"ÉRZEM, HOGY A HELYEMEN VAGYOK" - INTERJÚ LOVAS ROZIVAL

Lovas Rozi fiatal kora ellenére számos díjat tudhat magáénak, a POSZT-on idén másodszor is elnyerte a legjobb 30 év alatti színésznőnek járó elismerést. A Magyar Színház tagjával olvashatnak interjút.

Egy matematikus számára a Nobel-díj, egy újságíró számára a Pulitzer-díj, egy hollywoodi színész számára pedig az Oscar- díj jelenti a legnagyobb elismerést. Önnek mi az álma, mi az, ami miatt színész lett?

Nem hiszem, hogy egy pálya, pláne a miénk, díjakban mérhető lenne. Annyira összetett ez a szakma, hogy úgy érzem, az esti taps néha éppen elég. Emellett persze az is fontos, hogy a nézők és a kollegák, akikkel együtt dolgozom, szeressenek, elfogadjanak. A közelmúltban ért véget egy próbafolyamat a Belvárosi Színházban, az Amadeusé, amiben részt vettem, és nagyon jó volt érezni azt a szeretet, amivel a színészek felém irányultak. A visszajelzésekből, a kritikákból és blogbejegyzésekből pedig a nézők tiszteletét és szeretetét olvasom ki. Azért is szerencsésnek tudhatom magam, hogy június elején a XIV. POSZT-on ismét megkaptam a legjobb 30 év alatti színész díját. Ez is egy rendkívüli visszaigazolás számomra, azt jelenti, hogy azon az úton járok, amelyiken járnom kell.

Mit érez a díj kapcsán?
Megtisztelve érzem magam. Kimondhatatlanul jól esik az elismerés. Egy sokszor, sokféle díjat nyert színészkolléga szerint a díj predesztinálja is az embert. Ha kimondták valakiről, hogy jó, akkor minden este annak kell lennie, olyan, mintha minden alkalommal meg kellene ugrani egy adott magasságot. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, az kell, hogy az ember mindig olyan társakkal, barátokkal, szerelmekkel legyen körülvéve, akik között biztonságban van, mert velük egy olyan termékeny állapotba tud kerülni, hogy ezt a szintet minden este meg tudja ugrani. Nincsenek állandó és független értékek ezen a pályán. Nincs olyan, hogy én vagyok és csak kizárólag én, hiszen mindig közösségben dolgozunk, színészek és nézők között. Ezért nincs állandó érték sem, mert ez a bennünk lévő organikus dolog, amely megmozgatja a lelket, a szellemet az idegrendszert folyton változik és folyton meg kell újítani. Ezért van az, hogy két előadás sohasem lesz egyforma.

Ön szerint mi lehet a titka annak, hogy az ember jó pályát járjon be?
Én hiszek abban, hogy mindenkinek van egy kijelölt útja, amelyen ha végigmegy, boldog és kiegyensúlyozott lesz. No, ezt az utat megtalálni piszok nehéz, de ez a feladat, ez a titok. Már az is szerencsés, aki úgy érzi, nincs hazugság a dologban és abba az irányba halad amerre kell.

Emlékszik rá, mikor érzett rá erre?
A szüleimnek köszönhetően nagyon sok mindent ki tudtam próbálni. Zenéltem, sportoltam, és mivel jól tanultam, számtalan lehetőség volt bennem. Viszont olyan közösségekbe jártam, amelyekben nem éreztem jól magam. A gimnázium után egyre erősebben vágytam a színházra, de sok időbe telt, hogy bevalljam, színész szeretnék lenni, támogatók híján is. A főiskolai felvételi már egy öröm menet volt. Nem éreztem, hogy küzdelem volna, sőt, azóta érzem, hogy a helyemen vagyok. Nagyon büszke vagyok arra, hogy Kaposvárra járhattam. Az osztályom, mint közösség rendkívüli volt. A kaposvári színész szakkal kapcsolatban mindig is volt némi fenntartás a szakmában, de ez még jobban összekovácsolt bennünket. Az, hogy esetleg gőgössé váljunk és elhiggyük magunkról, hogy "jók vagyunk", nem fordulhatott elő. A folyamatos bizonyítási vágy jó irányba terelt minket. Utólag jöttem rá, hogy Kaposváron a színház ősi szeretetét oltották belénk, szinte észrevétlen módon.

Többször említette, hogy fontos Önnek a csapat, hisz a közösség erejében. Mi az, amit Ön a partnerétől feltétlenül elvár?
Erre nehéz válaszolni, nagy igazságokat tapasztalat híján nem tudnék megfogalmazni... Egy biztos, akadt már olyan partnerem, akinek hiába néztem a szemébe. Azt éreztem, hogy egy ember helyett egy fátylat látok és bár egy időben, egy helyen vagyunk, a játék mégsem közös. Azt kívánom, hogy én soha ne éljem meg azt, hogy csak magamra gondolok a színpadon, hogy csak magamnak játszom. Hiszek abban, hogy ez az ősi, szakrális jelenség, ami a színház, nem az egyes ember önkifejezési tere.

Az első évadát töltötte a Magyar Színházban. Hogy érzi magát ebben a teátrumban?
Egy bemutatón vagyok túl, és nagyon jól éreztem magam benne, a színházban is megtaláltam a helyem. Nagyon meglepett, hogy itt milyen jó hangulat van mindig. A színészek között nagyon jó a kapcsolat, óriási szeretettel, elfogadással és nyitottsággal közeledtek felém. Bár igazgató, Őze Áront inkább cinkos játszótársnak érzem, a főrendezőben, Göttinger Pálban pedig maximálisan megbízom, és nagyon örülök, hogy együtt tudunk dolgozni.

Van kabalája?
Minden szerepnél más a kabalám, nem tárgyakról van szó, inkább tevékenységekről. Kabala lehet az, hogy hány órakor kezdek el öltözni, mikor indulok a fodrászhoz, mikor mosom meg a fogam, vagy hogy milyen sorrendben teszem fel a sminkem. Sokszor eszembe jut Nadal, a teniszező, akinek rengeteg ilyen berögzött, szinte már szertartásértékű mozdulata van. Ugyanoda ül le, ugyanúgy törli meg az arcát, és a háromféle italnak ugyanúgy kell egymás mögött várnia.

Ön mit csinál, amikor "nem csinál semmit"?
Nagyon szeretek aludni. Ez most bizonyára azért lett fontos, mert ezt tudom a legritkábban megtenni. Szeretek a kutyáimmal lenni, olvasni, utazni és beszélgetni a barátaimmal, a családdal. A wellness mostanában rabul ejtett, szeretem a szaunákat, az egészséges ételeket, és mindent, ami ezzel jár.

Hogy telik a nyara?
Indulok a Balatonra, amint csak tehetem. Gyönyörűnek és lenyűgözőnek találom a Balaton-felvidéket. Barátaimmal Horvátországba, a szerelmemmel pedig Rómába utazunk.

Mi az a három dolog, amit szeretne megtenni a következő 10 évben?
Szeretnék gyereket, szeretném kipróbálni milyen külföldön dolgozni és van egy óriási, titkos vágyam. Úgy érzem, nagy bajban van az én generációm. Azt látom, hogy nagyon kevesen tudnak abban a szakmában dolgozni, amiben tehetségesek. Szeretnék egy központot, ahol a biogazdálkodástól kezdve a művészeteken át a gasztronómiáig mindenféle tevékenységet lehetne űzni. Ennek az intézménynek a léte függelen volna a politikától, a pályáztatástól. Tehetséges és tenni akaró fiatalok üzemeltetnék, akik ezt a pici társadalmat példává emelhetnék azok számára, akik tehetetlennek érzik magukat.
Megosztás: