Ugrás a fő tartalomra

MOST ÉPP EZ

Az Index írja a Fekete-fehérről

Göttinger Pál magával játszik, és a néző nyer Stefan Zweig utolsó művéből, a világsikerű Sakknovellából Légrádi Gergely írta meg a Fekete-fehér című színpadi adaptációt, amelyet Ujj Mészáros Károly állított színpadra, a darab összes szerepét pedig Göttinger Pál játssza. Kifejezetten csípős hidegben hagyom el a B32 Galéria és Kultúrteret, mégsem fázom. A jóleső színházi katarzisélmény, amely ritkábban születik meg, mint ahányszor igényelné az ember, hazáig fűt és gondolatban még mindig mellettem van. Pont ezért nehéz úgy beszélni az előadásról, hogy egy óvatlan mondattal ne adjunk mattot a jövőbeli nézők színházi élményének. LÉGRÁDI GERGELY ÍRT SZÍNPADI ADAPTÁCIÓT STEFAN ZWEIG UTOLSÓ MŰVÉBŐL, A SAKKNOVELLÁBÓL, AMELYET UJJ MÉSZÁROS KÁROLY RENDEZETT, GÖTTINGER PÁL PEDIG ELJÁTSSZA. HÁROM REMEK ALKOTÓ – MOST SEM OKOZTAK CSALÓDÁST. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az előadás végén a vasnál is erősebb, nagyjából szűnni nem akaró acéltaps tört fel a nézőtéren. A darabban több karakter k

Második nap a katlanban

Mintha az égiek is vigyáznának az Ördögkatlanra, mert amíg Budapest környékén és a Dél-Dunántúl több pontján is felhőszakadások és folyamatos esőzések voltak kedden és szerdán, Nagyharsányban és környékén csak fenyegetően borús volt az idő. Eső egészen szerda estig nem zavarta meg a programokat, akkor is csak rövid időre. 
Szerencsénkre így a Nagyharsányi menyasszony délutáni szabadtéri előadását zavartalanul végignézhettük. A k2 színház – Ördögkatlan produkció színrevitelében. A darab hangos kakaskukorékolással kezdődött számunkra és mély – fenyegetően mély – csönddel zárult. A mű Nagyharsányban volt a leghatásosabb, itt élt, hiszen valóban ide íródott, itt mondott el a legtöbbet magáról. Egy színtársulat készülődött az előadásra, az utolsó próba volt hátra a nagy bemutatóig, ahol a falubéliek mellett a párttitkár is jelen lesz. Vidám borsószedés, lánykérés, dal, kakas.. helyett.. végül betiltott színtársulat, menyasszony nélküli mennyegző, kommunista „húzdmegmagad”, „örüljhogynemzárjákbeabányát”, és halál várta a nézőt. A színészek a darab színhelyéül szolgáló udvart teljesen betöltötték, az előadás nem szűkült színpadra, és olyan igaz volt, hogy a meghajló színészek már javában a vastaps közepén tudtak csak először mosolyogni és örülni a sikernek, mert a tragikum súlya csak idővel száll el még a profik szívéről is.
Színházzal folytatódott a programunk, az iskola épületében Göttinger Pál rendezésében a Pesti Magyar Színiakadémia harmadéves vizsgaelőadásának osztálytermi változatát láthattuk.
Találó helyszínválasztás volt az iskola egyik tanterme, hiszen akik játszották, nemrég még tanulták a mesterséget. Ahogy bevezetőjében Göttinger Pál osztályfőnök, az előadás rendezője elmondta, egy ilyen vizsgán nagyon sokféle szempontból értékelik, hogy a végzős színművészek mennyire felkészültek a pályára. Talán emiatt előnyös az, hogy minimál díszletekkel (összesen néhány szék, egy asztal és egy virágállvány) és csaknem kellékek nélkül játszottak.Így minden figyelem a színészi játékra irányult, a színdarab világát a színészeknek saját magukból kellett megteremteniük. Ők pedig, helyzetüket is illusztrálva ezzel, az iskolapadból álltak fel és mentek ki játszani, majd a jelenet végén ugyanoda ültek vissza. A taps után pedig maguk mögött hagyva az osztálytermet indult mindenki a saját útján.
A Love and Money kortárs angol színmű, időben visszafelé haladó jelenetekből rajzolódnak ki emberi sorsok. „Én már nem hiszek Istenben. Én a pénzben hiszek” mondja ki az egyik szereplő. Igen, ezek az életek nem arról szólnak, amiről szólniuk kellene. Az emberi kapcsolatok minden rétegében jelen van a pénz, eltorzít régi barátságokat, tönkretesz házasságokat, megmagyaráz gyilkosságokat. Közben nincsenek nagy érzelmek az arcokon, mert mindez már természetessé vált. Hagyták, hogy a pénz maga alá gyűrje a mindennapjaikat, sorsukat, kapcsolataikat, életüket. Képesek miatta sírt rombolni, gyilkolni, vagy a bugyijukat levenni. És közben megmagyarázni maguknak, hogy mindennek így kell lenni. A színészeknek pedig sikerült ezt közvetíteni, nálunk jelesre vizsgáztak. Sokféle szempontot figyelembe véve is.
Ezután a Narancsliget dombocskáin ücsörögve vártuk, hallgattuk, hogy BEZZEGAKURVABECKEK egyfajta baráti együttlét során meséljenek mélyet, ordítót, suttogót és gyermekit. A fel-felnyíló esernyők közül a vörös fényben ránk mosolygó Szűz Mária bizakodó tekintetével tekintettünk mi is a fesztiválra és a Beck fivérek produkciójára. Az eső épp addig türtőztette magát, amíg a koncert tartott, hogy aztán nagy vehemenciával töltse fel a műanyagpoharunkban nyomaveszett sör helyét. Miután egy nem-teljesen-vízhatlan anyag alatt ráeszmélve arra, hogy „bekatlantunk”, és már olyan vizesek vagyunk, hogy az eső ezen nem oszt, nem szoroz, úgy döntöttünk, ideje a Nagyszínpadhoz bandukolnunk. Ott aztán az előző nap már megismert ukrán-észt Svjata Vatra mozgatta a tömeget.
Tömeget, mert az esővel mit sem törődő közönség az eső miatt Nagyharsárnak átkeresztelt falu utcáin átverekedve magát szép számmal jelent meg a nagyszínpad előtt. És mozgatta, mert állva még elázva sem sokan bírták: a csúszós talajjal is megküzdött a hallgatóság, hogy élvezze ezt a rendkívül profi módon megszólaltatott népzenei motívumokon alapuló zenét. Európa sok országában lépett már fel a zenekar, itt, Magyarország déli részén sem hangzottak idegenül a dalaik. Sőt, a szövegekben néha mintha magyar szavakat véltünk volna felfedezni. Valójában persze nem volt egy sem, viszont érezhető volt egyfajta meghatározhatatlan közösség, egybeolvadás a közönség és a zenészek között. Ennek alapja a kelet-közép (észak?) európai közös sors, a földrajzilag és kulturálisan meghatározott hasonlóságok lehetnek. Amelyek talán még a különbségeknél is erősebbek. A végére még az ukrajnai helyzetre reflektáló, szolidaritást kifejező dal is belefért, érthetően nagy átéléssel előadva.
Az estét a Csík zenekar zárta. Először léptek fel a nagyszínpadon, de már nem először az Ördögkatlanon. Saját dalok és a már ismert alternatív zenei feldolgozások váltották egymást. Ezekből kicsit sok volt, úgy érzem, hogy a kezdeti nagyon ötletes Quimby és Kispál feldolgozások után talán túlságosan is ráálltak erre a vonalra. Kicsit idegen tollakkal ékeskedésnek érzem az egyre több csíkosított alterslágert. A Hobo féle közép-Európai Hobo Blues átdolgozás viszont kiemelkedett a többi közül. Összességében színvonalas produkció volt a Csík zenekaré, de Ukrajna és Észtország egyesített erői ezúttal egy jó testhosszal nyertek.
És ezúttal még a koncertbuszt is sikerült elérnünk.