Jordán Tamás: „A színház az a hely, ahol beszélünk egymással”

A tárgymutatóban: ,
„Egy békés, polgári demokratikus rendszer lehetősége nincsen benne abban a világban, amiben élünk.”

A Színházcsinálók rovatunkat talán nem is lehetne másvalakivel kezdeni, mint azzal az emberrel, aki sok nagy színháztörténetben szerepelt, és most is egy ilyen történet részese Szombathelyen. Hogy csak felsoroljuk: Egyetemi Színpad, 25. Színház, a hőskori Kaposvár, Merlin, Nemzeti Színház, Szombathely.

A te színháztörténeteidben minduntalan, már-már mániákusan felmerül ugyanaz a kifejezés. Mi az az agora?

Talán onnan kezdeném, hogy színész akartam lenni, de erre egyáltalán nem predesztinált semmi. 18 éves koromban 15-nek néztem ki, beszélni egyáltalán nem tudtam, se magánhangzóim, sem mássalhangzóim nem voltak. Bálint Andrással együtt készültünk a színművészetire, ahová őt felvették, engem nem, és mivel ő akkor már járt az Egyetemi Színpadra, ki tudja, talán szánalomból elvitt oda magával. Ruszt József akkor még főiskolás volt, és innen kezdődött egy varázslatos tíz évem.

Az Egyetemi Színpad a tűrt kulturális intézmények közé tartozott, ami a kádári, egyre erősödő diktatúrában bizonyos fokú szabadságot jelentett. Az előadások és a beszélgetések közben ki lehetett mondani olyan dolgokat is, amiket akkoriban egyébként nem. Az értelmiség színe-java odajárt, bele sem kezdek a felsorolásukba, és én ezeknek az embereknek az aurájában éltem. Ekkor épült be minden porcikámba, hogy a színház agora: az a hely, ahol beszélünk egymással. Az ott alakult Universitasszal nemzetközi diákszínjátszó fesztiválokra vittek minket, hogy dicsekedjenek velünk. Kulturális árucikké váltunk. Azokban az években, amikor átlépni sem lehetett a vasfüggönyt, mi rengeteg helyen jártunk Európában.

Valahogy úgy alakult az életem, hogy mindig a lehető legjobb helyen voltam: a ’60-as években az Egyetemi Színpadon, a ’70-es években a 25. Színházban, a ’80-asokban Kaposvárott, majd a ’90-es években a Merlinben.

A Merlinben azért nem csak úgy ott voltál. Ahhoz ennél több közöd volt.

Márton András az angol nyelvű színjátszást akarta meghonosítani nyaranta, mi pedig Lázár Katival színházat és színiiskolát szerettünk volna csinálni a hagyományos színházi szezonban. Így találtunk egymásra.

A Merlinben, a ’90-es években komoly kísérletet tettem arra, hogy utólagosan létrehozzam a ’60-as évek közös gondolkodását. Ez csak részlegesen sikerülhetett. Ugyanis akkor néhány százezer pártembert leszámítva mindenki ugyanazt gondolta a helyzetről, amiben éltünk, a rendszerváltás után pedig már nem gondolta mindenki ugyanazt. Az a vicc, hogy manapság már nosztalgiával gondolunk vissza a ’90-es évekre. Ahhoz képest, ami most van, az volt a békesség, a zavartalan harmónia és a demokrácia korszaka.

Túl a közösségi tér létrejöttének lehetetlenségén mi volt az oka, hogy a kezdetekben virulens színházi élet ellenére a Merlin aztán szép lassan elfogyott?

Ha a ’90-es évek első felében az MDF-ben vagy az azt követő szocialista kormányzatban lett volna kultúrához értő szakember, annak fel kellett volna figyelnie arra, hogy milyen nagyszerű lehetőség van ebben a helyben. Ott kezdte a pályáját többek között Bodó Viktor, de Schilling Árpád és Pintér Béla is együtt érkeztek oda. Ha akkor megfelelő támogatást adtak volna, abból ilyen alkotókkal egy egészen különleges dolog jöhetett volna létre. Hiszen akkor még nem volt annyi alternatív színházi lehetőség se a fiatal alkotóknak, se a nézőknek. Ezzel szemben az történt, hogy az egyik napról a másikra vegetáltunk. Mind a mai napig hiteltartozásom van, amit azért vettem fel, hogy ki tudjam fizetni a kollégákat.

