Karácsonyra várva
Beszélgetés Ilyés Róberttel
2008. november 17., 16.50: most lett vége a Tengeren próbájának, 19.00 órakor kezdődik a Piaf Piaf. Az előbbiben Sharkyt, a mindig úton lévő „tengerészt”, az utóbbiban a Bokszoló szerepére hiába készülő színészt játszod. Különböznek a napjaid annak fényében, hogy aznap este mit játszol?
Volt idő, amikor az esti szerep tönkretette az aznapot. Múlt időbe tettem a mondatot… magam sem tudom, mondhatnám-e ezt jelen időben. Rágörcsölő, rákészülő fajta vagyok, ostorozom, gyötröm magamat, és úgy gondol…tam, hogy ha értékelhető teljesítményt akarok este nyújtani, nem hagyhatom, hogy a lelkem napközben elaludjon. Öt órakor már a színházban voltam (most még benn vagyok!), jöttem-mentem, a szöveget morzsoltam, korbácsoltam magamat az estére… Ez idővel elmúlt. Mögém kerültek azok az önmarcangoló, úgynevezett hősszerepek, amiket sorra kaptam, főleg Zalaegerszegen. Idősebb, tapasztaltabb lettem, meg is híztam, szóval másféle szerepek várnak rám a színpadon. Ma este például a Bokszoló a Piafban. Amit itt meg kellett szenvedni, azt megszenvedtem a próbákon, például amikor folyamatosan jelen kellett lenni, noha szövegileg úgymond kicsi a szerepem. Meg ez valamiféle rendezői színház, kijelölt úton „tól-ig” kell eljutni, jórészt technikai jellegű feladatom van. A személyesség kikerülhetetlen, de mégsincs az a lelki sztriptíz, ami egy-egy valódi szenvedéssel járó munka során követelmény volt.
Magamban nagyon örültem, amikor téged Alföldi Robi a Bárkára hívott, sőt Csányival korábban is próbálkoztunk, hogy Kecskemétről, majd Zalaegerszegről idehívjunk, mégis, éppen a magadtól az imént kicsit eltartott Piaf-előadásban éreztem először, hogy Ilyés Róbert kicsit itthon van a Bárkán. Pedig jelentős szerepeket játszottál az elmúlt két évben: Tigris Brown a Koldusoperában, Théseusz a Szentivánéji álomban, Barát az Ahogy tesszükben, Dorn a Sirályban és az igazán nagy szerep: Posa márki a Don Carlosban… A Piafban azt várom legjobban, amikor a fiúk női ruhába öltöznek, te is bejössz, ezen a behemót, esetlen férfin kiskosztüm, sőt nagy levegő után magára erőltetett paróka, aztán magas hangon énekelni kezdesz – mulatságos, de sokkal inkább fájdalmasan kiszolgáltatott helyzet, tragikus pillanat…Neked az önmarcangolás hiányzik?
… Igen. A színházra, mint élményre nekem is szükségem van, nemcsak a nézőnek, vagyis velem is történjen meg, ne csak veled. A történés pedig szembenézés, fájdalommal járó felismerés… Megkapod a szerepet, és ha azt magad mellé ülteted, ránézel, és a társak, a rendező segít, akkor egyszercsak rájössz: önmagaddal találkoztál. Az pedig igenis szenvedéssel, pontosabban megtisztulással jár. A katarzis nekem, színésznek is elemi igényem. Ez a Bárkán egyelőre még hiányzik nekem. Bánatot, örömet, sebeket, gyötrő fájdalmakat hurcol magával az ember, és ha így vagy úgy nem adhatja ki őket magából, azok emésztik, nyomasztják őt.
„Mikor jön már a szenvedés?!”, követelte valamelyik próbán testvéri barátom, Kovács Lajos, aki csak akkor tudta elhinni, hogy jó, ha az szenvedéssel járt. Az a gyanúm, te is ez a fajta színész vagy.
Biztos lehet máshogy is. De ezt tanultam, ezt szoktam meg. Székely Gábor és Zsámbéki Gábor voltak az osztályfőnökeim, ők nem technikát tanítottak, hanem elmélyültségre, önmagunkkal való szembenézésre késztettek. És az kényelmetlen. Meg talán ilyen a személyiségem is. Nem hozom egyből a megoldást, nem is hiszek a könnyen megtalált végeredményben, munka nélkül nincs igazi teljesítmény. Talán azért fogalmazok így, mert inkább a szorgalom, mintsem a tehetség tartott meg ezen a pályán. A színészi pályán, melyre a véletlen, egy sikeres szavalóverseny sodort. Aztán itt ragadtam.
Az elmúlt majd’ húsz évből egyetlen veled készített interjút találtam, abból tudom, hogy most akár egy mozdonyvezető is ülhetne itt, velem szemben.
Igen, az akartam lenni. A debreceni közlekedésgépészeti szakközépiskolába jártam. Jó lett volna mozdonyt vezetni: előtted az egyenes sín, előre lerakták az utadat, csak menni kell. Nem kell dzsungelt kapálni, mint amikor elkezdesz egy szerepet próbálni, és irány egy szál se.
Debreceni vagy?
Hajdúnánáson születtem, de egy év múlva Debrecenbe költöztünk, az iskolát magam választottam, érdekelt ez a mozdonyosdi. Persze mit tudja még az a kamasz, mit is akar valójában? Jól tanultam, bármerre folytathattam.
Van még közöd Debrecenhez?
Anyukám, nagymamám és a húgom élnek ott, hozzájuk szoktam hazamenni karácsonykor.
Egyszer egy évben?
Egyszer-kétszer-háromszor, ritkán. A gyerek meg… elvált vagyok, a gyerek meg Zalaegerszegen van, őt se láttam augusztus óta… nehéz. Láthatásra leugrani, miközben rámegy az egész nap és drága is, meg többnyire játszom is… Nehéz.
Nem jobb lett volna mozdonyvezetőnek menni? Milyen örömöt kínál cserébe a színház?
Egyre kevesebbet. Ez most a váltás ideje. Szerepkörváltás. A pályán is, az életemben is alapvetően változik minden. Emiatt nem vinnyogni kell, hanem szembenézni a tényekkel. Azzal a világgal, amiben élek. Azzal a világgal, amit nem érdekel a szemlélődés, a belefeledkező elmélyültség, az önfeledt molyolás. Márpedig én ilyen vagyok: ha valami érdekel, azon leakadok, abba belefeledkezem, megszűnik a világ.
Például?
Bármi lehet. Horgászás, puzzle-kirakás, számítógép… Minden figyelmemet, energiámat arra fordítom. Reggelig rakosgatom a háromezer darabos puzzle-t, mert az meg kell csinálni. Kell. Ez a kell hiányzik most a pályámon. Merre forduljak, mibe kapaszkodjak… Szoktatom magam ehhez a helyzethez.
A váltás kényszere a színházváltáshoz kötődik? Otthagytad Zalaegerszeget, a vidéki létezést, és két évvel ezelőtt a Bárkára szerződtél.
Azt hittem, Alföldi Robival passzolunk egymáshoz, mellesleg ő is azt hitte. Én jelentkeztem, ő hívott, egyszerre történt a két dolog, és… nem jött be. Csalódás, mindkettőnk számára. Minden rendezésébe bekerültem…
… Vagy szerepátvétellel vagy a próbák kezdetétől, de mind a négy általa rendezett Bárkás előadásban benne vagy, illetve a Sirályban együtt játszotok.
Arra a helyzetre emlékeztet a dolog, amiben a főiskolán voltam: Zsámbéki nem tudott velem mit kezdeni, és sem ővele. Állt vele szemben egy robusztus, erős fizikumú ember, akinek „lelke van”, sőt talán érzelmes is, és ez a disszonancia nem működött számára. Nem tudott hogyan viszonyulni hozzám, én pedig ettől begörcsöltem, ahogyan itt, a Bárkán is.
Ilyenkor hibás valaki? Zsámbéki, Alföldi, Ilyés?
Szerintem nem. Olyan ez, mint a házasságban. Mindketten azt hiszitek, egymáshoz illetek, aztán mégsem.
Ezek szerint a főiskola is csalódás volt?
Nem. És elsősorban Székely Gábor miatt nem az.
Gyanúm szerint alkatilag is Székelyhez kötődsz: két öngyötrő, belülről építkező ember…
A gondolkodásmódja segített meg engem később, amikor az éppen adott rendezőtől vagy partnertől nem kaptam túl sok fogódzót. Vagyis nem Székely színházcsinálása, rendezői módszere volt a példa, hiszen azt nemigen ismerhettem, én nem kerültem a Katonába gyakorlatra, viszont emlékeztem az órákra, amikor mindig a dolgok lényegére kérdezett rá. És ezt próbáltam én is, magamra maradva, a példányt bámulva. Azt mondhatom hát, hogy köszönettel tartozom a főiskolának.
Főiskolásként láttalak először: a Chioggiai csetepatéban, majd pedig a Kasimir és Karolineban. Híres osztály: Stohl András, Kaszás Gergő, Csányi János, Bertalan Ági, Söptei Andrea, Gazdag Tibor…Számosan a híres Katonába kerültek, neked pedig következett a vidéki színészi létezés: Nyíregyháza, Veszprém, Kecskemét, Zalaegerszeg. Nagyon különbözik ez a létforma a budapestitől?
Igen, nagyon. A Bárka pedig mindegyiktől különbözik, hiszen már maga az épület is más, mint a hagyományos színházépületek. Nehezebben őrizhető a színházi morál egy olyan épületben, amelyikben, ha el akarsz jutni az irodába, akkor mindenképpen keresztül kell menned egyik vagy másik színpadon. Hogyan tarthatnád azt a törvényt, hogy utcai cipőben színpadra nem lépünk?! És akkor már eszedbe sem jut számonkérni azt, hogy színpadon nem fütyülünk, nem eszünk… Amikor megy a munka, és jól megy, azt gondolod, színházban vagy, de másszor meg olyan ez, mint egy depo, mint például a konténer, ahol mostanában próbálunk. Át lehet menni, meg lehet állni kicsit, de igazán itthon lenni, hát, nem tudom... Vidéken többet voltunk együtt. Itt csak akkor, amikor munka van. Na nem mintha én annyira keresném az emberek közelségét.
Hát nem. Érkezel a biciklin, belépsz a próbára, kilépsz a próbáról, felülsz a biciklire. Még a bemutatók utáni koccintásokon sem látlak, amikor akár sikerült egy munka, akár nem, az emberek összeborulnak egy pillanatra. Azt mindenesetre kimondhatjuk, zárkózott vagy.
Lassan érek. Alakul ez már valamennyire, néhány emberrel kezdünk közelebb kerülni egymáshoz. De tudod, a tavalyi év nehéz volt. Nőttön-nőtt bennem a görcs, amivel ide beléptem, és a munkák nem segítettek. A Sirályban még úgy-ahogy kiböfögtem magamból valamit, de a többi merő görcs és megfelelni akarás volt.
Kinek akartál megfelelni?
Magamnak? Alföldinek? Nem tudom. A saját bajainkért mégiscsak mi magunk vagyunk felelősek, az embernek kezébe kell vennie sorsa irányítását. Ez történik most. Meg kell ráznom magam, és görcs nélkül önmagamat adni.
Vidéken ez volt? Sorra kaptad a világirodalom nagy szerepeit: Woyzecktől Bicska Maxiig, Szakhmáry Zoltántól Eddie Carbone-ig.
A Posa is nagy szerep, nem ezen múlik. Ha nem áll melletted valaki, akihez bizalmad van, akkor mindegy, mekkora a szereped. Az eddigi majd’ két évtizedben Bagó Berci volt az, akire leginkább támaszkodhattam, talán ő is rám.
Elégedetlenkedsz. Említs olyan szerepet, amivel utólag elégedett vagy.
Az Orpheusz Zalaegerszegen. Talán. De hát azt soha nem érezheted, hogy valami kész van. Hiszen azért mégy színpadra ma, hogy a tegnapinál jobban csináld. A saját elégedettséged nem feltétlenül függ össze a fogadtatással. Nyíregyházán történt, hogy Gaál Erzsiékkel tizenhat embernek játszottunk a nagyszínpadon. Remek munka volt – de a kutya nem volt rá kíváncsi. És a szünetben elment a nézők fele. Az egy pokol, bármennyire is hiszel abban, amit csinálsz. Persze, volt olyan, amikor minden egybeesett: minőség is, siker is. De az ismeretlen olvasó nem arra vágyik, hogy szerepek felsorolását olvassa.
És te? Te mire vágyol?
Azt szeretném, ha lehetne valami halvány jövőképem. Azt persze nem szeretném tudni, mi van a tenyerembe írva. De ha kinn, az úgynevezett életben, és itt, a színházban egy kicsit is tudhatnék tervezni. Ha azt érezhetném, hogy amibe belefogok-belefogunk, annak sorsa csak rajtunk múlik. Ha átlátható, kiszámítható lenne a holnap. Jó lenne például egy olyan rendezővel találkozni, aki rám gondol, bennem gondolkodik, és ha ezt utólag nem is bánná meg. Nem az kell, hogy átsegítsen az út másik oldalára, de az jó, ha van valaki, akivel együtt várhatod a zöld lámpát. Ez biztonságérzetet ad.
Most mintha együtt várakoznátok a zöld lámpára: öt színész és Göttinger Pál, rendező, amikor ezt a fantasztikus ír darabot, Conor McPherson Tengeren című darabját próbáljátok. Egy hónap múlva lesz a bemutató, még keveset tudunk a szereplőkről. Az azonban biztos: nem panaszkodhatsz, Sharky szerepében világcsúcsot dönthetsz önmarcangolásban. Önemésztő, súlyos titkot hordozó, zárkózott ember.
Valamiféle ívet kellene megrajzolni, ettől még messze vagyok. Ismerkedés történik. Egymással, a szerepekkel, a rendezővel. Palit még nem ismerem. Elengedi, ránk bízza a dolgokat, aztán egyszer-egyszer élesen és érzékenyen megfogalmaz valamit, amire rácsodálkozik az ember. Vajon mit akarhat: azt reméli tán, hogy bennünk érnek a dolgok, aztán amikor a sűrűjébe jutunk, érdemben tudhatunk majd megszólalni, vagy… Később derül ki minden. Amikor ezt valaki olvassa, már kiderült, már tudnom kell azt, amit most még nem. Mi az a zsák, amit Sharky cipel; mit követett el a múltban, amitől álmatlan éjszakái vannak; miért van az, hogy folyton továbbáll; miért keveredik mindig mindenkivel bunyóba, miközben olyan finom és érzékeny belül?!
Robosztus alkat, finom, érzékeny belső világ… Olyan ellentmondás, ami ismerős lehet Ilyés Róbert számára.
Igen, ismerős. De attól még meg kell fejteni Sharky minden rezzenését. Hogyan tud az az ember választékosan gondolkodni és fogalmazni, aki egész életében durva közegben, rücskösre faragott emberek között töltötte az életét? Állandóan kocsmáról kocsmára, kikötőről kikötőre járt, egyik verekedésből a másikba zuhant – hogy maradt meg benne mégis a lélek finomsága? Mitől ágaskodik még benne a lelkiismeret? Az a lelkiismeret, amire építhet Lockhart, az érkező idegen, aki elszámoltatja őt az életével.
Vajon mi igaz abból, amit mondanak róla? Például, hogy „bármihez ér…
… szarannyá változik”. Ez a nehéz: vannak emlékek, félreértések, tévedések – de vannak tények is. Nekünk bizonyos tényeket egyértelműsítenünk kell, de hát kevés a támpont, mert akikbe kapaszkodhatunk, az öt részeg ír férfi, akik literszámra isszák a guinesseket és a whiskyket, és így várják a Karácsonyt: megváltást vagy pokoljárást.
Sharky menekülő ember.
De mi elől menekül: a börtön elől, a családja elől, az új nő elől, a sorsa elől? Egyelőre nem tudom, mihez kössem a hajómat. Csupa kérdés. Forrponton, fordulóponton van: huszonöt év ivászat után eldönti, nem iszik többé. Nem olyan egyszerű ez.
És nem is sikerül. Hány ilyen elhatározás van az életünkben?! Mostantól másként…
Aztán nem sikerül. Inog még Sharky elhatározása. Hazajön, hogy megvakult bátyját segítse – de nem egyből jön. Nem verekszik többé – leszáll a buszról, és beleköt másokba. Nem iszik többé – aztán a második felvonásban whiskyhez nyúl.
Egy bizonyosság van, amikor a végén vállalja a bukást, és elmegy az ördöggel.
Na az se sikerül. Csupa ellentmondás.
Te mikor határoztad el legutóbb, hogy új életet kezdesz?
Pár éve, amikor tényleg új életet kezdtem: elváltam, színházat váltottam, új helyre költöztem, új családot alapítok…, igen, új életet kezdtem.
Ennek része a hízás? Első szavaid egyike volt, felfigyeltem rá, csak akkor még nem mertem rákérdezni. Zavar?
Igen.
…
Mert például egy csomó színdarabot, amiben rám várnak a szerepek, a sarokba dobhatok így. Jó, ez csak vicc. De zavar. Letettem a cigit, és azóta ez van. Próbáltam futni, de nem bírják az ízületeim. Világéletemben sportoltam. Foci, kosárlabda, atlétika… és most semmi. A biciklizés nem elég.
Honnan biciklizel ide?
A Határ útról, kicsit szinte vidékről, az jó.
Mi a jó a napodban?
… A szerelem. Más nem nagyon, de hát az elég, nem? Dolgozom, hazamegyek, nemigen járok el.
Vidéki vagy Budapesten.
Igen. Nem szeretem Pestet. De szerencsére a Wekerle-telepen lakom, és az jó. Átmenet, nyugalom, menedék. Zöld sziget a nagyvárosban.
Onnan a Bárkáig kerekezel, és mi sem vagyunk még a központban. Egyáltalán, mikor jársz a belvárosban?
Amikor ajándékot veszek.
Karácsonykor.
Igen, legközelebb a Tengeren bemutatója után.
Bérczes László
Beszélgetés Ilyés Róberttel
2008. november 17., 16.50: most lett vége a Tengeren próbájának, 19.00 órakor kezdődik a Piaf Piaf. Az előbbiben Sharkyt, a mindig úton lévő „tengerészt”, az utóbbiban a Bokszoló szerepére hiába készülő színészt játszod. Különböznek a napjaid annak fényében, hogy aznap este mit játszol?
Volt idő, amikor az esti szerep tönkretette az aznapot. Múlt időbe tettem a mondatot… magam sem tudom, mondhatnám-e ezt jelen időben. Rágörcsölő, rákészülő fajta vagyok, ostorozom, gyötröm magamat, és úgy gondol…tam, hogy ha értékelhető teljesítményt akarok este nyújtani, nem hagyhatom, hogy a lelkem napközben elaludjon. Öt órakor már a színházban voltam (most még benn vagyok!), jöttem-mentem, a szöveget morzsoltam, korbácsoltam magamat az estére… Ez idővel elmúlt. Mögém kerültek azok az önmarcangoló, úgynevezett hősszerepek, amiket sorra kaptam, főleg Zalaegerszegen. Idősebb, tapasztaltabb lettem, meg is híztam, szóval másféle szerepek várnak rám a színpadon. Ma este például a Bokszoló a Piafban. Amit itt meg kellett szenvedni, azt megszenvedtem a próbákon, például amikor folyamatosan jelen kellett lenni, noha szövegileg úgymond kicsi a szerepem. Meg ez valamiféle rendezői színház, kijelölt úton „tól-ig” kell eljutni, jórészt technikai jellegű feladatom van. A személyesség kikerülhetetlen, de mégsincs az a lelki sztriptíz, ami egy-egy valódi szenvedéssel járó munka során követelmény volt.
Magamban nagyon örültem, amikor téged Alföldi Robi a Bárkára hívott, sőt Csányival korábban is próbálkoztunk, hogy Kecskemétről, majd Zalaegerszegről idehívjunk, mégis, éppen a magadtól az imént kicsit eltartott Piaf-előadásban éreztem először, hogy Ilyés Róbert kicsit itthon van a Bárkán. Pedig jelentős szerepeket játszottál az elmúlt két évben: Tigris Brown a Koldusoperában, Théseusz a Szentivánéji álomban, Barát az Ahogy tesszükben, Dorn a Sirályban és az igazán nagy szerep: Posa márki a Don Carlosban… A Piafban azt várom legjobban, amikor a fiúk női ruhába öltöznek, te is bejössz, ezen a behemót, esetlen férfin kiskosztüm, sőt nagy levegő után magára erőltetett paróka, aztán magas hangon énekelni kezdesz – mulatságos, de sokkal inkább fájdalmasan kiszolgáltatott helyzet, tragikus pillanat…Neked az önmarcangolás hiányzik?
… Igen. A színházra, mint élményre nekem is szükségem van, nemcsak a nézőnek, vagyis velem is történjen meg, ne csak veled. A történés pedig szembenézés, fájdalommal járó felismerés… Megkapod a szerepet, és ha azt magad mellé ülteted, ránézel, és a társak, a rendező segít, akkor egyszercsak rájössz: önmagaddal találkoztál. Az pedig igenis szenvedéssel, pontosabban megtisztulással jár. A katarzis nekem, színésznek is elemi igényem. Ez a Bárkán egyelőre még hiányzik nekem. Bánatot, örömet, sebeket, gyötrő fájdalmakat hurcol magával az ember, és ha így vagy úgy nem adhatja ki őket magából, azok emésztik, nyomasztják őt.
„Mikor jön már a szenvedés?!”, követelte valamelyik próbán testvéri barátom, Kovács Lajos, aki csak akkor tudta elhinni, hogy jó, ha az szenvedéssel járt. Az a gyanúm, te is ez a fajta színész vagy.
Biztos lehet máshogy is. De ezt tanultam, ezt szoktam meg. Székely Gábor és Zsámbéki Gábor voltak az osztályfőnökeim, ők nem technikát tanítottak, hanem elmélyültségre, önmagunkkal való szembenézésre késztettek. És az kényelmetlen. Meg talán ilyen a személyiségem is. Nem hozom egyből a megoldást, nem is hiszek a könnyen megtalált végeredményben, munka nélkül nincs igazi teljesítmény. Talán azért fogalmazok így, mert inkább a szorgalom, mintsem a tehetség tartott meg ezen a pályán. A színészi pályán, melyre a véletlen, egy sikeres szavalóverseny sodort. Aztán itt ragadtam.
Az elmúlt majd’ húsz évből egyetlen veled készített interjút találtam, abból tudom, hogy most akár egy mozdonyvezető is ülhetne itt, velem szemben.
Igen, az akartam lenni. A debreceni közlekedésgépészeti szakközépiskolába jártam. Jó lett volna mozdonyt vezetni: előtted az egyenes sín, előre lerakták az utadat, csak menni kell. Nem kell dzsungelt kapálni, mint amikor elkezdesz egy szerepet próbálni, és irány egy szál se.
Debreceni vagy?
Hajdúnánáson születtem, de egy év múlva Debrecenbe költöztünk, az iskolát magam választottam, érdekelt ez a mozdonyosdi. Persze mit tudja még az a kamasz, mit is akar valójában? Jól tanultam, bármerre folytathattam.
Van még közöd Debrecenhez?
Anyukám, nagymamám és a húgom élnek ott, hozzájuk szoktam hazamenni karácsonykor.
Egyszer egy évben?
Egyszer-kétszer-háromszor, ritkán. A gyerek meg… elvált vagyok, a gyerek meg Zalaegerszegen van, őt se láttam augusztus óta… nehéz. Láthatásra leugrani, miközben rámegy az egész nap és drága is, meg többnyire játszom is… Nehéz.
Nem jobb lett volna mozdonyvezetőnek menni? Milyen örömöt kínál cserébe a színház?
Egyre kevesebbet. Ez most a váltás ideje. Szerepkörváltás. A pályán is, az életemben is alapvetően változik minden. Emiatt nem vinnyogni kell, hanem szembenézni a tényekkel. Azzal a világgal, amiben élek. Azzal a világgal, amit nem érdekel a szemlélődés, a belefeledkező elmélyültség, az önfeledt molyolás. Márpedig én ilyen vagyok: ha valami érdekel, azon leakadok, abba belefeledkezem, megszűnik a világ.
Például?
Bármi lehet. Horgászás, puzzle-kirakás, számítógép… Minden figyelmemet, energiámat arra fordítom. Reggelig rakosgatom a háromezer darabos puzzle-t, mert az meg kell csinálni. Kell. Ez a kell hiányzik most a pályámon. Merre forduljak, mibe kapaszkodjak… Szoktatom magam ehhez a helyzethez.
A váltás kényszere a színházváltáshoz kötődik? Otthagytad Zalaegerszeget, a vidéki létezést, és két évvel ezelőtt a Bárkára szerződtél.
Azt hittem, Alföldi Robival passzolunk egymáshoz, mellesleg ő is azt hitte. Én jelentkeztem, ő hívott, egyszerre történt a két dolog, és… nem jött be. Csalódás, mindkettőnk számára. Minden rendezésébe bekerültem…
… Vagy szerepátvétellel vagy a próbák kezdetétől, de mind a négy általa rendezett Bárkás előadásban benne vagy, illetve a Sirályban együtt játszotok.
Arra a helyzetre emlékeztet a dolog, amiben a főiskolán voltam: Zsámbéki nem tudott velem mit kezdeni, és sem ővele. Állt vele szemben egy robusztus, erős fizikumú ember, akinek „lelke van”, sőt talán érzelmes is, és ez a disszonancia nem működött számára. Nem tudott hogyan viszonyulni hozzám, én pedig ettől begörcsöltem, ahogyan itt, a Bárkán is.
Ilyenkor hibás valaki? Zsámbéki, Alföldi, Ilyés?
Szerintem nem. Olyan ez, mint a házasságban. Mindketten azt hiszitek, egymáshoz illetek, aztán mégsem.
Ezek szerint a főiskola is csalódás volt?
Nem. És elsősorban Székely Gábor miatt nem az.
Gyanúm szerint alkatilag is Székelyhez kötődsz: két öngyötrő, belülről építkező ember…
A gondolkodásmódja segített meg engem később, amikor az éppen adott rendezőtől vagy partnertől nem kaptam túl sok fogódzót. Vagyis nem Székely színházcsinálása, rendezői módszere volt a példa, hiszen azt nemigen ismerhettem, én nem kerültem a Katonába gyakorlatra, viszont emlékeztem az órákra, amikor mindig a dolgok lényegére kérdezett rá. És ezt próbáltam én is, magamra maradva, a példányt bámulva. Azt mondhatom hát, hogy köszönettel tartozom a főiskolának.
Főiskolásként láttalak először: a Chioggiai csetepatéban, majd pedig a Kasimir és Karolineban. Híres osztály: Stohl András, Kaszás Gergő, Csányi János, Bertalan Ági, Söptei Andrea, Gazdag Tibor…Számosan a híres Katonába kerültek, neked pedig következett a vidéki színészi létezés: Nyíregyháza, Veszprém, Kecskemét, Zalaegerszeg. Nagyon különbözik ez a létforma a budapestitől?
Igen, nagyon. A Bárka pedig mindegyiktől különbözik, hiszen már maga az épület is más, mint a hagyományos színházépületek. Nehezebben őrizhető a színházi morál egy olyan épületben, amelyikben, ha el akarsz jutni az irodába, akkor mindenképpen keresztül kell menned egyik vagy másik színpadon. Hogyan tarthatnád azt a törvényt, hogy utcai cipőben színpadra nem lépünk?! És akkor már eszedbe sem jut számonkérni azt, hogy színpadon nem fütyülünk, nem eszünk… Amikor megy a munka, és jól megy, azt gondolod, színházban vagy, de másszor meg olyan ez, mint egy depo, mint például a konténer, ahol mostanában próbálunk. Át lehet menni, meg lehet állni kicsit, de igazán itthon lenni, hát, nem tudom... Vidéken többet voltunk együtt. Itt csak akkor, amikor munka van. Na nem mintha én annyira keresném az emberek közelségét.
Hát nem. Érkezel a biciklin, belépsz a próbára, kilépsz a próbáról, felülsz a biciklire. Még a bemutatók utáni koccintásokon sem látlak, amikor akár sikerült egy munka, akár nem, az emberek összeborulnak egy pillanatra. Azt mindenesetre kimondhatjuk, zárkózott vagy.
Lassan érek. Alakul ez már valamennyire, néhány emberrel kezdünk közelebb kerülni egymáshoz. De tudod, a tavalyi év nehéz volt. Nőttön-nőtt bennem a görcs, amivel ide beléptem, és a munkák nem segítettek. A Sirályban még úgy-ahogy kiböfögtem magamból valamit, de a többi merő görcs és megfelelni akarás volt.
Kinek akartál megfelelni?
Magamnak? Alföldinek? Nem tudom. A saját bajainkért mégiscsak mi magunk vagyunk felelősek, az embernek kezébe kell vennie sorsa irányítását. Ez történik most. Meg kell ráznom magam, és görcs nélkül önmagamat adni.
Vidéken ez volt? Sorra kaptad a világirodalom nagy szerepeit: Woyzecktől Bicska Maxiig, Szakhmáry Zoltántól Eddie Carbone-ig.
A Posa is nagy szerep, nem ezen múlik. Ha nem áll melletted valaki, akihez bizalmad van, akkor mindegy, mekkora a szereped. Az eddigi majd’ két évtizedben Bagó Berci volt az, akire leginkább támaszkodhattam, talán ő is rám.
Elégedetlenkedsz. Említs olyan szerepet, amivel utólag elégedett vagy.
Az Orpheusz Zalaegerszegen. Talán. De hát azt soha nem érezheted, hogy valami kész van. Hiszen azért mégy színpadra ma, hogy a tegnapinál jobban csináld. A saját elégedettséged nem feltétlenül függ össze a fogadtatással. Nyíregyházán történt, hogy Gaál Erzsiékkel tizenhat embernek játszottunk a nagyszínpadon. Remek munka volt – de a kutya nem volt rá kíváncsi. És a szünetben elment a nézők fele. Az egy pokol, bármennyire is hiszel abban, amit csinálsz. Persze, volt olyan, amikor minden egybeesett: minőség is, siker is. De az ismeretlen olvasó nem arra vágyik, hogy szerepek felsorolását olvassa.
És te? Te mire vágyol?
Azt szeretném, ha lehetne valami halvány jövőképem. Azt persze nem szeretném tudni, mi van a tenyerembe írva. De ha kinn, az úgynevezett életben, és itt, a színházban egy kicsit is tudhatnék tervezni. Ha azt érezhetném, hogy amibe belefogok-belefogunk, annak sorsa csak rajtunk múlik. Ha átlátható, kiszámítható lenne a holnap. Jó lenne például egy olyan rendezővel találkozni, aki rám gondol, bennem gondolkodik, és ha ezt utólag nem is bánná meg. Nem az kell, hogy átsegítsen az út másik oldalára, de az jó, ha van valaki, akivel együtt várhatod a zöld lámpát. Ez biztonságérzetet ad.
Most mintha együtt várakoznátok a zöld lámpára: öt színész és Göttinger Pál, rendező, amikor ezt a fantasztikus ír darabot, Conor McPherson Tengeren című darabját próbáljátok. Egy hónap múlva lesz a bemutató, még keveset tudunk a szereplőkről. Az azonban biztos: nem panaszkodhatsz, Sharky szerepében világcsúcsot dönthetsz önmarcangolásban. Önemésztő, súlyos titkot hordozó, zárkózott ember.
Valamiféle ívet kellene megrajzolni, ettől még messze vagyok. Ismerkedés történik. Egymással, a szerepekkel, a rendezővel. Palit még nem ismerem. Elengedi, ránk bízza a dolgokat, aztán egyszer-egyszer élesen és érzékenyen megfogalmaz valamit, amire rácsodálkozik az ember. Vajon mit akarhat: azt reméli tán, hogy bennünk érnek a dolgok, aztán amikor a sűrűjébe jutunk, érdemben tudhatunk majd megszólalni, vagy… Később derül ki minden. Amikor ezt valaki olvassa, már kiderült, már tudnom kell azt, amit most még nem. Mi az a zsák, amit Sharky cipel; mit követett el a múltban, amitől álmatlan éjszakái vannak; miért van az, hogy folyton továbbáll; miért keveredik mindig mindenkivel bunyóba, miközben olyan finom és érzékeny belül?!
Robosztus alkat, finom, érzékeny belső világ… Olyan ellentmondás, ami ismerős lehet Ilyés Róbert számára.
Igen, ismerős. De attól még meg kell fejteni Sharky minden rezzenését. Hogyan tud az az ember választékosan gondolkodni és fogalmazni, aki egész életében durva közegben, rücskösre faragott emberek között töltötte az életét? Állandóan kocsmáról kocsmára, kikötőről kikötőre járt, egyik verekedésből a másikba zuhant – hogy maradt meg benne mégis a lélek finomsága? Mitől ágaskodik még benne a lelkiismeret? Az a lelkiismeret, amire építhet Lockhart, az érkező idegen, aki elszámoltatja őt az életével.
Vajon mi igaz abból, amit mondanak róla? Például, hogy „bármihez ér…
… szarannyá változik”. Ez a nehéz: vannak emlékek, félreértések, tévedések – de vannak tények is. Nekünk bizonyos tényeket egyértelműsítenünk kell, de hát kevés a támpont, mert akikbe kapaszkodhatunk, az öt részeg ír férfi, akik literszámra isszák a guinesseket és a whiskyket, és így várják a Karácsonyt: megváltást vagy pokoljárást.
Sharky menekülő ember.
De mi elől menekül: a börtön elől, a családja elől, az új nő elől, a sorsa elől? Egyelőre nem tudom, mihez kössem a hajómat. Csupa kérdés. Forrponton, fordulóponton van: huszonöt év ivászat után eldönti, nem iszik többé. Nem olyan egyszerű ez.
És nem is sikerül. Hány ilyen elhatározás van az életünkben?! Mostantól másként…
Aztán nem sikerül. Inog még Sharky elhatározása. Hazajön, hogy megvakult bátyját segítse – de nem egyből jön. Nem verekszik többé – leszáll a buszról, és beleköt másokba. Nem iszik többé – aztán a második felvonásban whiskyhez nyúl.
Egy bizonyosság van, amikor a végén vállalja a bukást, és elmegy az ördöggel.
Na az se sikerül. Csupa ellentmondás.
Te mikor határoztad el legutóbb, hogy új életet kezdesz?
Pár éve, amikor tényleg új életet kezdtem: elváltam, színházat váltottam, új helyre költöztem, új családot alapítok…, igen, új életet kezdtem.
Ennek része a hízás? Első szavaid egyike volt, felfigyeltem rá, csak akkor még nem mertem rákérdezni. Zavar?
Igen.
…
Mert például egy csomó színdarabot, amiben rám várnak a szerepek, a sarokba dobhatok így. Jó, ez csak vicc. De zavar. Letettem a cigit, és azóta ez van. Próbáltam futni, de nem bírják az ízületeim. Világéletemben sportoltam. Foci, kosárlabda, atlétika… és most semmi. A biciklizés nem elég.
Honnan biciklizel ide?
A Határ útról, kicsit szinte vidékről, az jó.
Mi a jó a napodban?
… A szerelem. Más nem nagyon, de hát az elég, nem? Dolgozom, hazamegyek, nemigen járok el.
Vidéki vagy Budapesten.
Igen. Nem szeretem Pestet. De szerencsére a Wekerle-telepen lakom, és az jó. Átmenet, nyugalom, menedék. Zöld sziget a nagyvárosban.
Onnan a Bárkáig kerekezel, és mi sem vagyunk még a központban. Egyáltalán, mikor jársz a belvárosban?
Amikor ajándékot veszek.
Karácsonykor.
Igen, legközelebb a Tengeren bemutatója után.
Bérczes László
Nem történt azonban változás abban, hogy az immár 11 éve működő Bárka továbbra is helyet biztosít a magyar ősbemutatók és legújabb külföldi darabok mellett a klasszikusok számára is, erre példa a Szász János rendezésében bemutatásra kerülő 
Picasso A világ teremtése címet viselő festménye ihlette azt az alkotást, melyet a Baltazár Színház varázsol a Bárka Vívótermének színpadára december 8-án. A 10 éve működő Baltazár társulat egyedülálló hazánkban, hiszen tagjai értelmi sérült hivatásos színészek. A Bárka decemberi modern alkotásokat felvonultató programját még Mundruczó Kornél 
Kedves Látogató!