Hogyan értékeljük a kaposvári színház 2011/2012-es évadát?
A 2011/12-es kaposvári színházi évad öt nagyszínpadi előadásából négyet láttam - a Tim Carroll rendezte IV. Henriket nem -, a négy stúdió-bemutatóból kettőt - a Kocsis Pál által színre vitt Színházi bestiák, illetve aSchwajda Gergő rendezte A szent család maradtak ki -, a két gyermek- és ifjúsági előadásából egyet néztem meg - a Vidovszky György jegyezte A Pál utcai fiúkról lemaradtam -; a felolvasó-színházi játékokat az üdvözlendő újdonságok közé sorolom azokat, bár vaktában , ugyanis egyet sem volt szerencsém látni.
A fent soroltak közül kettőt kétszer is - nem véletlenül. Háy Jánost és Lovasi Andrást a kortárs irodalom (és zene) legjobbjai közt tartjuk számon: hogy a színház új vezetése első önálló évadjában egyik fontos bemutatkozásnak az általuk jegyzett A kéz című szerzeményt szánta, igazán frappánsnak ötletnek tűnt. Aztán megírtuk, milyennek láttuk: másodszorra már az erényeire is tudtunk figyelni, mert elsőre - a szerzőkre bazírozva - valami szívhez szólót vártunk, olyat, amiben persze ott a tőlük már elvárt erős önreflexió.
Az előadás rendezője, Göttinger Pál (immár a színház állandó rendezője) az évadban egy másik nagyszínpadi munkát, a Finitót is színre állította, rendezői beugrással. Felteszem, elsősorban ezért volt tele a legkézenfekvőbb megoldásokkal Tasnádi István kedvelt és sokat játszott darabja, amely így sápadt, erőtlen, semmitmondóra sikerült.
S mintha ebben a munkában jelent volna meg leginkább, hogy az évad első bemutatóját nem tudta feldolgozni a társulat: A régi nyár című Lajtai-Békeffi szerzőpáros slágerekkel, remek szerepekkel, ügyes kis párbeszédekkel, és jó dramaturgiával felépített előadásának főszerepeit meghívott vendégművészek játszották.Kerekes Éva hozott is egy jó svungot, ami az ő meghívását - mondván, ebben a városban nőtt fel - legitimálta is. Koltai Róbert azonban, aki valaha ezen a színpadon bizonyította, milyen remek színész, most olyan kínos volt, hogy tényleg nem győztem máshova nézni, hogy ne lássam, mivé lett, Ivancsics Ilona Szomszédokból hozott negédessége pedig értelmezhetetlen volt. Seress Zoltán megoldotta a feladatát, bár azt itt a társulatban többen is hoztak volna. S mert Szabó Máté rendezése nem követte a kaposvári hagyományokat - hogy a pincér, a szobalány vagy az ajtónálló (mert csak ilyen szerepek jutottak a társulat tagjainak) is tényleges színészi munka legyen -, így az előadás csalódást kelthetett a régi nézőkben.
Nyilván nem lehet egy évad alapján számon kérni azt, melyik színész milyen lehetőségeket kapott, hogyan "gondolkodnak benne", mert a szerencsétlen váltásokkal terhelt több év után nem mindegy, milyen előadásban - s itt nem közönségsikerre, még csak nem is osztatlan szakmai sikerre gondolok - vesz részt adott színész. A pályájuk elején tartók, az hiszem, nehezebben viselnek egy olyan évadot, amelyben nincs részük kölcsönös bizalmi helyzetben magas szakmai színvonalú munkát végezni, mint ahogy egy ismert és elismert művésznek - így például Kocsis Pálnak, aki a társulat egyik vezető színészévé lett az évek és a nagyszerű feladatok során.
Bár ő éppen részt vett az évad legsikerültebb előadásában, az Antigonéban, amellyel ahogy ő, többek is búcsúztak a társulatból. Nem állítom, hogy a világ legtökéletesebb előadása volt, de érdemes volt kétszer is nézni, mert Rusznyák Gábor a színháztörténet, de egyáltalán a kultúránk talán legnagyobb sztoriját állította érthető, hűvös és forró, játékos, humoros formába színre, ugyancsak búcsúzóul. Sajátos módon ezzel az előadással - amely arról szól, hogy egy ember (nő) a maga igazáért, az isteni igazságért szembemegy a hatalommal (egy férfival, aki későn érti meg a világot, és saját magát is) - vége is ért egy korszak.
Az Amint a mennyben programadó munkájának Rátóti Zoltán igazgató volt a főszereplője. A világhírű karmester egy kis svéd faluba menekül a népszerűség/celebség elől, ahol hamarosan átveszi a helyi énekkar irányítását emberi és szakmai csodákat téve, ám a templomi kórusversenyen, a nagy megmértettetés előtt meghal. Ha ez egy metafora, akkor ennek ellenére kívánok innen is jó egészséget Rátóti Zoltánnak, de mindenekelőtt a védelmére szeretnék kelni, mert a történeten túl olyan helyzetbe hozta Funtek Frigyesrendező, amivel, mint színészt, leértékelte, kiárusította. És készséggel elhiszem, hogy ez az előadás egyébként zajos közönségsiker, de amelyik színháznak ez a szempont irányadó, annak annyi. Tudom, könnyen beszélek, mert nem nekem kell birkózni azokkal a körülményekkel, amelyek szerint - nyilván egyszerűsítek - a fenntartó mindenekelőtt nézőszámot (és minél kevesebb kiadást) akar, nem pedig jó színházat. Annak azonban, aki csinálja, mindenekelőtt jó színházat kell akarnia, nem pedig népszerűt - a kettő egyébként nincsen kiszámítható viszonyban egymással.
Ennél sokkal szerencsésebb volt a tényleges évadnyitó előadás, amelyben két remek színésszel ismerkedhetett meg stúdióközelről a közönség: Kaszás Gergővel és Takács Katival, aki azóta Kaposvárra is szerződött. Valló Péter, mondhatjuk, jobb helyzetben is volt: egy karakteres, jól megírt kortárs darabot, Sofi Oksanen Tisztogatását állította színre kedvvel játszó színészekkel, jó munkát kínáló szerepekkel - igaz, nem lett ez egy életre-halálra szóló munka, annál jóval konformabbra sikerült -; de a színészekről sugárzott a próbaidőszak nyugodt, érzelmileg is megalapozott munkája mindenképpen dicséri a rendezőt. És akkor még, előre, jobban sikerültnek gondoltam ezt az első évet, úgyhogy kevésbé is gondoltam ilyen jónak az előadást.
Meglehet, ugyanez hat rám - csak évad végén éppen fordítva: Pán Péter kedves meglepetés volt, mert bár ki nem állhatom a gyermekmusicalt (helytelenítem, hogy a gyermekeket, akik éppen a világ finomságait és a saját figyelmüket is tanulják, nagy látványos, a műfaji adottságoknak megfelelően sztereotípiákból építkező, elég elnagyoltan, de kiszámítottan és biztosan ható előadással mulattassuk), ám Kelemen Józsefrendezésében szabályos - bár szabályokkal be is határolt - előadásban olyan színészet, olyan játék is megjelent, ami majdnem rácáfolt a fenti előítéleteimre is. Persze Gyuricza István fölött nemcsak akkor nyílik meg az ég, ha Kreónt játszik, de akkor is, ha Hookot, s ebben szerepe van a többi színésznek, rendezőnek, és mit tudhatom én, még minek.
Sok rosszat mondtam el erről az évadról és kevés jót, de ennyi idő alatt - és ezt tényleg nem formaságból mondom - nem derülhet ki, milyen színházat is akar, tud egy új vezetés: jól van, majd holnap.
forrás: http://fidelio.hu/
A 2011/12-es kaposvári színházi évad öt nagyszínpadi előadásából négyet láttam - a Tim Carroll rendezte IV. Henriket nem -, a négy stúdió-bemutatóból kettőt - a Kocsis Pál által színre vitt Színházi bestiák, illetve aSchwajda Gergő rendezte A szent család maradtak ki -, a két gyermek- és ifjúsági előadásából egyet néztem meg - a Vidovszky György jegyezte A Pál utcai fiúkról lemaradtam -; a felolvasó-színházi játékokat az üdvözlendő újdonságok közé sorolom azokat, bár vaktában , ugyanis egyet sem volt szerencsém látni.
A fent soroltak közül kettőt kétszer is - nem véletlenül. Háy Jánost és Lovasi Andrást a kortárs irodalom (és zene) legjobbjai közt tartjuk számon: hogy a színház új vezetése első önálló évadjában egyik fontos bemutatkozásnak az általuk jegyzett A kéz című szerzeményt szánta, igazán frappánsnak ötletnek tűnt. Aztán megírtuk, milyennek láttuk: másodszorra már az erényeire is tudtunk figyelni, mert elsőre - a szerzőkre bazírozva - valami szívhez szólót vártunk, olyat, amiben persze ott a tőlük már elvárt erős önreflexió.
Az előadás rendezője, Göttinger Pál (immár a színház állandó rendezője) az évadban egy másik nagyszínpadi munkát, a Finitót is színre állította, rendezői beugrással. Felteszem, elsősorban ezért volt tele a legkézenfekvőbb megoldásokkal Tasnádi István kedvelt és sokat játszott darabja, amely így sápadt, erőtlen, semmitmondóra sikerült.
S mintha ebben a munkában jelent volna meg leginkább, hogy az évad első bemutatóját nem tudta feldolgozni a társulat: A régi nyár című Lajtai-Békeffi szerzőpáros slágerekkel, remek szerepekkel, ügyes kis párbeszédekkel, és jó dramaturgiával felépített előadásának főszerepeit meghívott vendégművészek játszották.Kerekes Éva hozott is egy jó svungot, ami az ő meghívását - mondván, ebben a városban nőtt fel - legitimálta is. Koltai Róbert azonban, aki valaha ezen a színpadon bizonyította, milyen remek színész, most olyan kínos volt, hogy tényleg nem győztem máshova nézni, hogy ne lássam, mivé lett, Ivancsics Ilona Szomszédokból hozott negédessége pedig értelmezhetetlen volt. Seress Zoltán megoldotta a feladatát, bár azt itt a társulatban többen is hoztak volna. S mert Szabó Máté rendezése nem követte a kaposvári hagyományokat - hogy a pincér, a szobalány vagy az ajtónálló (mert csak ilyen szerepek jutottak a társulat tagjainak) is tényleges színészi munka legyen -, így az előadás csalódást kelthetett a régi nézőkben.
Nyilván nem lehet egy évad alapján számon kérni azt, melyik színész milyen lehetőségeket kapott, hogyan "gondolkodnak benne", mert a szerencsétlen váltásokkal terhelt több év után nem mindegy, milyen előadásban - s itt nem közönségsikerre, még csak nem is osztatlan szakmai sikerre gondolok - vesz részt adott színész. A pályájuk elején tartók, az hiszem, nehezebben viselnek egy olyan évadot, amelyben nincs részük kölcsönös bizalmi helyzetben magas szakmai színvonalú munkát végezni, mint ahogy egy ismert és elismert művésznek - így például Kocsis Pálnak, aki a társulat egyik vezető színészévé lett az évek és a nagyszerű feladatok során.
Bár ő éppen részt vett az évad legsikerültebb előadásában, az Antigonéban, amellyel ahogy ő, többek is búcsúztak a társulatból. Nem állítom, hogy a világ legtökéletesebb előadása volt, de érdemes volt kétszer is nézni, mert Rusznyák Gábor a színháztörténet, de egyáltalán a kultúránk talán legnagyobb sztoriját állította érthető, hűvös és forró, játékos, humoros formába színre, ugyancsak búcsúzóul. Sajátos módon ezzel az előadással - amely arról szól, hogy egy ember (nő) a maga igazáért, az isteni igazságért szembemegy a hatalommal (egy férfival, aki későn érti meg a világot, és saját magát is) - vége is ért egy korszak.
Az Amint a mennyben programadó munkájának Rátóti Zoltán igazgató volt a főszereplője. A világhírű karmester egy kis svéd faluba menekül a népszerűség/celebség elől, ahol hamarosan átveszi a helyi énekkar irányítását emberi és szakmai csodákat téve, ám a templomi kórusversenyen, a nagy megmértettetés előtt meghal. Ha ez egy metafora, akkor ennek ellenére kívánok innen is jó egészséget Rátóti Zoltánnak, de mindenekelőtt a védelmére szeretnék kelni, mert a történeten túl olyan helyzetbe hozta Funtek Frigyesrendező, amivel, mint színészt, leértékelte, kiárusította. És készséggel elhiszem, hogy ez az előadás egyébként zajos közönségsiker, de amelyik színháznak ez a szempont irányadó, annak annyi. Tudom, könnyen beszélek, mert nem nekem kell birkózni azokkal a körülményekkel, amelyek szerint - nyilván egyszerűsítek - a fenntartó mindenekelőtt nézőszámot (és minél kevesebb kiadást) akar, nem pedig jó színházat. Annak azonban, aki csinálja, mindenekelőtt jó színházat kell akarnia, nem pedig népszerűt - a kettő egyébként nincsen kiszámítható viszonyban egymással.
Ennél sokkal szerencsésebb volt a tényleges évadnyitó előadás, amelyben két remek színésszel ismerkedhetett meg stúdióközelről a közönség: Kaszás Gergővel és Takács Katival, aki azóta Kaposvárra is szerződött. Valló Péter, mondhatjuk, jobb helyzetben is volt: egy karakteres, jól megírt kortárs darabot, Sofi Oksanen Tisztogatását állította színre kedvvel játszó színészekkel, jó munkát kínáló szerepekkel - igaz, nem lett ez egy életre-halálra szóló munka, annál jóval konformabbra sikerült -; de a színészekről sugárzott a próbaidőszak nyugodt, érzelmileg is megalapozott munkája mindenképpen dicséri a rendezőt. És akkor még, előre, jobban sikerültnek gondoltam ezt az első évet, úgyhogy kevésbé is gondoltam ilyen jónak az előadást.
Meglehet, ugyanez hat rám - csak évad végén éppen fordítva: Pán Péter kedves meglepetés volt, mert bár ki nem állhatom a gyermekmusicalt (helytelenítem, hogy a gyermekeket, akik éppen a világ finomságait és a saját figyelmüket is tanulják, nagy látványos, a műfaji adottságoknak megfelelően sztereotípiákból építkező, elég elnagyoltan, de kiszámítottan és biztosan ható előadással mulattassuk), ám Kelemen Józsefrendezésében szabályos - bár szabályokkal be is határolt - előadásban olyan színészet, olyan játék is megjelent, ami majdnem rácáfolt a fenti előítéleteimre is. Persze Gyuricza István fölött nemcsak akkor nyílik meg az ég, ha Kreónt játszik, de akkor is, ha Hookot, s ebben szerepe van a többi színésznek, rendezőnek, és mit tudhatom én, még minek.
Sok rosszat mondtam el erről az évadról és kevés jót, de ennyi idő alatt - és ezt tényleg nem formaságból mondom - nem derülhet ki, milyen színházat is akar, tud egy új vezetés: jól van, majd holnap.
forrás: http://fidelio.hu/
