindezt, hogy az internetre meg a műsorfüzetbe is az kerüljön fel, hogy ő a zeneszerző. Így ha az interneten rákerestek, azt adja ki, hogy Szép Ernő: Vőlegény c. darabjához Stein Pupi írt kísérőzenét (https://www.theater.hu/hu/portre/stein-pupi--22340.html). Így tudtam elérni, hogy “valódi” életre keljen a figura.
