Ugrás a fő tartalomra

Most épp ez

Irodalom Éjszakája 2021

BELGIUM (VALLÓNIA – BRÜSSZEL) | ANTOINE WAUTERS | Nézz a lábad elé Fordította: Bíró Péter Antoine Wauters (*1981) Francia nyelvű belga író, forgatókönyvíró, az utóbbi évek belga irodalmának egyik izgalmas felfedezettje. Nos mères (Anyáink) című első regénye (2014) széles körben feltűnő sikert aratott. A 2018-ban megjelent Pense aux pierres sous tes pas (Nézz a lábad elé) lelkes fogadtatásban részesült és bejutott a Prix Décembre döntőjébe, valamint elnyerte a Második regény díjat. Nézz a lábad elé! Egy egymást követő diktátorok által modernizálni próbált ismeretlen nevű országban járunk, ahol a szüleik farmján, a pusztaság kellős közepén él egy ikerpár. Marcio a földeken dolgozik kemény, erőszakos apjukkal, Léonora pedig anyjuknak segít a háztartásban. Alig tizenkét évesek, szinte elválaszthatatlanok, és a játékaik gyakran tiltott területre tévednek. Egy este, amikor az istállóban heverészve egyre bizalmasabb testi közelségbe kerülnek, felbukkan az apjuk, és rájön, hogy igaz, amit régó

Szavak, amelyeket senki nem hall

2019. 04. 12. | BECSÁGH DÁNIEL 

Tóth Barnabás rövidfilmje, a Susotázs kis híján a Mindenki utódja lett, hiszen az idei Oscaron kategóriája öt legjobbja közé került be – ennek megfelelően pedig hamarosan a mozikban is vetíteni fogják az Eksztázis kísérőfilmjeként. A siker természetesen örömteli, de a Susotázs csak részben a legújabb csúcsteljesítménye a hazai filmkészítésnek.

Pál (Göttinger Pál) és András (Takács Géza) szinkrontolmácsok, akik pont annyira veszik komolyan a munkájukat, amennyire 10-15 évnyi rutin és kiégés mellett jellemző. Amikor egy prágai hűtőgép-konferencián rájönnek, hogy csak az egyetlen magyar résztvevőnek kell fordítaniuk, és hogy feltehetőleg a közönség soraiban ülő gyönyörű nőről (Osvárt Andrea) van szó, a két főszereplő humoros, de egyre komolyabb felhangokat megütő játékba kezd hallgatóságuk kegyeiért.

Furcsának tűnhet, hogy a Mindenki győzelme után mindössze két évvel újabb hazai kisfilm jutott a legnagyobb elismerés kapujába, de az író-rendező hátterét ismerve ebben nincs semmi meglepő: Tóth Barnabás már több mint egy évtizede készít rövidfilmeket, és neki köszönhetjük a pár éve az interneten hatalmas karriert befutó Újratervezés című alkotást is. Ne gondolja tehát senki, hogy a nagyjátékfilmes munkák hiánya azt jelenti, hogy Tóth a végzős hallgatókkal egy ligában játszó, félamatőr alkotó.

Sőt, mint azt a Susotázs összképe is mutatja, a százmilliókból dolgozó kollégáit is megszégyenítő profizmussal képes levezényelni egy filmet. Mondhatni, a Susotázsban az a feltűnő, hogy nincs benne semmi feltűnő: a színészek minden gesztusa, a jelenetek ritmusa, a humor időzítése egytől-egyig a helyén van, mintha csak egy gyakorlott nemzetközi rendező munkáját néznénk. Pedig a hazai produkciók többségére még mindig jellemző, ha csak egy-egy apróságban is, de kiviláglik filmeseink kényszerű tapasztalatlansága – de úgy tűnik, Tóth számára ez nem gond, hiszen ő kisfilmeken keresztül is tökéletesen elsajátította a történetmesélés minden csínját-bínját.

Többek között abban a tekintetben is, hogy ahogyan az Újratervezés virális népszerűségét a végső fordulat szégyentelen lélektani manipulációja idézte elő, úgy a Susotázs is ügyesen, de nem kevésbé kiszámíthatóan pengeti azokat az érzelmi húrokat, amelyek végtelen mennyiségű Facebook-megosztásig és akár egy Oscar-jelölésig is képesek eljuttatni egy produkciót. Tóth ezúttal a magány, a valódi kitárulkozás lehetetlenségének élményét ragadja meg, ugyanakkor ehhez egy jó nagy adag (ön)iróniát is társít, amitől egy csapásra lényegesen hitelesebbé válik a Susotázs. De ne feledkezzünk meg Göttinger és Takács érdemeiről sem ebben: a nyúlfarknyi játékidő ellenére is hibátlanul érzékeltetik karaktereik különbözőségeit, ugyanakkor a kémia pont olyan erős köztük, mint egy az évek során alaposan összecsiszolódott tolmácspárosé.

Ugyanakkor a befejezés ettől függetlenül is a lehető legtriviálisabb. Maga a fordulat is kilométerekről sejthető (ráadásul részben pont Osvárt Andrea személye miatt), de sokkal inkább azt lehet előre megjósolni, hogy milyen közhelyre fog kifutni ezen keresztül a történet – hiszen az Újratervezéshez hasonlóan a Susotázs is látványosan a lehető legnagyobb katarzis felé tapos. Ebből a szempontból pedig visszaüt a rövidfilm-jelleg, hiszen egy 15-20 perces alkotást sokkal jobban meghatároz a csattanója, mint egy 100-120 perceset.

Ötlete, mondanivalója és jelentősége szempontjából tehát óvakodnék világszínvonalúnak nevezni a Susotázst, ugyanakkor megvalósításában abszolút a filmkészítés magasiskoláját képviseli – a hazai mezőnyben pedig végképp. Úgyhogy csak remélni tudom, hogy Tóth Barnabást ezek után megtalálja egy nagyjátékfilmes lehetőség, amelyben végre igazán kibontakoztathatja tehetségét.



forrás: https://art7.hu/