Ugrás a fő tartalomra

MOST ÉPP EZ

Az Index írja a Fekete-fehérről

Göttinger Pál magával játszik, és a néző nyer Stefan Zweig utolsó művéből, a világsikerű Sakknovellából Légrádi Gergely írta meg a Fekete-fehér című színpadi adaptációt, amelyet Ujj Mészáros Károly állított színpadra, a darab összes szerepét pedig Göttinger Pál játssza. Kifejezetten csípős hidegben hagyom el a B32 Galéria és Kultúrteret, mégsem fázom. A jóleső színházi katarzisélmény, amely ritkábban születik meg, mint ahányszor igényelné az ember, hazáig fűt és gondolatban még mindig mellettem van. Pont ezért nehéz úgy beszélni az előadásról, hogy egy óvatlan mondattal ne adjunk mattot a jövőbeli nézők színházi élményének. LÉGRÁDI GERGELY ÍRT SZÍNPADI ADAPTÁCIÓT STEFAN ZWEIG UTOLSÓ MŰVÉBŐL, A SAKKNOVELLÁBÓL, AMELYET UJJ MÉSZÁROS KÁROLY RENDEZETT, GÖTTINGER PÁL PEDIG ELJÁTSSZA. HÁROM REMEK ALKOTÓ – MOST SEM OKOZTAK CSALÓDÁST. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az előadás végén a vasnál is erősebb, nagyjából szűnni nem akaró acéltaps tört fel a nézőtéren. A darabban több karakter k

ÉLMÉNYSZÁM

A leggondosabban összeválogatott színházi fesztiválokra is jellemző, hogy a valódi remekművek aránya eltörpül a tisztességesen elkészített, ám túl mélyre nem hatoló előadások mellett. A THEALTER ezen a téren is jobban teljesített, különösen a második három napon. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA, 2. RÉSZ.

Itt van mindjárt Pintér Béla legújabb, tavaly szeptemberi bemutatója óta máris kultikus státuszba emelkedett előadása, a Titkaink (kritikánkat ld. itt –a szerk). Pintér színpadán megint ott a felemelő rögvalóság, és ahogy szövődik a hazugságok és átverések hálója, az egyszerre tud röhögséges és sírnivaló lenni. Mindannyiunknak vannak titkai, mondja tárgyilagosan a tömött bajuszával, vastag szemüvegével, nyikorgó cipőjével egyenesen a nyolcvanas évekből betoppanó Pánczél elvtárs (Csákányi Eszter). És valóban, éppen ezek a kicsinyes vagy kimondhatatlan titkok ejtenek foglyul és kötöznek minket egymáshoz. 

Mert itt mindenki szem a láncban, így aztán a magánélet és a közösségi létezés színterei magától értetődő módon folynak egybe. Ami a táncházban elkezdődik, az a hitvesi ágyban folytatódik, amiről ma a parlament folyosóin suttognak, holnap már a szamizdat kiadványok címlapjára kerül. Dermesztő nyugalommal sodródunk a tragédia csúcspontja, a szükségszerű robbanás felé, hogy aztán hirtelen a mába ugorva megértsük, hogy ebben az országban megállt az idő. Nem volt, nem lesz, mert nem lehet itt jobb semmi sem. 

Ilyenkor igazán jólesik megmártózni a percemberkék által nem uralt vegytiszta szépségben. Ezt kínálja Urbán Andrásnak a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban bemutatott grandiózus előadása, a Rózsák. A hasonló című Tolnai Ottó-versciklusból készült, néhány éve ugyanitt bemutatott A kisinyovi rózsának ez most a szöveg nélküli változata, egészen pontosan csak néhány sűrű, gyémántkeménységű sor hangzik el az előadás elején Béres Márta szájából, a folytatás pedig unikális kalandra hívja az ámuló nézőt. A Rózsák ugyanis olyan, nem könnyen dekódolható, minden érzékszervre ható össz-művészeti alkotás, amiben az egyik megfejtésnek pontosan akkora létjogosultsága van, mint a másiknak. 

A nyomasztóan leszűkített, koromfekete térben fehér kórházi vaságy világít, amit hamarosan három férfi és egy női alak vesz körbe és foglal el. Groteszk cselekvések sorozatán keresztül teremtenek kapcsolatot egymással, illetve a kezük ügyébe kerülő tárgyakkal. Agyagtömbök, lécek, csipketerítő, lepedőnyi papírlapok, csöpögő víz, szalmabála, plüss zebrák, kitömött flamingók, cintányérok, diszkógömbök sodródnak egymás mellé a fokozatosan kinyíló, legvégül kozmikussá táguló színpadon. Játékosságukban is komoly asszociációk kapcsolják egymáshoz a különös kellékeket, amelyek egyre gyorsuló iramban egyre váratlanabb viszonyokba kerülnek, folyton előre- és visszautalva későbbi vagy korábbi megjelenéseikre. A fenséges előadás a forma, az anyag, a ritmus, az asszociáció lehetőségeit próbálgatja könnyed és káprázatos képekben. 

Tétje van a hazai kortárs táncos szcéna egyik legizgalmasabb együttműködését megvalósító trió, aDányi Viktória, Molnár Csaba, Vadas Zsófia Tamara alkotta csapat fesztiválról fesztiválra utazó, Nyúzzatok meg! című előadásának is. A jól érzékelhetően egymást mélyen inspiráló táncosok a független epizódok és/vagy gegek sorozatában mintha azt feszegetnék, mit tudunk egymással kezdeni mi, egymással összezárt, a másikra rászoruló emberek: elegánsan siklanak át a köztünk álló falakon, folyamatosan megkérdőjelezik a bevett megoldásokat, pajkosan újrarajzolják a biztosnak tűnő határvonalakat. A két zenész, Czitrom Ádám és Porteleki Áron a táncosokkal egyenrangú szereplője az előadásnak: ahogy a mutatós táncok egyre gyorsabban „romlanak el”, ugyanúgy hangolódnak le az ő hangszereik is a táncosok alkotó közreműködésének köszönhetően, akik végül csupaszon, szigorúan közhely- és sallangmentesen állnak előttünk.

Nézőjét teszi próbára a szegedi Homo Ludens Projekt és a MASZK Egyesület koprodukciójában megvalósult autósszínház, a CAR-MEN. Igen, így, egyes számban: a négy darab, negyedórás sétakocsikázásból (illetve egy esetben őrült rodeóból) álló, egymáshoz csak címében kapcsolódó minielőadást egyszerre egy ember nézheti, miközben egy vagy két színész csak most, csak neki játszik. A négy sztori nem egyformán jó: az arisztotelészi és brechti katarziselméletet összevető túrát erőltetettnek és – néha szó szerint – szájbarágósnak érzem, a bőrmaszkos-haldoklós betétet elviselhetetlenül nyomasztónak, szövegét meg nehezen követhetőnek, ami után valóságos felüdülés a partizános-gitáros, az élet vizét kutató nótajárat. A kedvencem mégis az őrült Übü papa és a szintén nem százas Petőfi összeeresztéséből született jelenet, ahol a rettegés és a röhögés között kell választanom. A jeleneteket rendező Benkő Imola és Kállai Ákos vitán felül hatásos kísérlete a játékos ember számára elfogadható szabályrendszer kimunkálásán dolgozik.

A színészt egészen másfajta kihívás elé állítja az Orlai Produkciós Iroda ősztől Budapesten is látható előadása, a Gerlóczy Márton vaskos regénye nyomán készült, Göttinger Pál rendezte és Schneider Jankófontos közreműködésével született A csemegepultos naplója. Ötvös András másfél órás jutalomjátéka bravúros teljesítmény: a színésznek bámulatosan áll a kezére az alkalmi csemegepult minden felszerelési tárgya sonkától a konzervdobozig, rúd szalámitól a játéklibáig, csomagolópapírtól a kapucnis felsőig. A szomorúan lelógó lángolt kolbászok között mérsékelt politikai korrektséget tanúsítva új húsokról (azaz új nőkről) ábrándozik az egyedülálló csemegepultos, aki körül csupa ismerős alak bukkan fel a piacról, a társasházból, a sarki kocsmából, s akiket Ötvös szellemesen, tűpontosan jelenít meg. A csemegepultos asztalánál egy kirobbanó formában lévő fiatal színész találkozik a rá szabott szereppel, illetve a szerep életre keltéséhez tökéletesen adekvát (báb)színházi nyelvvel. 

Szerző: Jászay Tamás