A momus.hu a Cosí fan tuttéról - II. rész

A tárgymutatóban: , , ,
- zéta -

Azt gondolhatnánk, hogy egy, a klasszikusnál szerényebb körülmények között létrejövő operaprodukció minőségben is alacsonyabb szintre tud eljutni. Ez, mint olvashatták, a színpadi megvalósításnál pontosan ellenkező előjellel valósult meg a Katona József Színház Kamrában, ahol a látszólag korlátot jelentő fizikai adottságok szinte megkönnyítették a rendező, Göttinger Pál munkáját az ezúttal magyar nyelven előadott Cosi fan tutte macerás emberi csapdaviszonyainak kibontásában.

És – annyira már nem meglepő módon – pontosan ugyanígy működött a zenei megvalósítás terén is. Dinyés Dániel a pianínó mellől szó szerint együtt tudott lélegezni énekeseivel (olykor tőlük alig néhány centiméterre). Az a viszonylagos hátrány, hogy a főszereplő „nem tud elbújni” a zenekari hangzás mögött, villámgyorsan előnnyé változott azáltal, hogy a távolság (azaz, a közelség) okán olyan finomságokra is fény derülhetett, ami a zenekari takarásban szinte sosem érvényesülhet. A Kamrában a karmesterrel való szoros együttélés sajátos szünetkezelésre adott lehetőséget, amellyel jelen produkcióban meglepően sokan tudtak élni.

Erre az egyik kedvenc példám a II. felvonásban az a jelenet, amikor a fiúk-lányok, immár váltott felállásban feszengenek egymás társaságában, ugyanis ahogy Göttinger mondta, „erre a helyzetre a fiúk nem voltak felkészülve”. Kézzelfoghatóvá vált, hogy a szabadon kezelt szünet (azaz, az Idő), mint zenei egység esetenként mennyit tud tovább mélyíteni egy szituáció jellemzésén. (A már emlegetett elmúlt négy évtizedben az általam látott, ezernyi-kétezernyi előadásból két kezemet meg tudom számolni, hányszor fordult elő olyan, amikor a nézőtér valamely művész kivételes képességének nyomán egységesen fojtotta vissza lélegzetét a szünet hatásos kihasználása nyomán. Itt ez feltűnően sokszor előfordult, mindkét előadáson ugyanott, tehát nem véletlenül.)

Sokat nyomott a latban még a zenei értékelés mérlegén, hogy művészeink az átlagos nagyszínpadi produkcióknál sokkalta összepróbáltabbnak hatottak. Teljesen egyértelmű, hogy az egész éves próbamunka és együttgondolkodás apránként átcsapott minőségi teljesítménybe.

A társulat tagjai az évad során ugyanazok voltak, kivétel egyedül a Don Alfonsót megszemélyesítő Kálid Artúr, aki a súlyos betegsége miatt alig két hónapja váratlanul kiesettKulka Jánost hivatott pótolni. (Az operabeavatóknak egyik specialitása a „prózások” bevonása, ami a játék gördülékenységének többnyire jót tesz.) Meghökkentő módon a szintén prózai területről érkező Kálid rövid idő alatt nemcsak a részéről eddig kipróbálatlan operaműfaj fontos főszerepét sajátította el magabiztosan, hanem mindezt olyan érzékenységgel teljesítette, mintha egész életében operát énekelt volna. A hanganyaga természetesen nem operai (ahogy Kulkáé sem), viszont operistákat megszégyenítő muzikalitással vesz részt a játékban. Ez leginkább a hihetetlenül jó ütemérzékkel előadott recitativókon hallatszik meg, amint a pillanat feszültségének arányában tud játszani a hangjával. További erénye, hogy az együttesekben is tökéletesen hozza a hangi ellensúlyt, ahol éppen az kívántatik meg. Göttinger Don Alfonso figuráját, mint a cselekmény kiváltóját valamely múltbani sérelemhez köti, Kálidnak ez pontosan fekszik is.

A másik „prózás” közreműködő a Despina szerepét előadó Pálmai Anna volt, aki hangban talán kicsit elmaradt Kálid üzembiztossága mellett (bár a második estére határozottan javult), de játékban pontosan megtestesítette a cserfes, minden lében kanál, de ugyanakkor a világról viszonylag egészséges véleménnyel bíró szobalányt. Sokszínű játéka a standard operai klisékhez szokott nézőt felvillanyozta, mert sosem lehetett tudni, hogy a következő jelenetben éppen melyik lapot húzza elő.

Az előadás nagy trouvaille-ja számomra, hogy pontosan rögzíti azt, amit más előadásból csak sejteni lehet, nevezetesen azt, hogy a csere alapján létrejövő Ferrando-Fiordiligi, illetve Guglielmo-Dorabella páros sokkal ideálisabb, mint az eredeti. Ehhez a hosszú próbafolyamat alatt pontosan hozzáidomultak az énekesek, akik viszont már mind gyakorló operisták.

Fiordiligi Kolonits Klára régi szerepe, mégis üdítően más volt, mint a korábbi előadásokban. A legnagyobb utat járta be, hiszen a könnyeden csacsogó, kicsit felületes, csokoládéfüggő teremtés egyszer csak átcsapott az ellenkező végletbe: kitárta elénk mély és érzékeny lelkének legféltettebb titkait. Arra gondolok, amikor Fiordiligi egyrészt meghasonul a lelkétől idegen megcsalatástól, ugyanakkor pedig rádöbben, hogy élete szekerét Ferrandohoz kell kötnie. Nagy meglepetés jelentett, hogy mennyire testhezálló módon bújt bele a „rendezői önkény nyomán” a különböző szituációk kínálta szokatlan helyzetekbe. Soha eddig nem is sejtett clownsággal lubickolt a parodisztikus jelenetekben, egyértelműen bizonyítva, hogy lenne mit keresnie a prózai területen is. Azon ritka operai alakítást láthattuk, ahol már a tökéletes technika és biztos szólamtudás már mit sem számít, egy másik dimenzióba jutottunk, mindent felülír a kifejezés.

Dorabella szándékoltan egyszerűbb lány, mind Mozart, mind Dinyés és Göttinger szerint.Szolnoki Apollónia szintén nagy játékkedvvel vett részt a játékban, ami leginkább az alak szélsőséges hullámzásainak ábrázolását jelentette. Az egyszer kétségbeesetten tomboló, máskor meg könnyűvérű teremtést igyekezett széles skálán jellemezni. Első felvonásbeli áriától (’Keserű gyötrelmek’) érezhetően tartott (az első alkalommal hisztérikusra, második este sokkal inkább drámaira sikerült), utána játéka sokkal felszabadultabb lett. Ennek eredménye az a kétélűen gyöngéd/felületes szerelmi kettős Guglielmóval (abban a bizonyos F-dúr duettben).

A produkció legkellemesebb hangi meglepetését a Ferrandót alakító Varga Donát szerezte. Mivel már sok tenort láttam elvérezni a Cosiban, igen nagyra értékelem azt a mindkét este rendületlen muzikális üzembiztonságot, amivel a szólamot megszólaltatta. De ennél is többet tett, mert érzékeltetni tudta a fiú összetett alakját, helyenkénti érzékeny naivitását, ami keveredik a hősi kétségbeeséssel, az egyszer parodisztikus szájhősködését, máskor a mély intellektuális alapú érzelmeit.

Guglielmo jóval egyszerűbb alak, vagy ezúttal Cseh Antal formálta egysíkúra. Nem tudom nem kihallani ebből a tehetséges és túlontúl sokoldalú énekesből az elmúlt évad túlzott hangi igénybevételeit (pl. a miskolci Scarpiát), melynek nyomán a mezza voce jószerivel eltűnt az eszköztárából. Persze Guglielmót harsogva is üzembiztosan el tudja adni, de mennyivel bonyolultabb is lehet(ne) ez a hős.

A Kamra Cosi fan tutte előadásának legfőbb értéke a műfajban ritka egységes ensemble produkció jellege. A hat, szinte teljesen egyenrangú alak és szólam harmonikus összeillesztése a közös énekes játék során ezúttal messze a várakozásokat felülmúló eredményt hozott.

Aki még nem látta, ne mulassza el megnézni, ha ősszel újra színre kerül!




Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks