JOG ÉS IGAZSÁG

A Delila-ügyről

Most éppen a Delila nyíregyházi előadásáról szóló kritikát kellene írnom. Helyette jelenik meg ez a cikk – hogy nagyon rossz csere, az tuti. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.

Egy szerző jogörökösének joga, hogy betiltson egy előadást. Ez nem egy összetett mondat első fele, nem folytatódik de-vel, ha-val, ámbárral, semmivel. Joga és kész. Nem kell indokolni sem.

A Molnár-darab nyíregyházi előadásának betiltása kapcsán föllángolt vitában a föntebb említett jogi status quo mellett előkerült az elméleti aspektus is, a könnyedebb diskurzusokban pedig az a képlékeny kontextus, amely magába foglalja a színházművészet (és általában a művészet) nehezen definiálható és még nehezebben kodifikálható természetét. Tekinthetnénk persze messzebbről a problémára, fölelevenítve egy nyári amerikai polémiát, amelyben egy Lynn Goldsmith nevű fotós perli az Andy Warhol Alapítványt, amiért Prince-ről, a muzsikusról készített képét Warhol még 1984-ben fölhasználta egy alkotásában, vagy térben-időben közelebb jőve beszélhetnénk a Bartók-örökös és Horváth Csaba konfliktusáról, vagy arról, hogy József Attila Szabad ötletek jegyzéke című írása is tiltva volt pár évtizedig, és Weöres Sándor jogörökösei is letiltották az internetről a költő műveit.

De ha a lényegről akarnánk beszélni, akkor nem a jogról beszélnénk. Hanem arról, hogy az író által örökül hagyott „valami” vajon micsoda? A műveiből származó üzleti haszon, vagyis egy bankszámlaszám? Vagy a művek maguk? A megítélés, az értelmezés, az esztétikai tartomány? A felhasználás módjának meghatározása? Vagy a felhasználás, interpretáció, rendezés minőségének – „a művek eredeti szelleméhez méltó” megvalósításának – megítélése, elbírálása?

Ha Max Brod teljesíti Kafka utolsó utasítását, és eléget mindent, ami az író után maradt, akkor ma szegényebbek lennénk a teljes A kastéllyal, az Amerikával, de még A perből is csak egy első változatot ismernénk. Kafka művei, amint papírra kerültek, már a világ kultúrkincsének részeivé váltak, megsemmisítésükre egyetlen embernek lett volna erkölcsi joga: Kafkának magának. Lásd Thomas Mann esetét, aki bizony úgy elégetett mindent, amit el akart titkolni az utókor elől, mint a huzat.

Molnár Ferenc Liliom című drámáját nagyon ritkán játsszák manapság úgy, ahogy a szerző megírta. És nemcsak parányi szövegváltoztatás esett a darabon, hanem alapvető dramaturgiai átszerkesztés, vadonatúj értelmezés – mondhatnám életmentésnek is, legalábbis a darab szempontjából. Mert lehetséges, hogy 110 évvel ezelőtt még be lehetett adni a közönségnek, hogy ez a durva, brutális, nőverő „lizsé-huszár” a purgatóriumban megbánja bűneit, és ugyan visszajőve a földre ismét kezet emel a családjára, ámde akkor ez a nyílt színen, a zárójelenetben megbocsáttatik neki – de ma már olyan hamis és nyálas mese így az egész, hogy Molnár hálás lehetne Babarczy Lászlónak, aki egy 1983-as kaposvári rendezésében megcserélte a jelenetek sorrendjét, és ezt a mennyországos lázálmot a haldokló Liliom víziójaként vitte színre. Sprődebb lett az egész – Molnár sprődben nemigen utazott –, és ma már ez a változat kanonizálódott. Remélem, tudnak erről a jogörökösök is.

Ahogy nyilván arról is, hogy a Tatabányán bemutatott Üvegcipő – Czukor Balázs nagyszerű rendezésében jó sok remek színészi alakítás zsúfolódik – ugyancsak alapos átszabáson ment keresztül: az első felvonás végén Irma lefekszik az ágyra az ebéd utáni sziesztájára leheveredő Sipos mellé, és föl sem ébred a harmadik felvonás végéig; magyarul: a Molnár által egy Grimm-meséből írott darab (!) rózsaszín története itt csak álom marad, egy szegény kis cselédlány álma; nincs kiküzdött házasság, beteljesült szerelem, édes happy ending.

A Delilát ritkán tűzik műsorra a színházak – több évtizedes pályafutásom alatt egyetlenegyszer láttam -, és ennek biztos van oka. A nyíregyházi színház most Mohácsi Jánost kérte föl a darab megrendezésére – alighanem tudván tudva, hogy alapos átdolgozás lesz a vége. A bemutatóra megkapták a jogörökösök előzetes engedélyét, majd a nyári előbemutató után a kifogáslistát is. Csúnya szavak is bekerültek a szövegbe, egy új szál is keletkezett, vagyis Molnár Ferenc szövegén kétségkívül „csorba” esett. Az írók, pontosabban az átírók, Mohácsi István és Mohácsi János a jogörökösök engedélyének reményében kihúzták a kifogásolt elemeket, de a szeptember eleji bemutatót a jogörökösöket képviselő Hofra Ügynökség végül mégsem engedélyezte (bár nem a színháznál, hanem a fenntartó önkormányzatnál tiltotta le a produkciót, nyilván nem ügyvédi csalafintaságból, hanem mintegy véletlenül vagy tájékozatlanságból).

Hagyjuk most a könnyhullatást a befektetett munka és közönség csalódása felett (bár aki nem fényévekre van a színháztól, az tudja, mennyire nem mellékes ez sem, sőt), nézzük a Hofra által végül csak kiadott közlemény egy részét: „minden, a szerzőt és a művek eredeti szellemiségét tiszteletben tartó előadást engedélyezünk”. Ki képes megítélni, hogy egy produkció hű-e, méltó-e az író szellemiségéhez? Egyáltalán: mi az író szellemisége? Pláne: ki mondja meg, mi a mű „eredeti szellemisége” és mi méltó hozzá?

A fenti kérdésekre ugyanaz a válasz. A jogörökös nincs birtokában a szerző szellemiségének, nem indokolt az afölött való őrködése. Egészen kivételes esetektől eltekintve, amikhez nem kell szakértelem, csak józan ész és moralitás: ez pedig a mű aljas célokra való felhasználása. A szerző méltósága ugyanis a műveiben rejlik, a művek szellemiségét pedig csak a recepció és az értelmezés hívhatja elő. Ami – mint tudjuk – sokféle lehet, és akár messzire távolodhat a szerző vélelmezett intenciójától. De annak megítélésére, hogy valamely, bármely interpretáció, rendezés, tolmácsolás mennyire hűséges és méltó a szerzőhöz, illetve ahhoz a bizonyos megfoghatatlan „eredeti szellemiséghez”, a jogörökös nem illetékesebb, mint bármely alkotó vagy befogadó. Őrködnie tehát nem egy általa vélelmezett szellemiségen, csak a bankszámlán kell. Hetven évig.

A jogöröklés kívánatos működési formája egyrészről a megfelelő anyagi juttatás, másrészről az önmérséklet. Önmérsékletet kellene tanúsítani, mert ha jog szerint saját tulajdonról van is szó, a művészet, a „szellemiség” mégiscsak köztulajdon. Már a szerző életében is, hát még utána.
Vagyis Molnár Ferenc jogörököseinek törvényileg joguk van ahhoz, amit most tettek, morálisan nincsen. Másképp: joguk van – igazuk nincsen.

Szerző: Csáki Judit

Megosztás: