Éneklő társadalmat hirdetünk – interjú Tóth Árpáddal, a 10 esztendős Csíkszerda művészeti vezetőjével, karnagyával
Idén 10 esztendős a Csíkszerda, ahogy magukat nevezik, Csíkszerda Improvizációs Kórus. Ennek kapcsán ültünk le beszélgetni a múltról és jövőről a művészeti vezető-karnagyukkal, Tóth Árpáddal. Az együttes épp a június 1-i Kórusok Éjszakájára készül.
- Most 10 éves az énekkarod, a Csíkszerda. Ennek apropóján szeretnék egy kicsit a múltban vájkálni. Hogy indult a kórus, hogy emlékszel vissza az indulásra?
- Picit rendhagyó volt már az indulás is. Sokat énekeltem fiatalkoromban, gyerekkórusban, felnőttkórusban. Egyetemistaként egyszerre több együttesben is énekeltem és voltam karnagy-helyettes, és akkor fogalmazódott meg bennem, hogy sok mindent teljesen másképp szeretnék csinálni.
- Nem volt jó élmény az addigi kórusokban énekelni?
- Én nagyon élveztem, akár gyerekkórusban, akár középiskolás énekkarban, akár felnőtt kórusban dolgozhattam, de mégis oda jutottam, hogy én ezt teljesen másképp szeretném kipróbálni. Volt több olyan kórusom, amit átvettem, de egy meglévő struktúrán változtatni nagyon nehéz. Láttam, hogy nem tudom gyökeresen átalakítani a régi beidegződéseket, ehhez új kórust kell alapítanom. Az első kórust egyetemista társammal, Halas Dórival alapítottuk még 15 évvel ezelőtt, ez volt a Halastó. Később ez a csapat kettévált, akkor kezdtem el a saját utamat keresni a Csíkszerdával.
- Mennyien voltatok akkor?
- A Halastó kb. negyvenöt fős együttes volt, ebből mintegy harmincan tartottak velem.
- S most mennyien vagytok?
- Nehéz megmondani, mennyien énekelnek most nálunk, nagyjából háromszázötven aktív tagja van ebben a szezonban a Csíkszerdának, de körülbelül ezer ember kerül lehet azok száma, akik rendszeres kapcsolatban vannak velünk.
- Vannak ennek a harminctól háromszázötvenig tartó, tízéves folyamatnak stációi, amelyeket így visszanézve meg tudsz fogalmazni?
- Az első három év inkább az útkeresésről szólt. Volt egy programunk, aminek az volt a címe, hogy A Kórusból Faragott Királyfi. Végigmentünk Balázs Béla történetén, de alapvetően nem bartóki zenékkel, hanem népdalokkal meséltük el azt. Ezt a WestEnd parkolóházában adtuk elő. Ekkor ültettük először körbe a közönséget – azt a felállást, ami mostanára jellemzőnk lett, akkor próbáltuk ki először. Körbeénekeltük a közönséget, és közöttük is járkáltunk. Onnantól kezdve lett azt hiszem, egy visszajáró közönségünk. A következő darab a Jónás története volt, egy Carissimi-művet dolgoztunk fel-át a mi szájízünk szerint. Arra már óriási érdeklődés mutatkozott, még kisebb dulakodás is kialakult a bejutni vágyók körében – erre jól emlékszem, hiszen kissé szokatlan helyzet ez egy klasszikus zenei koncerten. A közönségünk egyre nőtt, s évente már csak egyszer lehetett Nyitott Kaput hirdetni.
- A Nyitott Kapu egy amolyan toborzó akció? Hogy kezeltétek a létszámnövekedést?
- Négy évvel ezelőtt már olyan sokan voltunk, hogy egy új kórust kellett nyitnunk, ez lett a Csíkhétfő, egy évvel később egy újabbat, a Csíkcsütörtököt. Az elnevezés a próbanapokat is jelzi. Mára ezek mind egy-egy százfős csapattá fejlődtek.
- Ugyanazt tanuljátok, vagy eltérő metódussal dolgozol velük?
- Mindegyik együttes más-más projektben visz végig, de vannak közös programok, mint például idén áprilisban A Hold gyermeke, amelyben mindenki részt vett.
- Mennyire merevek a kórusok közti határok?
- Egyáltalán nem kötöttek, van átjárás köztük, lehet váltani, sőt olyan is van, aki párhuzamosan több kórusban is közreműködik. Mi ettől még egy csapat vagyunk, ugyanott próbál mindenki a Kisképzőben [budapesti Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium – a szerk.], ugyanazt a „csíkszerdás” metódust alkalmazzuk. Egy közösség vagyunk, még ha lazább szálakkal kapcsolódunk is egymáshoz.
- Meddig lehet még fejlődni?
- Még nem is értem a végére. Két évvel ezelőtt nyitottunk új felnőttkórust, de lettek gyerekkórusaink közben, és van három kamarakórusunk, sőt már zenekarunk is. Exponenciálisan növekedünk, de például jövőre már biztosan nem lesz új kórusunk.
- Meg lehet azt fogalmazni, hogy ki jár a Csíkszerdába?
- Csíkszerdába az jár, aki hisz abban, hogy nemcsak anyagi jólét van a világon. A Csíkszerdába az jár, aki hisz abban, hogy értéket lehet úgy létrehozni, hogy gazdagabb lesz, aki csinálja, és az is, aki hallgatja. Csíkszerdába olyanok járnak, akiknek nincsen társadalomfóbiájuk, vagy ha igen, szeretnének ezen túllépni. Csíkszerdába az jár, aki el tudja fogadni a másikat akkor is, ha nem tud olyan jól énekelni. Csíkszerdába az jár, aki türelmes a másik iránt. Csíkszerdába az jár, aki nem akar feltétlenül ugyanúgy énekelni, mint a többi kórus.
- Léteznek a nagyvilágban hasonló létszámú amatőr együttesek?
- Nem nagyon. Van Tajpejben a Taipei Philharmonic, mely hasonló alapokon szerveződött, mint mi. A 70-es években alakultak, és mostanra van annyi tagjuk, mint a Csíkszerdának. 10 kórusuk van, 12 karnagyuk és 24 főállású alkalmazottjuk. Ez a legközelebbi példa, amit ismerek.
- És nálatok? Egy fejjel lehet ezt egyáltalán követni, átlátni? Nyilván vannak segítőid…
- Ez egy hihetetlenül nagy kaland, de nálunk ezt a munkát mindenki ingyen végzi. Rajtunk nem folyik át semmi pénz, ahogy szoktuk mondani: mindenki önként és dalolva, felajánlásként teszi bele a szervezőmunkáját, ami szerintem különösen tiszteletre méltó és sokat árul el a tagok lelkiségérő is – ha szabad ezt mondanom.
- Hogy működik egy projekt nálatok?
- Nem úgy van, hogy leveszek a polcról egy kottát és azt tanuljuk meg. Mindegyik tervünkön több-kevesebb kreativitásnak át kell folynia. Lefordítjuk vagy megírjuk a szöveget, úrakomponáljuk, vagy átdolgozzuk a darabot. Egy-egy projekt előkészítése évekkel korábban kezdődik. Amikor egy kórusunk volt, azt gondoltam, az a kreativitásom csimborasszója, hogy minden félévben kiötlök egy jó előadást, amit azután végigviszünk. Ahogy nőtt a kórus, úgy léptem át én magam is a határaimat. Most öt kreatív projekt fut egymással párhuzamosan, és tudom, mi hol tart.
- De vannak segítőid…
- Nem is működne anélkül a Csíkszerda, ha nem lennének helyetteseim minden együttesben, sőt, a kamarakórusainkat nem is én vezetem, csak mentorálom a karnagyokat. Összesen vagy tíz segédkarnagy dolgozik nálunk, akik egy-egy kórust vagy egy-egy szólamot el tudnak vinni, de egyelőre minden kórusért felelősnek tartom magam.
- Tavaly, amikor előadtátok Rahmanyinov Vesperását, egy-egy számot nem is te vezényeltél…
- Így van. Jó, hogy ez az előadás szóba került, mert azok rendhagyó koncertek voltak, nem volt bennük különösebb kreativitás, csak megénekeltettük a közönséget. A munkám során fokozottan támaszkodom a karnagyainkra. Régen fantasztikus idős karnagyokkal dolgoztam, akik az egész életüket úgy élték le, hogy képtelenek voltak a kezükből kiadni a munkát. Legendás karnagyok, akik egy szólampróbát sem bíztak volna másra. Nagyon sokat tanultam tőlük, de azt is, hogy ha eljutok odáig, hogy minden annyira fontos, hogy csak én csináljam egyedül, akkor abba kell hagyni. Nem vagyok annyira idős, de az utóbbi három-négy évben kifejezetten figyelek arra, hogy a fiatalabb karvezetők vezethessenek szólampróbát, összpróbát, és vezényelhessenek, hogy rutint szerezzenek.
- Azt írjátok magatokról, hogy improvizációs kórus vagytok. Ezt magyarázd meg!
- Szinte minden projektünkben jelen van az improvizáció, amit Erik Eriksson skandináv modellje alapján ismernek a karvezetők. A miénk ennél több, noha az északi inspirációra született. Én hiszek abban, hogy létezik olyan hangzás, ami más, mint amit a kottába leírtak a szerzők. Ha elég nagy az együttes, bízhatok a kórustagom kreativitásában, egyéni zenei invencióiban, amit megpróbálok becsatornázni egy produkcióba. Ez nem ugyanolyan improvizáció, mint amikor profi jazz zenészek összeállnak és reagálnak egymás zenei ötleteire. Ezek legtöbbször egyszerű játékszabályok, amelyek alapján a kórus egy végtelen szólamban szól, egészen pontosan annyiban, ahányan éppen vagyunk. A hangzás többé-kevésbé kiszámítható, ugyanakkor – bizonyos szabályokon belül – az egyének mindig más dallamot énekelnek, ezért van az egésznek valami pillanatnyisága. Néha ez csak rövid ideig jelenik meg, de máskor ez az egész produkció összetartó ereje.
- A ’60-as évek végétől figyelem a szemem sarkából a hazai amatőr kórusmozgalmat, és azt látom, hogy folyamatosan lanyhuló tendenciát mérhetünk. Ez összefüggött persze a társadalom változásaival, a technika fejlődésével, a televíziózás, az internet, az okostelefonok technológiai fölényével. Erre jöttök ti egy időt és személyes jelenlétet igénylő szabadidős tevékenységgel, még csak nem is fizettek érte, és olyan ismertséget, közönséget tudtok felsorakoztatni, mint a legszebb időkben. Mi az, amit ti tudtok és a többiek nem?
- A Csíkszerda fenntartható minden értelemben, és nem csak azért, mert igyekszünk kevés szemetet termelni, vagy mert szinte mindenki biciklivel jár próbára. Olyan tömeget fogunk össze, akik nem akarnak feltétlenül anyagi értelemben gazdagabbak lenni. Sok közöttünk a pedagógus, az értelmiségi, de ez egyáltalán nem kizárólagos. Az éneklés közösségi tevékenység, megalkotunk valamit, ami elszáll. Nem kell hozzá semmi más, csak te magad. Én is féltem, amikor karvezetést tanultam, hogy már nincs senki, aki Magyarországon énekelni akar. Egyre motiválatlanabb amatőr kórusokat lehetett látni. Rájöttem, hogy a hagyományos kóruséneklés van krízisben, az, ami nem változott az elmúlt nyolcvan évben. Én például nem tudom elképzelni a saját kórusomat, hogy egyenruhában lépjünk fel.
- Nálatok is van csík mindenki ruhájában…
- Igen, de nem uniformizáltan. A Csíkszerda nem zárja ki az embereket, hanem invitálja őket. Nincs nálunk felvételi, de mégis tök magas a standard. A legtöbb projektünket kívülről kell énekelni, ehhez nagyon sokat kell memorizálni. A Hold gyermeke teljes színpadi mozgással ment végig, negyven percig. De még sincs olyan, hogy te jöhetsz, te meg nem, mert nem vagy elég jó. Ez egy nagy erény szerintem. Mindig azt mondom, ne hívjanak embereket, hanem azok jöjjenek, akik elhivatottságot éreznek magukban a kóruséneklés iránt. Nemcsak egy éneklő közeg vagyunk, folyamatosan szervezünk valamit: előadásokat, táborokat, nyári egyetemeket, közösségi megmozdulásokat. Van egy csodálatos levelezőlistánk, ami összeköt bennünket, és ha valakinek szüksége van valamire, a másik biztos, hogy tud segíteni, mert több százan vagyunk ezen a listán és készek vagyunk egymáson segíteni.
- Ez úgy kell érteni, hogy valaki beírja, hogy elromlott a mosógépe, nem tudtok egy jó szerelőt?
- Pontosan, van egy „szakidokunk”, amire ráklikkelsz, és megnézheted, a példánál maradva, ki és miért ajánlja ezt vagy azt a mosógépszerelőt. A tudásunkat és a tapasztalatunkat megosztjuk egymással. Nagyon hiszek abban is, hogy leosztjuk a feladatokat egymás között. Én például a karvezetésen kívül nem foglalkozom semmivel, nem szervezek tábort, nem levelezgetek, én azzal foglalkozom csak, amiben a legjobb vagyok. Átengedem az egyéb feladatokat, cserébe együtt tudok azzal élni, ha a végeredmény nem pont olyan lett, mint amit eredetileg elképzeltem.
- Azt láttam a koncertjeiteken, hogy mondjuk a gimnázium vége felé járóktól egészen a nyugdíjasokig terjed a Csíkszerda összetétele. Azoknál az amatőr együtteseknél, amelyekre én rálátok, az a közös jellemző, hogy generációs kórusok, zömében egy, maximum két egymás melletti korosztályt foglalnak magukban, esetleg van három-négy személy kakukktojás közöttük. Ennek mi lehet az oka?
- Én ennek nagyon örülök, mert ez adja a mi sokszínűségünket. Mi, akik a Csíkszerdában élünk, egy vidám pluralitásban látjuk Magyarország és a világ jövőjét. Ha valaki azt érzi, hogy ennek politikai felhangja van, rosszul gondolja (a Csíkszerda szigorúan politikamentes övezet). Mi azt gondoljuk, hogy annál jobb a társadalom, minél sokszínűbb. És ugyanez vonatkozik a kórusra is. Valóban, a kezdő egyetemistától a bőven nyugdíjas korosztályig mindenki képviseltetve van, úgy, hogy mindegyik korcsoportban elég sokan vannak. Az átlagéletkor talán 40-45 év között lehet, de a gyerekkórusunkba már 4 éves kortól járnak, a kamaszkórusban 12-16 év között vannak az énekesek. A sokszínűség aranyat ér. Nincs annál profibb hozzáállás, mint amikor egy többgyermekes családanya heti egyetlen szabad estéjét tölti a kórussal. Mert neki a nálunk töltött heti két-három órája jelenti a kiteljesedést. Nincs türelmesebb énekes a nyugdíjasnál, mert ők tudják, ha valami nem megy harmadikra, negyedikre, ötödikre, az majd sikerül hatodikra. A huszonéves fiúknál senki nem ismeri jobban a kocsmákat a környéken, ahova próba után be tudunk ülni. Minden korosztálynak van előnye, amiben könnyedén segítségére lehet a többieknek, ez lehet a heterogén korösszetételű kórus erőssége.
- Egy ekkora tömeget ki mozgat? Nyilván van ebben spontaneitás, és van valamiféle irányító központi akarat…
- A Csíkszerda nem demokratikus szervezet, ahogy sokan gondolnák. Én nagyon diktatórikusan irányítok. A szálakat én mozgatom, de van néhány főszervező (gyakran más és más), bár van egy mag, akik közül zömmel kikerülnek az operatív vezetők. Engem mindig nagyon érdekelt a motiváció kérdése. Ha valaki nem olyan ügyes, de nagyon készen áll a tevékenységre, azzal sokkal jobban lehet dolgozni, mint az ügyes, de motiválatlannal. A kórus a létszámából fakadóan nincs rászorulva kisegítőkre, így nem jár közénk olyan, aki szívességet tesz a többinek azzal, hogy odajön. Ha éppen úgy alakul, hogy például kevesebb a fiú az egyik kórusban, az improvizációs részek segítségével meg tudjuk oldani, hogy a kényesebb részek is teljes értékűen szólaljanak meg. Mindenki akkor jön hozzánk, amikor akar, így a motivációval sokkal nagyobb eredményeket tudunk elérni. Mi nemcsak egy kórus vagyunk, hanem éneklő társadalmat hirdetünk.
- A felvételnél tényleg nincs semmi kötöttség?
- De, például évente csak 100 új tagot lehet felvenni, valamint minden új taghoz kell egy belső ajánló. Ettől az ajánló is visel egyfajta felelősséget.
- Amikor egy projektet meghirdetsz, akkor abban lehet nem részt venni is?
- Igen, mindig az évad végén meghirdetem a programokat, írok róluk néhány mondatot, leírom, milyen körülmények várhatóak. Ha van valami meghallgatható részlet, azt csatolom. A tagok a nyár folyamán jelentkezhetnek, ehhez rendelem a keretszámokat, hogy esetleg mennyi új tag jelentkezhet. Ezt hívjuk regisztrációnak, ami a már meglévő kórustagokon keresztül működik.
- Vannak anyagi támogatóitok? Látom a FB-oldalatokon, hogy az 1%-os felajánlást elfogadjátok…
- A Csíkszerda önfenntartó, és egyesületi formában működünk. Nem kötődünk önkormányzathoz, kerülethez, munkahelyhez, iskolához. Minden költségünket a közönségünk adományából fedezzük, így nálunk nincs tagdíj sem. Ha táborba megyünk, csak akkor várjuk el, hogy a résztvevők fedezzék a saját költségeket, de van szociális háló is a kóruson belül, amit a rászorulók igénybe vehetnek.
- Mennyire látsz előre? Milyen lépcsőfokok jöhetnek a következő években?
- Viszonylag organikus volt a kórus fejlődése eddig is, nem láttam előre, mikor milyen lépcsőfokokat kell majd megugrani. Az új kórusok fejlődése sem volt teljesen kiszámítható. A feladat a folyamatos figyelés és folyamatos diskurzus a tagokkal, merre haladjunk tovább. Szeretnénk hosszú távon egy Csíkpontot, egy olyan helyet, ami a miénk, ahol a nagy kórusok próbálni tudnak, a kisebbek akár fellépni is. De ez nem most fog megvalósulni. Szeretnék még a gyerekkari programunkon kicsit dolgozni. Szeretnénk külső kórusokat is bevonni a munkánkba. Jövőre lesz egy vendégkarnagyunk. Jó lenne, ha egyfajta szakmai workshopként működhetnénk, s szeretném, ha a legtöbb munkát végző tagjainkat rendszeresen díjazhatnánk. Szeretném még a Kórusok Éjszakáját minél több városba eljuttatni. Sok tervem van, és persze rengeteg a kiváló mű, amit jó lenne előadni.
- A hétvégén, június 1-én ti szervezitek a Kórusok Éjszakáját. Mivel léptek ott fel?
- Gregorio Allegri Misereréjét énekeljük a Hétfővel és a Csütörtökkel. A Szerdások egy Nap-Nyár nevű projektet adnak elő, amit egyébként két külföldi diákom állított össze és vezényel. A helyszínek a VIII. kerületi Palotanegyedben, nagyjából a Mikszáth Kálmán tér, a Pollack Mihály tér, a Nemzeti Múzeum belső udvara és kertje, a Horánszky utca, a Lőrinc pap tér által határolt területen lesznek. Az érdeklődőket délután 16 órától este 23 óra között várjuk, a részletek a korusokejszakaja.hu oldalon találhatók.
A dunai tragédiában elhunytak tiszteletére pedig a Margit-hídra közös éneklést hirdetünk június 3-án este 19 órára, amihez bárki csatlakozhat. A koreaiak nemzeti jelképének számító Arirang-ot fogjuk énekelni remélhetőleg minél többekkel azért, hogy részvétünket fejezzük ki az áldozatok hozzátartozóinak és Dél-Koreának.
forrás: http://momus.hu