Dinyés Dániel: Az ujjainkkal tudunk zongorázni, és tudunk gyilkolni is

Szinte lehetetlen jegyet kapni Dinyés Dániel Operabeavató című, beszélgetős koncertsorozatára, melynek idén Mozart Don Giovannija a témája. Közben a számtalan előadóhelyen zenei vezetőként dolgozó Dinyés a Katona József Színházban Székely Kriszta rendezővel készít egy az elmúlt időre reflektáló (így a „zaklatószínházra” és a pénzügyi bizonytalanságra), új stílusú darabot, egy „prozoperát” Monteverdi Poppea megkoronázásából. Dinyés Dániellel az opera műfajáról, a Katona körül kialakult helyzetről, és arról, csak a művészvilágban létező probléma-e a szexuális zaklatás.

Tavaly nyáron az Ördögkatlan fesztiválon, mit sem sejtve találkoztam először az Operabeavatóval, amely egyszerre nagyon szórakoztató és nagyon sokat is lehetett belőle tanulni. Azóta már tudom, hogy Dinyés Dániel műsora mindenütt sikerrel fut, és még egyéb produkciókban is dolgozik, most pedig a Poppea megkoronázása premierje ürügyén beszélgettünk.

Jól tudom, hogy tanítani volt?

A Vas utcában voltam a Színművészetin. Most indult egy zenés rendező és egy zenés színész szak. Az első félévben mind a kettőt tanítottam és most ebben a félévben csak a rendezőket, egyébként Ascher Tamás az osztályvezető tanár. A zenével együtt mindig tanítok egy kis kultúrtörténetet is, soha sem csak az adott darabról beszélek, hanem az egész korszakról, és így próbálom meg felfedeztetni az összes összefüggést, ugyanis szerintem kiemelhetetlen egy darab a korszakából. Hogy az a darab éppen mi mellett van vagy mi ellen íródott, az csak így érthető meg, és aztán fordítható át bármi módon a jelenkorra.

Ez akkor kicsit operabeavatós. Ott megízlelhetjük valamennyire, mi megy az órán.

Gyakorlatban igen. Ez furcsaság nekem, hogy ennyire virulens, hogy az Operabeavató úgy van jellemezve, mint valami új találmány, ami ilyen addiktív ügyeket okoz. Fura, mert én semmi olyan különleges módot nem találtam ki, amit nem az apámtól tanultam, aki gyermekkoromban így foglalkozott velünk. Ez a fajta komplexnek gondolt tudásátadás, vagy a dolgoknak az egyben való nézése, ez semmi más, mint ahogy a képzőművész édesapám beszélt nekünk annak idején lelkesülten a művészettörténetről. Ő soha nem akarta, hogy művészek legyünk bátyámmal, de amikor kiderült, hogy zenészek akarunk lenni, akkor fokozott elvárás volt, hogy ugyanolyan jól ismerjük a történelmet, a szobrászatot, az építészetet, a festészetet, költészetet, és minden egyebet, mert ha különválasztjuk, szakbarbárok leszünk, nem művészek. Ezt otthonról hoztam, nem tudom máshogy gondolni, ha meggebedek sem. Vagyis ennek nagyon nagyrészt nem az én „zseniális” személyem az oka, hanem szimplán ezt hoztam otthonról. Természetesen látom a hatást, és látom, egyeseknek ez milyen élményszerű, de én ezt nem tartom sem kiváltságnak, sem érdekességnek, mert ebben nőttem föl. Én egyébként úgy élem meg, hogy semmi különöset nem teszek. Amikor velem beszélget otthon a feleségem [Kolonits Klára opera-énekesnő – a szerk.] vagy tanulunk valamit, akkor pontosan ugyanez történik. Vagy, ha én egy énekessel dolgozom, akkor is ez történik egy idő után, mikor a hangok szimpla megtanulásán már túl vagyunk, mert ezt tartom értelmes munkának. Én semmi extrát nem hozok elő ezeken az Operabeavatókon, nem készülök rá napokat és heteket. Ez az, amit egyébként is csinálok próba címszó alatt. És, hogy úgy látszik, erre ekkora érdeklődés van, ezt egy szerencsés egybeesésnek gondolom, és nem az én „géniuszomnak”, vagy hogy „hű, de eltaláltam a korszakot”.

Hogy jött akkor mégis az Operabeavató ötlete?

Úgy egy évtizede Bérczes Lacitól [az Ördögkatlan Fesztivál társigazgatója – a szerk.] származik, aki az Ördögkatlanon szeretett volna valami operával kapcsolatosat, és akkor gondoltuk, hogy valami ilyen magyarázós dolgot kéne csinálni, előtte nem csináltam ilyet. Maga a stílus pedig a Tóth Aladár Zeneiskolából való zenetörténet tanításomból jön, mert a hétéves és a tizennyolc éves gyerek is ugyanarra az órára jártak. Ott ki kellett fejlesztenem egy olyan stílust, amivel le tudtam kötni ezt az igencsak széttartó korosztályt.

Idén miért a Don Giovanni a téma?

Szeretem. Mindig csak olyanból csinálok Operabeavatót, amit már több alkalommal, vagy legalább egyszer betanítottam, mert akkor azt olyan mélységig tanulom meg, hogy arról legyen mondanivalóm összefüggésében is. Másrészt Mozartot nagyon egyszerű olyan szempontból magyarázni, hogy nagyon mély dolgokat nagyon közérthetően fogalmaz meg. Egy beavatónak ez a lényege, hogy mindenki legalább egy aha-élménnyel tudjon távozni.

Ez azt is jelenti, hogy ebből ki lehet találni, mi lesz jövőre?

Még fogalmam sincs. Még a Katonában végigcsináltuk a Così fan tuttét, aztán tavaly a Figarót, most a Don Giovanni van. Adná magát egy Varázsfuvola, egy Szöktetés a szerájból, de lehet, hogy nem ezekből lesz, fogalmam sincs, mi lesz, egyelőre ezt az évadot éljem túl.

Elég sűrűnek tűnik egy-egy ilyen előadás, hogy nagyon kell iparkodni, hogy minden beleférjen.

Igen, ugyanakkor nem. Az hangzik el, amit én el szeretném, hogy hangozzon. Ilyen szempontból nincs egy ütemterv, amihez tartjuk magunkat. Elég rég rájöttünk már, hogy mennyi az, ami kényelmesen belefér, hogy Pali [Göttinger Pál, rendező – a szerk.] is rendezzen, és én is kényelmesen csináljam a dolgomat. Mindig azt hiszem, hogy kevés mondanivalóm van, hiszen annyira egyértelmű, de útközben meg mindig arra jövök rá, hogy ez nem egyértelmű, hiszen azért járnak az emberek, hogy ezt egyértelművé tegyem. Pali is, meg én is, annyira szeretjük a szakmának ezt a foglalatosságát: a próbát, hogy sokszor sokkal jobban érdekel, mint az előadások. Annak is megvan a külön varázsa, de mi dolgozni szeretünk nagyon. Amikor minden megtörténhet, ki lehet próbálni rosszakat, jókat, történik valami csoda, ami megismételhetetlen, ami aztán elemezhető, amihez vissza lehet menni.
És a gyerekkoromban is ez volt az érdekes, amikor a bátyámmal nekiálltunk, én zongoráztam és valamelyikünk énekelte az összes férfi szerepet, a másik az összes nőit. Apám és anyám jókat vidultak ezeken, és mindig vissza lehetett ugrani részekhez, újra csinálni, jót röhögtünk, majd megint újra játszottuk. Ez megint a gyerekkorban gyökeredzik, ez a bármihez bármikor vissza lehet menni és megcsinálni.

Ezeken az Operabeavatókon annyira vegyes a közönség, a huszonévesektől a nyugdíjasokig, a hozzám hasonló botfülű emberektől a szakma képviselőiig. Szóval van rá igény, mindeközben az operáról általánosságban nem ez a vélemény. Kicsit avíttnak, idejétmúltnak tarják. Ezen lehet változtatni?

Egyrészt általánosítani sohasem érdemes. Hogy az operát, vagy az Operabeavatót minek tartják, az gyakorlatilag mindegy. Azt gondolom, hogy a művészet nem az általánosításról szól. Ha elkezdünk általánosítani, hogy az egyik ilyen, az meg olyan, abban a pillanatban nem művészetről beszélünk. A művészet pont azért jó, mert annak az egy személynek, aki aznap beül, annak mond valamit. Az a fajta művészet, ami az arctalan tömegnek szól, azt úgy hívják, ideológia. Az ideológia az, ami nagy általánosságban mondja el a dolgokat, hogy „ez a jó, az a rossz”. A jelen – de minden más kor – veszélye, hogy nagyon egyszerű összetéveszteni a művészetet az ideológiával. Látszólag mind a kettő ugyanarról szól: egy elképzelt jóról és egy elképzelt rosszról. Esztétikáról, erkölcsről, ami felé tartani kell, vagy amit el kell kerülni. Az ideológia és a művészet is azt mondja el, hogy miszerint élj, hogy ez ilyen vagy olyan legyen. De az a nagy különbség, hogy a művészet mindig perszonális, egy az egyben szól valakinek és arra késztet gondolkozz és hozd létre a saját verziódat, válaszodat. Az ideológia viszont arra utasít – a maga sima modorú módján – hogy igazodj. Ha én Mozartról magyarázok, akkor Mozart miatt te azt érzed, hogy ez a zene és magyarázata csak neked szól, pont csak téged érintettek meg.

A nagy zsenik azt tudják, hogy bár az Operabeavatón 280 ember ül, de biztos lehetek benne, hogy nincs két ugyanolyan hang, ami ugyanazt jelentette akár két embernek is. Ám az élmény és az „ügy”, mégis közös.

Ez a csodálatos Mozartban, hogy a néző úgy megy haza, hogy bár a nagy dolgot is értette, de egyéni élményt is kapott, és még egy kedvenc része is volt. Az ideológiának az a lényege, hogy nincs kedvenc részed, hanem egy nagy dolog van, amit vagy befogadsz úgy ahogy van, vagy nem lehetsz része a dolognak.
Ezért azt gondolom, hogy nem is az Operabeavatóra, hanem a magyarázatra, a megértésre van igény. Hogy az ex cathedra kijelentések helyett megértsd, hogy miért történik. Az opera próbafolyamata sokkal érthetőbb, mint az előadás, hiszen az előadásban már szükségszerűen ex catedra kijelentjük, hogy én azt a döntést hoztam, hogy ma a Don Giovanni rózsaszín slaggal fog rohangálni a színpadon. Ez egy döntés, amit neked végig kell nézni. És ezzel vagy vele tudsz menni, vagy azt gondolod, hogy ez unalmas. Reményeim szerint a beavatón az történik, hogy az a fajta kíváncsiság, amit én fölébresztek a magyarázataimmal, megmarad, mikor az ember elmegy az igazi operába, és nem szűnik meg az opera végén. Álmaimban az történik a fejekben, hogy „bár ezt most nem értettem, de kíváncsi vagyok a következő alkalommal a következő dolgot vajon megértem-e?”. Ha ez így történik, akkor van értelme az Operabeavatónak. Ha csak annyi van, hogy a beavatót jobban értik, mint az előadást, ezért erre járnak, akkor fetisizálódik az operabemutatóm, ez meg nem egy előadás, ez egy magyarázat.
Az opera műfaj sosem fog elévülni, ha engem kérdezel, biztos vagyok benne, míg emberi problémák lesznek, addig lesz opera műfaj. Hiszen arról szól, hogy aznap este A köpenyben a problémába bele tudok menni, van-e olyan az életemben, hogy valaki sokkal jobban tetszik, ezért összejövök vele, vagy pedig pont az ellenkezője, hogy megcsalt valaki és abban élek, avagy tágabbra nyitva a kérdést: jól szeretnek-e? Amíg ezek a problémák vannak, márpedig ezek a problémák lesznek, addig egy Köpenyt meg lehet nézni bármikor és szíven fog ütni, bármelyik nézőpontban is találom magam. És evvel párhuzamosan: rossz előadás mindig lesz. Emiatt mindig elhangozik majd, hogy az opera halódik. Nem érdekes, mert hát rossz előadás mindig van. Ezt nem tudjuk kivédeni. Ez nem a műfaj hibája, hanem az előadóké, ettől Puccini még remek szerző.

Egyfajta előkészítés az Operabeavató, mégsem egy zenei intézményben van. Ez cél volt?

Ez, azt hiszem, az én személyem. Borzalmasan független fickó vagyok, a borzalmast szó szerint értve. Ez nagy hátrányom, egyben előnyöm is. Nagyon nehezen tudom a mindenfajta intézménnyel járó intézményes rendeket, szabályokat magamra erőltetni. Mert az értelmet és egyéni praktikumot keresem mindenben, és egy szabályzat szükségszerűen általános, tehát egyénre, egyéni helyzetre ritkán alkalmazható, így sokszor számomra visszatetsző. Félreértés ne essék, tudom, hogy szükséges és szabályok nélkül káosz kapitány uralkodik. Csak a rugalmassági állandót hiányolom. Egy intézmény keretei között sosem a szabályokhoz voltam lojális, hanem a rám bízott zenészekhez, előadókhoz. Ez sokszor vert éket az általános szabályok és közém.

A művészetben a zsenik egyfajta rendre tanítanak meg téged, mégpedig arra, hogy mindent megkérdőjelezz azért, hogy aztán meg is tudj válaszolni. És ebből a kérdés rész az egyszerűbb… Amikor elkezdünk általánosítani a művészetben, hogy a klasszikában 4/4-es ütemek vannak, nyolcütemes periódusok, akkor ez alatt azt értjük, hogy azok a szerzők, akik nem akartak kilépni a megszokottól, és nem akarták nagyon megcsiklandozni az ember lelkét ezt csinálták, mert nagyon szimmetrikus, jól és könnyen hallgatható. De Mozart, Haydn, Beethoven mindig a megszokottól eltérőről szól. Aki egész életében a rendtől eltérőt kutatja, az nagyon nehezen tud beleilleszkedni abba, amit a rend kíván. Ez nekem nem ment. Vannak emberek, akiknek ez remekül megy és közben remek művészek. Nekem most így negyvenéves koromra azzal végérvényesen le kellett számolnom, hogy be tudok tagozódni, valamim nincs meg hozzá genetikailag, úgy látszik. Ez egy állandó furcsa összefüggése az életemnek.

Miközben nagyon rosszul is esik, hogy tizenvalahány éve tartom az Operabeavatót, és még egyetlen egy operai vezetőt sem láttam ott és nem érdekelte, hogy van egy ilyen, amivel mellesleg neki csinálom a közönséget, aközben mit várok, ha én magam képviselem magam függetlenségét állandóan?

Nem véka alá rejtve és nem kérve segítséget. Így miközben rosszul esik, aközben meg is válaszolom magamnak, hogy nekem is jelentkeznem kéne az intézménynél, hogy figyelj, van egy ilyen, nem érdekel-e titeket. És hozzáteszem, biztosan azt mondanák, hogy érdekli őket. De idáig még soha nem jutottam el, ez meg az én hülyeségem, természetesen, mert az emberben van egy csomó rossz értelemben vett szakmai kivagyiság, ami megakadályozza. Az az igazság, hogy mára az Operabeavató annyira kinevelte a saját formáját, hogy ez teljesen független, intézménymentes dolog lett. Az jó lenne esetleg, ha egy kicsit berobbantaná maga körül a dolgot, és virulenssé válna az értelmes magyarázás maga, mert akkor iszonyú nagy és érdekes dolgokat lehetne elérni a művészet kontra társadalom tárgykörben.

Az Operaház a nemzeti büszkeség egyik szimbóluma, mégis furcsa, hogy nem állnak be ilyen törekvések mögé. 

Természetesen gyönyörű az Ybl-palota – mellesleg én az Erkelt is szeretem, csak az egy teljesen másik kor szép lenyomata –, de a kultúrának kéne egyet jelenteni a nemzeti büszkeséggel, nem egy épületnek, vagy szimbólumnak. Sok szempontból necces kérdés ez a korunkban. Ugyanis a világ most nem a kultúráról szól. Sokkal inkább politikáról és a médiáról. Ha csak azt nézzük, hogy mi a közbeszéd helyszíne és ott kiket emlegetnek, akkor a tökéletes kultúramentes övezetben találjuk magunkat. Hogy hányszor emlegetnek költőket, filozófusokat, zenészeket, szobrászokat, írókat, ezzel szemben a másik csoportot: a politikusokat, meg a politikusokat és a politikusokat, akkor rájövünk, hogy a mérlegnek már régóta csak egy nyelve van.

Megszűntek az ész és a gondolkodás fékei a világban, amit a kultúra termelt ki sokáig.

Ha megnézed, hogy azok a színházak, amelyek társadalmi kérdésekkel foglalkoznak, azok nagy része is mindig a politikára akar reflektálni. Ami akár jó is lehet, ha a társadalmi kérdések oldaláról foglalkozik szükségszerűen a politikával, nem pedig végcélként. De a közbeszéd mára annyira át lett politizálva, hogy a szókincsünk nagy részét egyszerűen devalválta a politika hétköznapisága és direkt kommunikációja. Eltűnt a mögöttes, az értelem az alaki forma mögött. Lassan kezd eltűnni a nyelvben rejlő kincs és korlátozódik a puszta jelentéssé és ezért a médiák és az abban zajló beszédforma a felelős, nincs ország, amely kivétel lenne ezalól.

Az Operaház egy vezető nemzeti intézmény, ugyanígy a Müpa, a Nemzeti Színház. Nem gondolom, hogy egy vezető intézménynek kéne egy független kezdeményezés mögé állnia. Neki az a feladata, hogy a lehető legerősebben működjön, hogy a lehető legtöbb embert vonzza be, és hogy a lehető legtöbb módon képviselje saját magát. Én nem az Operaházat képviselem, én az opera műfaját képviselem. Bár nagyon hasonlónak tűnik, de ez két különböző dolog. A Magyar Állami Operaház azt képviseli, ahogy ő elképzeli az operajátszást. Az én Operabeavatóim meg az opera műfajról szólnak, nem pedig a játszás hogyanjáról. Az Operának az operajátszás kultúrájának megteremtése és fenntartása a feladata, én az opera műfajának megszeretésén és megértésén munkálkodom. Hasonlónak látszik, mégis két külön cél.

A társadalmi folyamatokat és az Operaház feladatát említette. Mennyire létezik, vagy mennyire van arra törekvés, hogy meghonosodjon, ami a prózai színházakban gyakorlat, miszerint egy intézmény felkér egy írót, hogy írjon egy darabot, ami jobban reflektál a napjainkra.

Ilyen nagyon kevés van, jó esetben kétévente egy, ha most nagyszínházról van szó. Természetesen a kisebb játszóhelyeken, alternatív módon megvalósított előadások vannak, de mint Verdi korában, hogy kéthavonként bemutattak három újdonságot, nincsen. Hozzáteszem, teljesen más volt fogyasztói kultúra, akkor, ha nem újdonságot mutattak be, akkor nem mentek el rá, hiszen azt már látták. A mi mai kultúránk meg a klasszikusokkal akar valamit csinálni. Mindig is úgy gondoltam, hogy sokkal inkább megtámogatná a modern kultúrát, hogy ha ez a nagy rendezői, interpretáló kultúra ami most uralkodik, átbillenne afelé, hogy a rendező szeretne valamit marhára elmondani, és ehhez keres magának egy zeneszerzőt, egy írót. Vagy egy író valamit nagyon szeretne elmondani operában, és ehhez keres intézményt. Ha lenne az Operának erre kapacitása, – és egy ez egy lehetetlen szám, de ha – lenne kéthavonta egy ilyen, akkor nagy fölbuzdulást hozna a magyar kultúrába, a zeneszerzést, a drámaírást illetően is, és szerintem a közönségét is meg lehetne találni. Először marha nehezen, de aztán csak csak. De ehhez olyan mennyiségű pénz kell, ami nem elvárható abban a kultúrában, ami a klasszikusokra és az újrafogalmazásokra épít. Mert mindenki jelenleg arra van szocializálódva, hogy egy Verdi Traviata jobban fogja érdekelni, mint a 38 éves Gipsz Jakab zeneszerző darabja.
Sokkal hamarabb van kortárs drámaíró, ha a mostani színházak kínálatát megnézzük. Ott a papír után a színész következik. Itt meg az van, hogy a papír után következik a korrepetitor, aki betanítja, utána hangszerelés, utána a zenekari betanító, a zenészek, aztán a karmester és még nem járunk a rendezésnél és a darabmegvalósításnál. A papír és a megvalósítás között iszonyú nagy a távolság, sokkal nagyobb, mint a drámai színháznál.

Zenei vezetőként mennyire más feladat volt a Poppea, mint a korábbi munkái? Azért elég sok mindenben kipróbálta magát, a Bábszínházban, a Centrálban, a Tháliában jelenleg is játszanak darabokat, amikben közreműködött.

Engem minden érdekel, ami a zene területéhez tartozik, abszolút zeneszerzőként gondolok magamra. Adott valami olyan tehetséget az Isten, hogy tudjak zongorázni is valamelyest, és ezáltal az előadóművészet sok ágát is kipróbálhassam, plusz magamra szedtem útközben a karmesterséget is. Ugyanakkor a színház borzasztóan érdekelt világéletemben, és ebből lett egy ilyen „sokarcúság”. Nem tudom elképzelni az életemet, hogy csak egy dolgot csinálok. Borzalmasan izgalmasnak tartom a zene mindenfajta részét, és bár ez nem szokták rólam tudni, de otthon vagyok a pop jelenlegi formáiban is, mert érdekel, milyen eredményre jutnak. Nem azért, mert művelni akarom, hanem mert ők is a zenével foglalkoznak, mint alapanyaggal és nagyon sok mindent lehet abból is tanulni. Nem feltétlen mély zenei értelmeket, de nagyon sokat abból, hogy mire való és mire lehet azt használni.

Hatásmechanizmust?

Hatásmechanizmust. Semelyikünknek nincs esélye több tízmilliós vagy milliárdos nézettséget összehozni, ami egy Beyoncé-klipnek sikerül, mondjuk négy hónap alatt. Ha tetszik, ha nem, a tömegek ma őrájuk gondolnak, mint zenészek, sőt mint művészek is, pedig nagyon távol állnak tőle. Viszont a zenebiznisz egy borzalmasan izgalmas terület és mégiscsak a zenével mint alapanyaggal foglalkoznak, de úgy hogy egy teljesen irreleváns része a zene.

Ugyanakkor nagyon is érdekes nekem, hogy meddig és hogyan kell primitívvé tenni a zenét, míg egyszer csak egymilliárd ember azt mondja: ez a kedvencem. Ez igazán érdekes kérdés, hogy mi az a három akkord, amire egymilliárd ember rázza fejét, és mi az az egymilliárd akkord, amire tíz ember rázza a fejét.

Ezek a kérdések izgalmasak számomra, de ehhez ismernem kell azt is, ami a világnak ezen a részén játszódik. Ezt nagyon sokan cikinek szokták gondolni, én egyáltalán nem tartom annak.
Megtanultam valamennyire a dzsessz összhangzattant, zongorázást, zenélést is magát. A dzsesszistáktól tanultam meg, mi is az, hogy tempó, és mi a „jó” tempó. Hihetetlen számomra, hogy még mindig tartja magát a fafejűség a komolyzenei életben, hogy lenézik azt, aki dzsessz-szel, aki könnyűzenével foglalkozik. Az operások lenézik az operetteseket, az operettesek a musicaleseket és a sor bármeddig folytatható. Senki nem hajlandó tanulni a másiktól és máris a szekértáborok ősi hülyeségénél tartunk. Hogy ezekből a zenei műfajokból, amik mind érdekelnek, egyébként mit szeretek csinálni, az megint egy másik kérdés! Hogy én miben érzem magam jól, hogy mi az, amit a halálom napjáig csinálnék, és nem vagyok meg nélküle. De visszatérve a beszélgetés elejére, belém ezt nevelték, hogy mindenre nyitottnak és kíváncsinak kell lenni. Ha megszűnik a kíváncsiság, megszűnik minden. Bármilyen fura is, ugyanúgy képben vagyok a legújabb Meghan Trainor- és Billie Eilish-slágerrel is, mint Mozart Don Giovannijával. De nem kérdés, melyik az, amit bármikor szívesen veszek elő és melyik, amit elég megismernem.
Nagyon sok időt emészt fel mindez. Lehet, hogy a sok bába között elveszik a gyerek, hogy ennyi minden érdekel és szétforgácsolódásnak tűnik kintről, de én ezt csak így tudom elképzelni. Mindez a kíváncsiság csakis a saját zenével való kapcsolatom kíváncsisága, az emberek számomra nem a képlet részei ebben az egyenletben. Ha a feleségemet érdekli, amit csinálunk ketten – a zene meg én –, az nekem megnyugtató, mert akkor legalább ő mellettem fog maradni életem végéig, és ennél többet elképzelni sem tudok. Az összes többi ember a gyakorlatban nem igazán izgat. Sokkal inkább izgat a zene és az ember bárminemű lehetősége és kapcsolata. Az ezzel való foglalkozásban ha mellesleg egy Operabeavató által az emberek azt látják, velük foglalkozom, érezzék úgy, szuper, hogy ez nekik sokat ad, és őszintén boldoggá tesz, de igazából nem érdekel, mi történt a kis életében, azt már vigye ő haza és nevelgesse maga otthon. Engem az érdekel, az az állandóan kiismerhetetlen, amit mások talán misztikumnak hívnak és vallással keverik össze, engem pont ez érdekel a zenében. Ez a fajta zenés mizantrópság tesz engem a jelek szerint nagyon is filantróppá.