De nem adtad fel …

Nem, mert Szombathelyen ugyanezt akarom csinálni.

És a Nemzeti?

No igen, a Nemzeti. Amikor 2002-ben kiírták a pályázatot, én a második POSzT-on voltam éppen. Eskü alatt vallom, hogy fel sem merült bennem, hogy pályázzak a Nemzeti Színház igazgatására. A kollégák noszogattak, akikkel Pécsett találkoztam. Néhány nap után elkezdett bennem motoszkálni az a gondolat, hogy mivel a Merlin a vége felé jár, meg kellene próbálnom ezt a pályázatot. Bálint Andrásnak azt javasoltam, hogy csináljuk együtt: ő a színházat, én pedig ezt a bizonyos agorát.

A Nemzeti vezetésére megírt pályázatom döntő része arról szólt, hogy mi mindent kezdünk majd a szabadtéri színpaddal, amit be lehetett volna építeni, ahol létrejöhetett volna egy közösség. Ott, immár sok pénzzel megtámogatva, folytatódhatott volna az, amit a Merlinben is csináltunk. Ha egy kis fejszámolást végzünk: öt év alatt nagyjából van ötször harminc, azaz százötven, a színház szempontjából releváns hét. Ha én heti két eseményt csinálok, akkor az háromszáz esemény, amiből szerényen mondva is harminc biztosan olyan lett volna, amin az egész város ott akart volna lenni. Az építési tervek is elkészültek, de az akkori gazdasági és politikai helyzet nem tette lehetővé a megvalósulását, így nem tudott létrejönni az a csoda, amiért én a pályázásra vállalkoztam.

Ami az igazgatást illeti, és itt megint az agóra-függésemnél vagyunk, folyamatosan azt éreztem, hogy nem az a dolgom, hogy a színészek fizetéséről és arról hozzak döntéseket, hogy ki mit játszik.

Szombathelyen hogyan sikerült a közös gondolkodás terét megvalósítani? Úgy tűnik, hogy a színészek ellenállnak a Te közösségi törekvéseidnek, legalábbis, ami a nézőkre nyitott színészbüfét illeti, biztosan.

A Weöres Sándor Színház társulata nagyon erős. Igazi odaadással, alázattal dolgozva egyre értékesebb előadásokat hoznak létre. Ezt számos szakmai elismerés is megerősíti. De az agora-koncepciónak ellenállnak, és voltaképpen meg is értem őket. Nekik fontosabbak a színházi alakításaik. Közben pedig muszáj nyitni a közönség felé, ahogy ezt az Örkény, a Katona vagy a Radnóti törekvései is mutatják, mert fogyóban vannak a nézők. De a civilek nem mernek közel menni a színészekhez, nekünk kell az első lépéseket megtenni. Nem kell több, mint megkérdezni, hogyan tetszett az előadás, és ezzel aztán elkezdődhet közöttünk egy teljesen civil beszélgetés. Ezzel együtt azt látom, hogy Szombathelyen egyre mélyebb a kapcsolat a színház és a város között.

A közös versmondások és a versested is azt mutatják, hogy Te a költészetet is a közösségi kommunikáció egyik lehetséges formájának tartod.

A gyerekeket egyszerűen meg kell szólítani, csak sokan nem tudják, hogyan lehet. Vannak bevett patronjaim, az egyik, hogy azonnal keresztnéven szólítom őket: Lacika, te mit csinálsz?, mire ő, hogy „Én nem vagyok Laci.”, Nem vagy Laci? Hát mi vagy?, és már elkezdődött a dolog. Vagy egy vers előtt leülök, és azt mondom, hogy „Ezt nektek írta József Attila. Nem hiszitek?” . Meg kell őket szólítani, és ők mindenre vevők. A közös versmondásnál azt szoktam nekik mondani, hogy - Nagy Lászlóra gondolva - most hangokból fogunk építeni egy katedrálist. És lehet, hogy nevetnek rajta, de végül felépül az a katedrális.

Említetted az egyre mélyülő kapcsolatot a város és a színház között. Milyen kapcsolatra gondolsz?

A színészeink többsége mára már szombathelyi lokálpatrióta, a közönség pedig folyamatosan tanulja a színházunkat. A vidéki embereknek nagyon fontos az a tudat, hogy ez az én színházam, ez az én focicsapatom. Korábban volt egy négyszáz fős művelődési ház, ahová évtizedeken keresztül évi 5-6 előadást hívtak meg, és ahol csak kihalással lehetett bérlethez jutni. Az a négyszáz ember legalább olyan igényes néző volt, mint a Radnóti, a Katona vagy az Örkény nézői. Emellett zenés színházat még körülbelül 1000 ember nézett, vagyis egy 76.000 lakost számláló városban összesen 1400 ember járt színházba, és a többiek soha. Ezeket az embereket meg kell tanítani a színházra. Ami persze nem könnyű, volt olyan, hogy megtaposták a jegyüket egy-egy előadás után, de azóta szépen hozzászoktattuk őket, és igyekszünk azt elérni, hogy mindenki megtalálja nálunk az igényéhez illő előadást.

Te csatabárd elásó vagy, a másik oldalról viszont több hozzád kötődő konfliktus is kikerült a köztudatba. Mint például a Merlin Jazzklub megszűnésekor, vagy legutóbb Jeles András megnyilatkozása, aki egyenesen rabszolgatartó rendszernek nevezte a szombathelyi igazgatásodat. Hogyan jön össze ez a két ellentétes dolog?

Tudomásom szerint sem Jelest, sem a Merlin Jazzklubot nem bántottam meg. Én továbbra is csatabárd elásó, konszenzuskereső embernek tartom magam.

Úgy hírlik, hogy még egy ciklust elképzelhetőnek tartasz a szombathelyi színház élén.

Most két nagyon jó szezonunk volt, és bennem is buzog még energia.

Nevelsz magad mellett utódot?

Nem a leköszönő igazgató jelöli ki az utódját, hanem a fenntartó önkormányzat. Természetesen, ha igényt tartanak rá, lesz majd jelöltem.

És ki lesz az?

Egyelőre erről még korai beszélni.

Nem csak színházat csináltál, de fesztivált is, és nem is kicsit.

Két fesztivált is csináltam. A Csepürágó Fesztivál volt az egyik, ami a ’90-es évek derekán három ízben került megrendezésre a budai Várban. A színházak hihetetlen lelkesedéssel és jópofa ötletekkel töltötték meg a különféle tereket. Amikor leköszöntem a kamarai elnöki posztomról, voltak, akik úgy gondolták, hogy ez a fesztivál is vándoroljon városról városra, elvitték Szegedre, és ott befuccsolt.

És mit gondolsz a másik fesztivál, a POSzT mostani helyzetéről, jövőjéről?

A pályázatokkal kapcsolatos bírálóbizottsági ülésre a Magyar Színházi Társaságnak azzal a felhatalmazásával érkeztem, hogy ha külön pályázatot írnak ki a fesztivál szakmai vezetésére, és a pécsi önkormányzat, illetve a Magyar Teátrumi Társaság is támogatja, akkor Magyar Attila pályázatára igent mondunk. De ezt a felvetést a másik két fél leszavazta. Ennyiben is maradtunk volna, már a kabátunkat vettük, amikor tettem egy javaslatot a saját szakállamra, mondván, hogy ezt természetesen egyeztetem majd a MSZT vezetésével: üljünk le hárman, Magyar Attila, az MTT és az MSZT, és hozzunk össze egy testületet, amelyik a POSzT szakmai munkáját irányítja. Alig értem fel Pestre, már érkezett egy megkeresés az MTT-től, hogy szeretnének találkozni Keszég Lászlóval és velem. Még egy listát is közöltek, hogy kiket szeretnének ebbe az akkor még tizenkét fős, azóta már tizenhat fősre bővült testületben látni. Meglepetésünkre ez egy kiegyensúlyozott névsor volt, amiben benne volt Máté Gábor, Hegedűs D. Géza, Mácsai Pál vagy tőlük Rátóti Zoltán. Olyan színházi emberek, akikről feltételezhetjük, hogy meg tudnak egyezni művészi kérdésekben.

Az is benne volt a felvetésben, hogy a fesztivál ügyvezető igazgatója nem bírálhatja felül a szakértői testület döntéseit. Egyetlen esetben van vétójoga, ha anyagi szempontból nem teljesíthető a testület által hozott döntés. Ez most egy olyan fordulat, amitől előrelépést lehet remélni. Ha ezek az emberek együtt dolgoznak, az jó alkalom lesz arra, hogy megismerjék egymás nézeteit és összeszokjanak.

Könnyen el tudod engedni mindazt (műhelyt, színházat), amiben korábban építőként benne voltál?

Úgy elengedtem őket, mint a sicc.

Tavaly a POSzT egyik szakmai beszélgetésén ez nem így tűnt.

No, igen, de akkor dörgött az ég, és egy kicsit kinyílt a bicska. De most már megint teljes bennem a béke és az optimizmus.

Mi volt az Komáromi György pályázatában, ami miatt az MSZT nem tudta támogatni?

Az MSZT vezetősége szakmailag nem találta kielégítőnek a pályázatban leírt válogatási koncepciót.

Mi volt vele a gond?

Nem értettünk egyet azzal, hogy a pályázatban a válogató bizottság felállításánál konkrét nevek szerepeltek (Sándor L. István, Urbán Balázs, Kovács Bálint kritikusok– a szerk.), mert ez csökkenti a konszenzus esélyét.

Egyszer azt mondtad, hogy szeretnél színészként hiányt hagyni magad után. Ezért fontos neked, hogy a fővárosban játsszál, akár még a Szombathelyre való oda-visszautazások árán is?

Igen, az a helyzet, hogy aki valamilyen módon nincsen Budapesten, arról nem is tudnak.

Ha már a színészetnél vagyunk, végül áruld már el, hogy miért is akartál annyira színész lenni, ha szinte minden ellene szólt?

Erre én magam is csak negyvenéves koromban jöttem rá, amikor Kaposváron játszottam. Gyerekkoromban hihetetlen szigorral neveltek, muszáj volt mindenből ötösnek lennem, mert különben semmi esélyem nem lett volna továbbtanulni. Emellett folyamatosan éber koncentrációra volt szükség ahhoz, hogy tudjam, mikor mit szabad mondani. Otthon a szüleim a Szabad Európát hallgatták, én kisgyerekként az iskolában tanultak alapján hittem a szocializmus biztosította boldog és szép jövőben. Ráadásul nekem azt az istent tanították, amelyik a legkisebb vétségre is azonnal lesújt, és nem ismer kíméletet. Mindezek után rettegésben és szorongásban éltem gyerekkoromban. Biztosan tudtam, hogy pap leszek, miközben rettegtem attól, hogy tényleg így lesz. Kisgyerekkorom óta sóvárogva vágytam arra, hogy más legyek, és tudat alatt a színjátszásban találtam meg erre a mássá válásra a lehetőséget. Magabiztosan és békésen állni a fényben. Végül sikerült színésznek lennem.

És mi lett a szorongással?

Az megmaradt. Rájöttem, hogy attól egyedül nem tudok megszabadulni, attól csak egy teljesen új világ tudna megváltani. De egy békés, polgári demokratikus rendszer lehetősége nincsen benne abban a világban, amiben élünk.

Török Ákos - Turbuly Lilla




Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks