Ugrás a fő tartalomra

Most épp ez

Ördögkatlanos karszalag felerősítése csak védettségi igazolvánnyal!

A KARSZALAGOT CSAK A VÉDETTSÉGI IGAZOLVÁNY ÉS A HOZZÁ TARTOZÓ SZEMÉLYAZONOSSÁG ELLENŐRZÉSE UTÁN TEHETJÜK FEL - SZEMÉLYESEN AZ ILLETŐ CSUKLÓJÁRA. (AZAZ KARSZALAG TŐLÜNK MÁSHOGY NEM KERÜLHET KI, CSAK CSUKLÓRA LEVEHETETLENÜL RÁERŐSÍTVE. PÁROS BÉRLET ESETÉN IS MINDKÉT EMBERNEK OTT KELL LENNI AZ ÁTVÉTELKOR.) EBBEN NINCS MOZGÁSTERÜNK, NEM MÉRLEGELHETÜNK. A KARSZALAG SÉRTETLENSÉGE IGAZOLJA MAJD A FESZTIVÁL IDEJE ALATT, HOGY AZ ADOTT LÁTOGATÓ ESETÉBEN EZ AZ AZONOSÍTÁS ÉS VÉDETTSÉG-ELLENŐRZÉS MEGTÖRTÉNT. KÖSZÖNJÜK, HOGY EBBEN (A MINDANNYIUNKNAK MACERÁS) ÜGYBEN MEGÉRTŐEN EGYÜTTMŰKÖDTÖK MUNKATÁRSAINKKAL - ESSÜNK TÚL EZEN, ÉS AZTÁN JÖHESSEN VÉGRE A FESZTIVÁL! Forrás: www.ordogkatlan.hu

MOZGÁSKULTÚRA

Írta: Török Tímea 

A Radnóti Színház arra vállalkozott, hogy bemutat egy új szerzőt, aki arra vállalkozott, hogy elővesz valami nagyon régit, a ’30-as-’40-es évek magyar filmjeinek világát. Az első vállalást eleve ígéretesebbnek érzem mint a másodikat, de ettől még az is elsülhetne jól. Csakhogy a Mozgófényképnem ment elég messzire a rajttól, így nálam nem is ért célba. 

Nényei Pál talán közel érzi magához Karády és Jávor világát, de szerintem ezzel nem egy hatalmas és aktív tábor tagját ismerjük meg. Persze a mostból nézve lehet erre a korszakra is reflektálni, megmutatni hibáit és erényeit, esetleg tanulni valamit vagy kinevetni magunkat. Ha ez lenne az előadás lényege, akkor nem lenne szükség az előbb említett táborra, mert lenne egy másik befogadó réteg. Így viszont csak a kérdések maradnak.

Úgy érzem, a színészek sem találtak mindenre választ. Nem tudják pontosan, hogy egy most megírt szerepet vagy egy régi kollegájukat kell megjeleníteni (Karády és Jávor neve a színlapon is szerepel), és sajnos azt sem, hogy hogyan is viszonyuljanak a megidézni kívánt korszakhoz. Hamis hang, rossz lépés, baki nincs, de átélni csak úgy tudják a szerepet, hogy közben kívül maradnak, és szinte érezni, hogy előadás közben is saját magukon szórakoznak.

Így aztán mi sem tudjuk, hogy komolyan kell-e őket venni. Szomorú, hogy a szerelmesek nem lehetnek egymáséi, vagy a képtelen okok, és a színpad közepi ájuldozás miatt lehetetlen velük együtt érezni. És hiába érzékelhető, hogy a giccs mellett parodisztikus elemek is vannak, az, hogy ezen nevetni kéne vagy élvezkedni, nem tisztázott. Márpedig ha nem lehet kinevetni a giccset, akkor miben lépi túl ez az előadás a Halálos tavasz című ’39-es filmet?

Göttinger Pál rendező legjobb ötlete a dalbetétek számának meghatározása és a zeneszerző valamint a dalszövegíró (Dinyés Dániel, Hajós András) személyének kiválasztása volt. Ezek a tánccal kiegészített külön kis produkciók (Katona Gáborkoreográfiáira) tényleg szórakoztatóak a maguk egyszerűségében. Csak akkor már az ember inkább elmegy egy Budapest Bár koncertre, ahol énekesek adják elő ugyanezt, neki meg nem kell közben egy kényelmetlen széken ülve maradnia.

Az mindig jó, ha egy kortárs szerző kap teret egy neves színházban. Én akkor már szeretem, ha a téma is, a megfogalmazás is kortárs, azaz nekem szól, nem a nagymamámnak. Nincs baj a nosztalgiázással, de önmagában nem színpadra való. Csak úgy kapunk azért a két-három mondatért, ami reflektál a mai helyzetünkre. Nem lehetünk annyira félénkek, hogy úgy eldugjuk a mondanivalót, hogy senki se találjon rá. Mert azért talán a szándék megvolt…