A Poppea részben próza, részben opera lesz. A nyílt próbás videóban mondtad, hogy mikor a Katonában volt az Operabeavató, már akkor eszedbe jutott a Poppea. Miért pont a Poppea?

Azért a Poppeán gondolkoztam, mert nagyon szeretem. Mert borzalmasan izgalmas témának gondolom, és olyan kérdéseket feszeget, amik az operairodalomban nagyon ritka. Egyrészt feszegeti azt a kérdést, hogy ezt nevezhetjük-e szerelemnek, ami Poppea és Néró között van, vagy a darab többi szerelmét? Másrészt feszegeti a politikát abból a szempontból, hogy egy politikus egy fennálló társadalmi rendben, ha így gondolkozik, az fennmaradhat-e és nem bukik-e szükségszerűen? Illetve feszegeti magát a társadalmi kérdést, hogy lehetséges-e, hogy valaki átugorjon mindenfajta társadalmi rendet, és a legaljáról a tetejére kerüljön, és hogy ezt milyen áron lehet megtenni. És olyan precíziós szerkezettel feszegeti, ami nagyon ritka. Mert Verdi is nagyon sokszor foglalkozik politikával, de Monteverdi nyelvezete egészen egyedülálló. Ezt a fajta komplexitást, mégis egyszerűséget nagyon izgalmasnak érzem.

Másrészt az énekelnivaló nem igényel énekeseket bizonyos szempontból. Természetesen nagyon jó, ha énekesekkel szól, mert az sokkal egyszerűbbé teszi a dolgot és könnyen (talán túl könnyen is) hallgathatóvá, ugyanakkor pont a nehézségek miatt, amit a színészek a megtanuláskor tapasztalnak, nagyon sok minden jelentés azonnal kiadja magát. Hiszen az énekszólam, mint nehézség, nagyon sokszor jelentésbeli tartalmakká nemesül. Az énekszólam extrémitása nagyon sokszor a mondanivaló extrémitását megmutatandó van jelen.

Így gondoltad el?

Természetesen egyáltalán nem. Hiszen én a zenei részét tudom elgondolni, én nem gondolom magamat összművészeti megmondó embernek, én csak a Zeneakadémiát végeztem el, nem a mindentudás egyetemét, mint oly sokan a szakmában. Amikor Závada Petivel, a dalszövegíróval beszélek, akkor egy csomó olyan van, amiről én sose gondoltam, hogy ezt így kéne csinálni és milyen marhajó, hogy jön valaki, aki azt mondja „és mi lenne, ha ezt így próbálnánk meg” és akkor egy új minőség születik. Ha minden úgy lenne, ahogy azt én elgondoltam, az nagyon unalmas lenne.
Természetesen egyáltalán nem olyan, ahogy elképzeltem, ez egy teljesen új dolog, új forma, új elképzelések és fogalmam sincs, mi lesz a végén.

Székely Kriszta a nyílt próbán említette, hogy „az elmúlt fél évben akkora nyomás helyeződött a színházra, a Katonára, a szakmára, hogy ezzel foglalkozni kell”. Ezek szerint ez egy utolsó pillanatos döntés volt, hogy ez kerül a Katona színpadára?

Abszolút. Volt egy eredeti darab, amit rendezett volna Kriszta, amiről még az előző év januárjában, majdnem másfél éve döntöttek. Majd történtek a dolgok, és a Katona József Színház azt gondolta, hogy előveszik a Poppeát. Nekem a Katona József Színházhoz ilyen szempontból nincs közöm, nem vagyok ott társulati tag, még zenét sem írtam oda soha, nem próbáltam ott darabot. Kriszta, akit még az Operettből ismerek, ott kerültünk szakmai kapcsolatba, ő hívott fel ezzel, hogy csináljuk meg. Az egész döntés mögöttes részét én nem tudom.
Én azt tudom, hogy egy színház olyan helyzetbe került, ami szerintem egy fontos és egy mai napig nem kibeszélt helyzet, és ezt nem csak a Katonának az ügyéről gondolom, hanem egyáltalán a zaklatás kérdéséről. Ebben a kérdésben nem jó irányba halad sem a művészeti élet, sem a társadalom, ebben biztos vagyok.
Alapvetően nincsenek rendbe rakva a dolgok, nincsenek elmondva, kimondva, tisztázva dolgok, hogy mit is értünk ez alatt. Nincsen tisztázva az sem, mi a megfejtése. Ez az egész kérdés alul van kezelve, nincs a helyén mind a mai napig.

Hogyan lehetne megoldani?

Sokkal bonyolultabb kérdés, mint hogy ezt egyedül meg tudjam válaszolni, sőt maga a kérdés olyan, hogy esélytelen hogy erre egy ember, egy válasszal megoldja. Az egészen biztos, hogy jelenleg egy olyan Janus-arcúsággal játszanak, ami szerintem megengedhetetlen. Miközben elítélnek embereket, aközben mások olyan kijelentéseket tesznek, hogy megáll a sapka a levegőben, úgy folynak próbák, mintha mi sem történt volna az elmúlt években, máshol meg már a kézfogáshoz is orvosi kesztyűt húznak. Olyan kijelentések hangzanak el, amik szerintem megengedhetetlenek, egy csomó minden alul van büntetve. Mintha sokkal magasabb lenne bizonyos esetekben a tűrésszint, mint más esetekben.
De ami a legnehezebb és legnagyobb probléma: ez nem a művészet és a művészeti lét problémája, ez társadalmi probléma és társadalmi kérdés. És az hogy állandóan művészettel, a filmmel és a színházzal kapcsolatban beszélünk erről, az teljesen olyan mintha csak nálunk lenne, ezt mi találtuk ki, mert a művészet ilyen. A nagy lótúrót ilyen! Ennek a témának az erőszakos művészetre tolása mutatja a legjobban, hogy mennyien próbálnak elbújni emögé a dolog mögé a többi szcénából. Az az igazság, hogy ennek bizonyos szempontból semmi köze művészethez. A társadalomhoz, a társadalmi felépítésünkhöz van köze, és mivel a művészet egyfolytában a társadalommal foglalkozik és azon belül az ember kérdéseivel, ezért itt nálunk nagyon jól prognosztizálható. De aki azt hiszi, a bankszakmában, az orvosoknál, a tudományéletben nincs ilyen, vagy aki akár azt gondolja, hogy a politikában, az nagyon téved és olyan farizeus, hogy még a bibliai alakok is csettintenek elégedettségükben, hogy nem hiába lettek ők megemlítve… Ezért mondom, hogy teljesen alul van kezelve a kérdés, mert jelenleg csak a művészeti életben felmutatott szimptómákat próbáljuk meg kezelgetni, ahelyett, hogy valóban magával a kérdéssel foglalkoznánk. Ez egy társadalmi kérdés, ahol alá-felülrendeltségi viszony van, azt a területet ez a dolog biztosan érinti. Hogy máshol nem jön felszínre, az azért van, mert őket nem ismerjük, nincs rá kihegyezve a média. Nem jelennek meg a napi hírekben, nincs mellé arc rendelve. Egy színházban, egy filmben iszonyú egyszerű egy arcot rendelni mellé. „Az a Johnny Depp, aki veri a feleségét, az a szemét művész”. Művészeti kérdést csinálnak abból, ami nem művészeti, hanem társadalmi kérdés, amely társadalomnak csak egy része a művészet, de mindenhol így van.
Amíg nem kezdjük el valóban a problémát nézni, nem fog megoldódni. Elkezdhetjük mondani, hogy ez meg az egy zaklatószínház, de ez egy vicc. Nem erről szól a kérdés, nincs semmi köze hozzá. Válaszolhatom arra kérdésre hogy milyen színű a fű, hogy vonat, de ezt André Bretonon kívül senki nem fogja érteni. Persze már ezt a mondatomat se sokan fogják érteni az érintettek közül. A kérdés az, hogy mi a zaklatás. Ha végre egyszer ezt meg tudnák fogalmazni és ehhez tudnának megoldást társítani, akkor azt nem a színházra kell alkalmazni, hanem az egész társadalomra, aminek az egyik leágazása mellesleg a színház.

Mennyivel egyszerűbb azt mondani, hogy ez egy zaklatószínház, és vonjuk el a pénzt, és akkor ez meg van oldva. És ezzel mit oldottunk meg? Hogy elvettük a pénzt azoktól, akik az áldozatok voltak és mégis átharcolva magukat mindenen és feltartva a fejüket nap mint nap dolgoztak a szakmájuk becsületéért? Biztosan ez volt a megoldás, amit kerestünk?

Az ujjainkkal, bár nem szükségszerű, de tudunk zongorázni, és – bár nem szükségszerű – tudunk gyilkolni is. Levághatjuk ujjainkat, avval a felkiáltással, hogy ne tudjunk gyilkolni, de akkor visszavonhatatlanul soha többet nem fogunk tudni zongorázni sem. Nem a lehetőségek a bajok, a választások.

Visszatérve, Székely az elmúlt fél évre akar reflektálni. Mennyire lehetséges ez egy több száz éves darabbal?

A színház mindig felnagyít, ha úgy tetszik felnemesít egy témát. Egy jó színház a nagy kérdésekről szól, nem arról szól, hogy Széchenyi Istvánnak és Istvánnénak milyen volt a viszonya, mert ha csak azon a szinten marad, akkor az bulvártéma. De, ha ezt föl tudjuk nagyítani és két típussá tudjuk tenni, hogy ez két jellemző dolog, amit mindenki fel és magára tud ismerni, akkor válik színházzá. Ugyanez a helyzet itt is. Kriszta, gondolom, nem azt akarja megválaszolni, hogy itt ezzel és ezzel az emberrel ez és ez történt, és azt boncolgatjuk, vagy hogy a politika azt mondta hogy, és azt boncolgatjuk , hanem nagy kérdéseket próbálunk általánossá, felismerhetővé tenni, hogy ez a probléma. Az igazi színház mindig akkor jár jól – mint Shakespeare színháza – hogy miközben értjük, hogy ezt akkor írta, és az címzetesen valakinek szólt, de mégis alaptípusokat, toposzokat próbál megtalálni, amiket fel lehet nagyítani, korszakokon átívelővé lehet tenni.

Én nem szeretem azt a színházat – ami sokszor előfordul, akár a Katonában is néha –, ami kifejezetten csak a mostani emberekkel foglalkozik, mert egy idő után értékét veszti, ha nem szól egy nagyobb dologról, összefüggésről. Amikor komondorozás volt a színházakban, az pont három estére vonatkozott, utána a komondor mint egy állat került elénk, és nem mint politikai jelentés.

Természetesen Krisztának meg az egész Katona József Színháznak ez egy sokkal nagyobb belső feldolgozási folyamatnak a része, mint nekem, aki kívülről kerültem oda. Fogalmam sincs az egész általuk felderített és világ elé tárt abúzus belső összefüggés rendszeréről és elképesztő pszichikájáról. Ez egy olyan bonyolult helyzet, amit nekem kívülről jött embernek halványlila dunsztom sem lehet.
Én nagyon óvatosan kezelem ezt a kérdést ott bent is, egyszerűen külsőségem okán nem láthatom át a kérdést rétegeiben. Nekem ez a darab teljesen mást jelent, zenét mentem oda csinálni, és megpróbálom hogy izgalmas előadás legyen, ami Monteverdi Poppeája alapján van. De a színház egyébként egyéni feldolgozási folyamatában nem tudok részt venni, mivel nem voltam része a dolognak.

Az azért egy elég erős kép, hogy a Poppea egy olyan párról szól, aki átgázol mindenkit, és mindenkit legyilkol maga körül.

Mivel 1642-ben írta a Poppeát Monteverdi, és azóta egyfolytában játsszák, ezért úgy tűnik, nem csak most, 2020-ban jelent erős képet, hanem mindig is ezt jelentette. Az erkölcsön, itt jelesül Senecán való átgázolás, ami a drámaírókat mindig is lázban tartotta. Ez nem a mi találmányunk, létezett az ókorban és létezik mind a mai napig. Nem fejlődtünk ebből a szempontból sokat, hogy aktualitását veszítse a téma.

Hogy alakult ki ez a „prozopera”?

Az a lényeg, hogy nagyon rövid prózai részek váltakoznak rövid zenékkel. Ugyanakkor a zenét arra is tudjuk használni, hogy fölé beszéljenek, hogy énekeljenek, hogy magában legyen átkötés. Tehát hogy nagyon sokfajta lehetőséget teremtett az az egyetlen döntés, hogy legyen próza is benne. Ha ügyesek vagyunk, olyan ritmusban tudjuk fölépíteni a darabot, hogy az egy érdekes, újfajta keverccsé jöjjön össze zene és próza közt.

Ha már Beyoncéról is szó volt, aki olyat csinál, amit sokan leutánoznak, és van a katonás Poppea, ami ha nagysikerű lesz, akkor azt is le lehet majd utánozni? Meg lehet ismételni más darabokkal is ezt a stílust?

Persze, én azt gondolom, igen.

És érdemes lenne?

Monteverdi azért alkalmas erre, mert az elsődleges célja a szöveg érthetősége volt és a szöveg kifejezése egy nagyon egyszerű kísérettel. Ezért nagyon jól szétszabdalható és nagyon jól lehet vele játszani, nagyítani, kicsinyíteni. Ez egy Puccininél már nem működne így, hiszen nagy, zárt és hosszúívű dallamok, pontos zeneszerzői dramaturgiai akaratok vannak. Itt viszont minden nagyon kicsiben működik. Kis helyen cselez nagyokat Monteverdi, mint a brazilok. Ezt már Mozarttal sem működne, de barokk szerzők között sok mindenkivel igen. Olyan műnél működik ez, ahol nagyon összefüggenek az áriák és a recitativók. Egy korai Wagnerrel valószínűleg valamilyen formában meg lehetne csinálni, ahol a recitativón alapuló beszélés, a deklamálás a lényeg. Schönberggel szintén. Ahol a zene teljesen alá van rendelve a szövegnek, ott majdnem teljesen biztos, hogy meg lehet. Egy nagyon dallamközpontú – ezáltal az olasz operáknak a 99 százalékával – darabokkal biztos, hogy nem, arra valami mást kellene kipróbálni. Modern szerzőként marha érdekes lenne ilyet csinálni, de akkor ugyanerre kéne rámenni, amire a Monteverdi, hogy nagyon egyszerű kíséret fölött nagyon a szövegérthetőség és a drámaiság felé mozdulni el. De egy érdekes kísérlet lenne, hogy egy nagy Wagnerrel valami hasonlót megcsinálni. Ez egy olyan ötlet, amit érdemes tovább gondolni, de biztos, hogy vannak nálam zseniálisabb emberek, akik a homlokukra csapnak, hogy ezután azt mondják, hú ha ez így működik, akkor mi lenne, ha azt is megcsinálnánk? De az már nem én leszek, az legyen más problémája.

forrás: https://24.hu/
Megosztás: