ORLAI TIBOR: „NEM HISZEM, HOGY A SZÍNHÁZBAN LÉTEZHET TABUTÉMA”

Orlai Tibor produkciós irodája a tabudöntögető előadásokkal, vérfrissítően szórakoztató darabokkal és az alternatív szcénára való kivételes nyitottsággal szórakoztat minden korosztályt. De mi lehet a siker titka? Mi a különbség színház és színház között? Miért rajonganak érte színészei és mit várhatunk a magánszínháztól a nyáron? Interjúnk a magyar színház szcéna egyik központi alakjával.

Kezdjük egy egyszerű kérdéssel, ha már Színházi világnap... Mit jelent neked a színház?

Gyerekkorom óta ez volt a kultúrának az a területe, amely leginkább le tudott nyűgözni, el tudott gondolkodtatni, leginkább megérintett. Fiatalkoromban, a hetvenes-nyolcvanas években virágzott a színház Magyarországon. Nézőként megbabonázott a világa és az élmény, amit tőle kaptam. Viszont soha nem gondoltam, hogy a színház nekem valaha mást fog jelenteni, mint kikapcsolódást. Aztán az élet mást hozott; végül életem egyik legfontosabb részévé vált. Boldog vagyok, hogy ezen a területen dolgozhatok, mert ami már egyetemista koromban vonzott, az lett végül az otthonom.

Színházat csak száz százalékkal lehet csinálni. Nincs reggel, este, éjjel, hétvége vagy szabadság, mindig együtt kell vele élned. Ezen kívül a színház fontos tükör, ami a valóságot mutatja: azt a világot, ami körülvesz minket. Ezért fontos belenéznie az embernek, hiszen önmagát látja benne, és azt a társadalmi környezetet, amelyben él. Engem az a színház érdekel, amely a jelenről szól, annak minden problémájával, furcsaságával, szomorúságával, kegyetlenségével, örömével, sikerével együtt. Ezt jelenti nekem a színház.

Ez valahol az ars poeticája is lehet az Orlai Produkciós Irodának?

Nem szeretem a nagy szavakat. Miután ez magánszínház, és én vagyok a legfőbb mozgatórugója, nyilván rányomja a bélyegét az én gondolkodásom. Hogy ez ars poetica vagy sem, azt nem tudom. Én nem úgy gondolkodom, hogy „igen, én ezt próbálom visszatükrözni, azt akarom, hogy erről szóljanak az előadásaink”. Az a fontos, hogy akár szórakoztató színházi produkció, akár alternatív, akár zenés, akár prózai, akár magyar, akár külföldi darab, mindig a jelenről, a valóságról, a társadalomról és az emberről szóljon. Ha így nézzük, mondhatjuk, hogy ez egyfajta ars poetica, de nem biztos, hogy ez a legjobb szó.

„Olyan előadásokat keresünk, amelyek - akár régebbi, akár új művek - a mára tudnak reflektálni, sőt, akár tabukat is mernek döntögetni.”

Hova lehet ma pozícionálni az Orlai Produkciós Irodát?

Nagyon lényeges, hogy független színház vagyunk. Semmilyen támogatást nem kapunk a tevékenységünkhöz, olyan előadásokat hozunk létre, és olyan gondolatvilágot képviselünk, amit a magunkénak vallunk. Két fő vonulatunk van. Az egyik a minőségi szórakoztató színház a Belvárosi Színházban, a másik a kísérleti színház, az alternatív társulatokkal való együttműködés. Mind a kettőt nagyon fontosnak tartom. Hiszem, hogy a színház széles közönségréteghez kell, hogy eljusson, nem lehet csak a kulturális elit kiváltsága, szórakozása. Én nyíltan vállalom, hogy széles közönséghez akarok eljutni. Az experimentális színháznál is igyekszünk szélesre nyitni az ollót.

Próbálunk kollégáimmal olyan színházat létrehozni, amely az idősebbeket, a közép-generációt és a fiatalokat egyaránt érdekelheti. A k2 Színházban játszódó Apátlanok, vagy például a Csemegepultos naplója kifejezetten fiataloknak szól… Sok fiatal látta is már, tőlük jött a visszajelzés, mekkora élmény volt, hogy mennyire hasonló helyzetbe kerültek ők is, amikor gyorsétteremben, jegyszedőként vagy biztonsági őrként dolgoztak.

Mik a kritikus tényezők egy darab kiválasztásánál?

Olyan előadásokat keresünk, amelyek - akár régebbi, akár új művek - a mára tudnak reflektálni, sőt, akár tabukat is mernek döntögetni. Nem hiszem ugyanis, hogy a színházban létezhet tabutéma. Egy társadalom felnőtté válását, a problémák leküzdésére való készségét is jelzi, hogy mennyire tud szembenézni a múltjával, a jelenével, azokkal a kérdésekkel, amelyeket talán kényelmesebb a szőnyeg alá söpörni. A kiválasztás alapja mindig az adott darab minősége, de külön öröm, ha az új előadások köré valamilyen gondolatiság társul - ez is jelenthet irányvonalat egy-egy évadban.

Az Orlai daraboknál nem ritkák a komolyabb, betegségről szóló darabok sem, ami könnyen nyújthat meglepő, sőt ijesztő képet egy nézőnek, akinél a színház a szórakozásról szól…

Orvos családból származom, édesanyám haematológus volt. Számomra a betegség, az egészségügy nem misztikus dolog, a mindennapok része volt. Sohasem értettem, hogy az emberek miért félnek a betegségről beszélni, miért szemérmesek ebben a kérdésben, miért hallgatnak róla, miért fordítanak neki hátat. Ezért izgat a téma, mint embert és mint színházcsinálót egyaránt. Emlékszem, amikor a Love Story megjelent, anyukám, aki különben haladó gondolkodású ember volt, nem értette, hogy lehet ilyen témáról filmet csinálni, miért kell a betegeknek látnia azt, hogy mi vár rájuk. Most, amikor a Happy Endinggel és az Apával szembetalálkoztam, rögtön az jutott eszembe, hogy ezért nem lennék megdicsérve; édesanyám nem örülne, hogy erről készítünk előadást. Való igaz, hogy izgatnak a társadalom betegséggel kapcsolatos félelmei és szorongásai. Ez mindig megjelent a repertoárunkon is. A Jadviga párnája, az Esőember vagy az Az isteni Sarah sem tisztán szórakoztató előadások. Szerencsére a nézői reakciók azt igazolják, jó, hogy ezeket a műveket bemutattuk - még akkor is, ha nem mindig ezek a legnagyobb kasszasikerek.

Ha megnézzük, van egy színes, mégis kicsit állandó kép az Orlainál játszó színészekről. Van valami tipikus vonás? Vannak Orlai-féle színészek?

Nincsenek. Vannak vissza-visszatérő színészeink. De nincs kritérium. 

Akkor hogy találkozik a színész az Orlai Produkciós Irodával?

Igyekszem sokat járni színházba. Megnézek mindent, ami érdekel. Kíváncsi vagyok, hogy más színházak mit mutatnak be, és kíváncsi vagyok a színészeikre. Minket olyan alkotótársak érdekelnek - legyenek ők tervezők, színészek vagy rendezők - akik hasonlóan tudnak gondolkodni, és tudnak, szeretnek mindent beleadni a produkcióba. Nagy szerencse, hogy többnyire ilyen művészekkel hozott össze a sors. Ezért hálás vagyok - a sorsnak és nekik is. Persze vannak visszajáró színészek és rendezők, ez nem véletlen, velük nyilvánvalóan szoros együttgondolkodás alakult ki, vagyis örömmel dolgozunk újra és újra együtt. Ilyen Csákányi Eszter, Hernádi Judit, Udvaros Dorottya, Vári Éva, Kulka János, Kern András, Pelsőczy Réka vagy Szabó Kimmel Tamás, Mohácsi János. Van olyan is, akivel már régebben volt közös munkánk, de ez gyakran csak annyit jelent, hogy nehéz összeegyeztetni a ráéréseinket.

Bárkivel beszéltem el volt ájulva, hogy milyen bensőséges a viszony az Orlainál. Mindig olyan csodálattal beszélnek a színészek, amilyet még nem hallottam, ha társulatokról volt szó…

Nyilvánvalóan nem csak az én személyemről, hanem az egész irodáról van szó: a kollégáimról, Fenyvesi Katáról, Szabados Tündéről, Ungvári Lászlóról és művészeti munkatársamról, Zöldi Gergelyről. Valóban így szeretek dolgozni, szoros csapatmunkában, amelyben nagy szerepe van a gondoskodásnak, az emberségnek, az odafigyelésnek, az empátiának. Nekünk nincs olyan eszköztárunk, olyan háttérapparátusunk, mint egy nagy kőszínháznak. Gyakorlatilag hárman működtetjük az irodát, évi 400 körüli előadásszámmal, 4-5 nagyszínpadi bemutatóval évente. De ma is odafigyelünk, hogy mindenkinek jusson egy gesztus, egy emberi mondat, egy simogatás, egy tekintet. Az ilyesmit a művészek nem csak értékelik, hanem ez erőt és biztonságot is ad nekik.

„Lehet minden fajta ellenszél, kultúraellenesség, gondolkodásellenesség, a színházi alkotók felül tudnak ezen kerekedni”

Milyennek látod a mai magyar színházat?

Élőnek. Egyre nehezebb körülmények között, egyre nagyobb véráldozatokkal, de egyértelműen látszik, hogy túlél. Túléli a politikai viharokat, és lehet minden fajta ellenszél, kultúraellenesség, gondolkodásellenesség, a színházi alkotók felül tudnak ezen kerekedni. Sokszor szinte fillérekből születnek hatalmas fontosságú előadások.

Mit tanulhatna a struktúrán belüli színház az Orlai Produkciós Irodától?

Sokat tanulunk egymástól. Nagyon hálás vagyok a színházi szakmának, hogy közgazdászként, mindenfajta művészeti végzettség nélkül befogadtak és a szakma részévé válhattunk. Ezt talán annak is köszönhetem, hogy igyekeztem tanulni a körülöttem lévő művészemberektől, és kellő alázattal közeledtem a művészet felé.

Úgy érzem, a struktúrán belüli színházak viszonylatában hatékony működési modellt jelentünk. Nem kell feltétlenül hatalmas hierarchikus felépítmény ahhoz, hogy egy alkotófolyamat működjön. Igyekszünk kerülni a hatalmi elvű, régies gondolkodást. Ez nem a színházi alkotók szuverenitására vonatkozik, inkább a belső viszonyokra, folyamatokra, a háttérapparátus és a művészek kölcsönhatására. Hiszem, hogy a színházcsinálás közös tevékenység, amelyben a főszereplő színész sikere majdnem annyira függ a háttéremberek precíz, érzékeny, áldozatkész munkájától, mint magától az alakítástól. A háttérben dolgozók nélkül nincs színház. Ők is nagy mértékben részesei a sikernek.

Mik a jövőbeli tervek?

Mi struktúrán kívüli színház vagyunk, ezért főleg az évad végén és nyáron hozunk ki új előadásokat. A következő nagy bemutatónk régi, dédelgetett álmom, a Hair lesz, júniusban. A Hair az én korosztályomnak a szabadságvágyat, az önmagunkba vetett hitet jelentette. Ezért külön öröm, hogy Mohácsi János rendezésében olyan fiatal színészekkel állíthatjuk színpadra, mint Szabó Kimmel Tamás, Mátyássy Bence, Lábodi Ádám, Radnay Csilla, Pető Kata, Lovas Rozi, Boros Anna és Formán Bálint. Mert ha valamikor, hát most nagyon nagy szükség van arra, hogy a háború, a militarizmus ellen szóljunk, az emberi önállóságról, a szabadságvágyról beszéljünk, és arról, hogy annak le kell győznie mindenfajta béklyót.

Ezután egy szintén visszatérő témakör, a család és az idősebb emberek a viszonya következik: az Aranytó. Ezt a darabot Tolnay Klári és Mensáros László nagy sikerrel játszotta a nyolcvanas években. Most Gálffi László rendezésében Vári Éva és Benedek Miklós a főszereplők. Hatalmas öröm számomra, hogy Vári Évával újra együtt dolgozhatok. Ő meghatározó alkotótársam, életem eddigi legnagyobb sikere, a Hat hét, hat tánc is hozzá köthető. Hálás vagyok neki, hogy elvállalta ezt a szerepet, és remélem, annyi öröme lesz benne, mint amennyi örömmel mi készülünk rá.

Ezután egy különlegesség következik, a nagy filmklasszikussá vált Mindent Éváról. Ez olyan téma, amivel eddig nemigen foglakoztunk az előadásainkban, pedig rólunk magunkról szól: a színház belső viszonyairól, arról a tehetségről és ambícióról, ami a színházat előre viszi. És megjelenik benne a színfalak mögötti, könyörtelen világ, amelyben hatalmas szerep jut a féltékenységnek és a taktikának - de a humornak is. Pelsőczy Réka rendezésében Hernádi Judit és Kovács Patrícia a két dudás abban a bizonyos csárdában...

Már ősszel jön a negyedik nagy premierünk, a Száll a kakukk fészkére. A Hairhez hasonlóan ebben is a hatalom és a kisember viszonyáról van szó, és arról, hogy a gépezet hogyan akarja folyamatosan megtörni az egyéniséget. Znamenák István a rendező, McMurphyt Szabó Kimmel Tamás, a főnővért Péterfy Bori, az indiánt Kocsis Pál játssza.

Mit üzensz azoknak a fiataloknak, akik színházzal akarnak foglalkozni?

Úgy látom, nekik sokkal több választásuk van, hogy mit csináljanak a szabadidejükben, mint nekünk volt. A színház háttérbe szorult, kevésbé izgatja a fiatalokat. Szerintem azért érdemes mégis eljönniük színházba, hogy megtudják, mire is képes ez az egyszeri és megismételhetetlen művészet. Könnyen kiderülhet, hogy ugyanúgy lebilincseli őket, ahogy engem, harmincöt évvel ezelőtt.

Interjú: Kanicsár Ádám András / http://funiversitymagazin.hu/
FACEBOOK TWITTER TUMBLR PINTEREST

Browse Categories