Áhítat vagy irónia
Tasnádi István: Finito, A Kaposvári Csiky Gergely Színház a Városmajori Szabadtéri Színpadon
Már a díszletet sem értem. Pontosabban az alapgondolatát érteni vélem. Csanádi Judit modern városi környezetbe helyezte a jó százesztendős falusi budit, Tasnádi István Finitójának központi színterét. Ez látszólag indokolt is lehetne. A darab, amely Nyikolaj Erdman NEP-korszakbeli szovjet komédiájának, Az öngyilkosnak a mai változata, a moszkvai nyomortörténetet egy magyar falu elmaradottságára transzponálja, ráadásul a moliere-i vígjáték emelkedett Sándor-versébe szedve. Párrímes, felező tizenkettesekben zeng a köznapi, hanyag, olykor trágár beszéd, barokk pompa ütközik lepusztult vidéki portával, az országos blöffmédia szegényes, kopár, tengődő életek közé nyomakodik.
A díszlet előre kifecsegi a kettős látást, illetve dupla hangzást. Hozzá a részleteiben még követhetetlen is. Jobbra kétszárnyú lengőajtó, mellette portásfülke, benne ifjú hölgy végigüldögéli az előadást. Elöl dohányzóasztal székekkel. Balra strandkabinok vagy SZTK-öltözők sora, a falak magasan fölcsempézve. A földszint meghatározatlan közületi tér. Fölötte körgang vegyül rózsadombi napozóterasszal. Talán magánluxus. Várom, remélem, hogy a játék majd megmagyarázza a látványt.
Nem teszi. Mint manapság gyakran, a tér puszta jelzés marad, mely lazán kapcsolódik a szöveghez, a történethez, használható is, csak éppen a darabhoz, az előadáshoz nem sokat tesz hozzá. A környezetből kirívó vén budi magától előremozdul, két remek kaposvári színész, Kelemen József és Varga Zsuzsanna a kabinajtókon átbújócskázva kergetőzik. A férj egy apró tévékészülék társaságában keres menekvést asszonya elől. De a versek már az ő szájukból is üresen szólnak, nem érezni a beléjük bújtatott kontraszt humorát. Talán a szabadtéri vendégjáték szokatlan körülményei is teszik, hogy a Városmajorban később sem szólal meg igazán a parodisztikus irónia. Megöli az erőszakolt ironizálás. A versmondás szavalattá kopik. Beszélő emberek helyett általános karikírozást látunk és hallunk.
Göttinger Pál rendezéséből mind a stílusérzék, mind az emberábrázolás igénye hiányzik. Ahány színész, annyiféle játék. Kelemen József az öngyilkosságra készülő főszereplő értetlen elcsodálkozásait, elképedéseit gyönyörűen adja, Varga Zsuzsanna komoran készülődik a történetet lezáró gyilkos tettre, a tárgyaló pszichológust zordan játszó Némedi Árpád néhány szellemes tánclépésre ragadja. Kaszás Gergő ismerős eszköztárát most is hatékonyan használja a valamilyen írószervezetet képviselő költő megjelenítéséhez, Sarkadi Kiss János kedélyesen éhségsztrájkoló polgármester. Csonka Ibolya egy parasztanyóka minden sablonját bemutatja. Szikszai Rémusz a közismert sztár, a médiaszemélyiség szokványos allűrjeit mord erőszakossággal egészíti ki, Nyári Szilvia lerobbant popdíváján olykor személyes szenvedés is látszik. Grisnik Petra egy beosztott riporter, egy kiszolgáltatott rendezőasszisztens minden baját kígyózó mozgássá alakítva láttatja.
A befejezés pedig a díszletnél és a játéknál is talányosabb. A részletekben elvesző rendezés nem képes hitelesen megindokolni, miért öli meg az asszony az öngyilkosságtól végül visszariadó férjét, utána meg az érzékek és érzések teljes zűrzavara következik. A budiban agyonszurkált férfi egy leölt disznó hörgésével adja ki a lelkét, majd a Moliere Tartuffe-jét parafrazeáló hivatalos úr (Nyári Oszkár fehér ruhában) barokk operai stílben zengi el a kincstári optimizmus szólamait, aktualizálásként beleszőve a színház óhajtott felújítását is. A lelkek fölemelését hangoztató záró sorokat pedig olyan komoly, átszellemült áhítattal énekli az egész társulat, mintha a sokat emlegetett remény színházában lennénk, ám erre mintha a halott szólna ki a budiból halkan: anyád.
Ennyi csavaros váltás után nehéz eldönteni, mit is gondoljon az ember. Melyik gesztusnak higgyen: az áhítatnak vagy az iróniának.
forrás: http://nol.hu/