Az önérzetes léha költő

A tárgymutatóban: , , , ,
WOLF-FERRARI: SLY

Vannak operák, amelyeket csak osztályon felüli énekesekkel szabad meghallgatni. Olyan darabok, amelynek szerepei kivételes, szinte teljesíthetetlen követelményeket támasztanak az előadókkal szemben. Ilyen az Otello vagy a Trisztán, de a Traviata is. Vannak aztán remekművek is, amelyek viszont középjó énekesekkel is nagyon hatásosak. Efféle mondjuk a Szerelmi bájital, sőt a Rigoletto, és mindenekelőtt több Mozart-opera, legfőképpen a Figaro házassága. Ám ebben a fölosztásban a legérdekesebbek azok a hozzáértő kézzel komponált mestermunkák, amelyeket jó művészekkel élvezni lehet, gyöngébb gárdával viszont meghalnak.

Ilyen opera Ermano Wolf-Ferrari Sly című munkája. Nem véletlen, hogy pályájának alkonyuló szakaszában az elmúlt évtizedek két nagy tenorja is műsorára tűzte. A katalán José Carreras hazai pályán, Barcelonában, Placido Domingo viszont egyenesen a New Yorki Metropolitanban öltötte magára a részeges költő jelmezét. (S az sem véletlen, hogy mindketten transzponálva, fél, illetve egy hanggal lejjebb énekeltek.) Jó szerep, a milánói ősbemutatón a végtelen szenvedélyű Aureliano Pertile vállalta el.

A történet A makrancos hölgy prológusában bukkan föl, kis jóindulattal Shakespeare-operának nyilváníthatjuk, bár kevésbé virtigli, mint valamelyik Otello, Falstaff vagy Romeo és Júlia. A Magyar Állami Operaház a szegedi társulatot kérte föl a bemutatóra, ami kézenfekvő döntésnek bizonyult. Nemigen van ma más magyar társulat, amely három kiemelkedő főszereplő mellé könnyedén ki tud állítani egy csapat magabiztos szólistát a 18 kisebb-közepes comprimarióra, plusz három gyermek, megfelelően játékos kórust, csoportos színészként is használható tánckart – s mindezt persze elérhető áron. Kiemelkedik közülükCseh Antal (John Plake), akinek saját csapzott haja és szürke szakálla pompás parókaként és maszk módjára szolgál. Nagy, zilált basszbaritonja eredeti állapotában is telibe talált hangszínalakjához.

Wolf-Ferrari muzsikájából leginkább a shakespeare-i mélység hiányzik. A darabot két felvonáson keresztül – zenei stílusa és a történet vezetése alapján – magabiztosan buffának azonosítjuk. Ám sokkal inkább revüszerűen szórakoztató, virtuózan üres vígjátéknak, semmint sokértelmű, időnként könnyes komédiának. Kocsmában kezdődik, ahol a társaság központja Sly, a részeges, ám szellemes költő. Nyomban a Hoffmann meséi ugrik be, és később is tobzódunk az asszociációkban. Hol a Turandot Holdkórusa visszhangzik benne, hol A Nyugat lányát halljuk, más részek A bolygó hollandit idézik kísértetiesen.

A történetben van még egy dúsgazdag grófunk, aki a részegen elájuló poéta ellen gonosz tréfát eszel ki. Palotájába viteti, drága ruhákba öltözteti, és ébredés után azt hiteti el vele: ő valójában a gróf, aki sokéves álomból ébred. Westmoreland gróf szólamában Kelemen ZoltánScarpia és Malatesta tapasztalatait egyesíti, jó ideig nem tudjuk eldönteni, hogy igazi, veszélyes gonosznak vagy kedves hazugnak tartsuk. Kelemen magabiztosan tartja az egyensúlyt és tartja fönn bizonytalanságunkat. Csak egy momentum élteti gyanúnkat: Sherill Milnes és Juan Pons szerepében mindvégig átütően hősi hangon énekel. Még akkor is Jagót halljuk, amikor Hyppolit, a lakáj hajlong előttünk. Végül leleplezi Slynak a kegyetlen tréfát, de nagylelkűen udvarában állást, pincéjében nyitott hordókat ajánl neki.

Az előzőek alapján meglepődünk, hogy léha költőnk önérzetesen visszautasítja a lehetőséget, inkább – ó, a színpadiasság diadala! – kettétört borosüvegekkel fölvágja az ereit.

Hirtelen hősiségét nem annyira nemes tartása, hanem a szerelem indokolja. A tréfa során ugyanis a gróf a feleségét, Dollyt is mint hitvest próbálja rátukmálni, s ez sajnos beüt. A férfi és a nő tényleg egymásba szeret, s a feleség igazi részvéttel fordul a lecsúszott művész felé. Ezért aztán Sly életében először és utoljára a sarkára áll, fityiszt mutat az adakozó kedvű úrnak és b. neje karjaiban elvérzik. Mindezen akár mosolyoghatnánk is, mégis inkább a könnyünk csordul. László Boldizsár ugyanis olyan csengő hangon énekli a szerencsétlen bohémet, olyan elszántan tartja nehéz magas hangjait, hogy kezdettől együttérzünk vele. Göttinger Pál rendező eligazításával biztos ízléssel játssza-énekli a részeget, könnyed mértéktartással ripacskodik. A végén pedig tényleg megható, hogy ez az ember, akitől végképp nem várnánk, egyszer csak bemutat a sorsnak. Váratlanul fölismeri a vissza nem térő helyzetet, amikor hőssé válhat és hősként halhat, s valóban megrendítő, hogy nem akar tovább bohócként élni.

A katarzis sincs átütően megkomponálva, de addigra már tenorunk, és meggyőzően beleszerető szopránja, Kónya Kriszta összegyűjtött már magának annyi szimpátiát, hogy tragédiájuk képes megrázni bennünket.

Göttinger előadása jól használja ki a mű lehetőségeit, a mélységet dinamikus színpadi mozgásokkal feledteti, a mérsékelt katarzist pedig békén hagyja. A Sly nem lett kedvenc operánk, de egyszer-egyszer szívesen megnézzük máskor is. Különösen, ha még egyszer ilyen szerencsésen állnak fölötte a csillagok.

Márok Tamás




Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks