Lehet lakomázni

– Ti most akkor ilyen… végvár vagytok? – kérdezte egy vendégtársulat nagyszerű fiatal szí­nész­nő­je tőlem a VIDOR Fesztivál ideje alatt a büfében. Mire mondod ezt? Merthogy min­de­nütt milyen nehéz, meg milyen bizonytalan, és nálunk biztonság van, jó rendezők, izgalmas évad és a többi. 
Tudtam, hogy mit szeretne hallani, hogy nekünk is nagyon kemény (egyébként az), hogy minket is szorongatnak (nem szorongatnak). 
Hogy például biztos nem könnyű a várossal. Gondoltam magamban, hogy hát senkivel se könnyű, de ami a várost, mint nézősereget illeti… százezren jönnek egy százhúszezres városban, tele vannak a kí­ván­csi­ság­gal, és ami a legfontosabb: nagyon gondosan választanak nagy sikert maguknak. Idén Mohácsi lett a legnépszerűbb a nagyszínpadon – egyszerre a POSzT-jelöléssel és díjjal, meg a városmajori díjjal. És nem valami nagy őrület (pedig volt idén az is, több is), hanem egy sze­líd-szolid áttetsző vígjáték, az Illatszertár. Egyébként pont a VIDOR-on van az a játékos hagyomány, hogy a zsűrinek csak az elnöke szak­te­kin­tély, a tagjai az itteni nézőseregből kerülnek ki, sorsolás útján. Az „egyszeri nézők” az Örkény Színház-féle Hattyút hozták ki a leg­jobb­nak, az összes közül a legdelikátabbat. Szóval nem hogy nem nehéz velük, sőt… fel kell kötnünk a gatyánkat.
Hogy akkor biztos a fenntartó. Itt valami dühöset kellett volna mondanom, gondolom, van egy ilyen nép­ha­gyo­mány, hogy ilyenkor dühösködünk, de az van, hogy az egyébként is vaskos támogatáshoz még az előbb kaptunk tőlük egy vadonatúj, ezerfős szabadtéri színpadot pluszba, meg egy teljesen felújított, eme­le­tes, századfordulós villát, és jövőre kapunk még egy épületet, pont a színház mellett, egy ren­dez­vény­ter­mes, pódiumszínpados, kávézós, éttermes, kiállítóhelyes komplexumot.
Hogy akkor a távolság. Hogy nehéz a rendezőket idehívni. Gondoltam, Mohácsi, Zsótér, Keresztes Attila, Szente Vajk, Horváth Illés, Simon Kornél, Verebes, Szikszai Rémusz, Halasi Dani, Bal József, Tasnádi Csaba… olyan nagyon egyiküket sem volt nehéz, a naptárazás persze tud az lenni, de azon túl… csak úgy eljönnek és kész. Aki meg már volt, szívesen visszajönne.
Hogy akkor a nézőket nehéz idehívni máshonnan. Gondoltam, ebben van valami, de hát ez nem múlik rajtunk, meg hát alig is férnének be, hála a jóistennek, a máshonnan (Pestről) beeső vendégnek általában úgy kell helyet szorítanunk valahol oldalt-felül.
Panaszkodj már – próbáltam fegyelmezni magam, valamit mormogtam a tizennégy bemutatóról, meg a négyszáz fölötti előadásszámról, meg a majdnem száz reggeli ovisbérletes meséről, de le lettem legyintve: de hát az a jó, nem?!
Késő este volt, dübörgött a VIDOR nagyszínpada és az előtte bulizó ötezer ember a tér felől, közben lenn Molnár Piroska fogadta épp a tapsot a kamarában, Hernádi és Gálffi a nagyszínpadon, tele volt a ház társulati tagokkal, akikkel együtt dolgozunk egész évben, és vendégekkel, akik az ország és a szakma legkülönfélébb távoli pontjairól jöttek ide a hívásunkra, évfolyamtársak, korábbi kollégák, mesterek, doyenek.
Ne most beszéljük meg, jöttem rá hirtelen. Tudom, hogy meg kell majd, már eleve az egy külön nagy téma, hogy ez a végvár-dolog miről jutott eszedbe… de ne ma. 
És mivel végül is az olyan végvárias, hogy messze vagyunk a királyi udvartól, a nagy játszmáktól, az intrikus hoppmesterektől, és mivel végül is jó ez, hogy végvár, mert ebben van valami romantika, mint a Koppányi aga testamentumában, hősiesen nyargalunk, vitézkedünk, dalolunk, kardozunk, erősek vagyunk, jó a koszt, és ugyan meg-meghalunk néha, de azt is kackiásan – nevettem. Jó, akkor tessék, végvár vagyunk, mondtam neki. Lehet lakomázni.

Göttinger Pál
főrendező
Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza