Kedves Közönségünk!

2020. március 12-i kezdettel bizonytalan időre bezártak a magyarországi színházak.
A folytatásról még semmi nem tudható.

Hírül adjuk majd, ha újra mozgásba lendül valami. Reméljük, hogy ez csak pár hét - de tényleg nem lehet tudni. Hónapokig is tarthat.

Mi, a KEKSZ Bt körül tevékenykedő művészek valamennyien szabadúszók vagyunk, nincs semmi ráhatásunk arra, hogy melyik színház milyen döntéseket hoz az érintett előadásokkal kapcsolatban - végleg törli, később megtartja, vagy mással pótolja őket.

Annyi bizonyos, hogy amíg nem játszunk, addig nekünk, akik ezen a területen dolgozunk - semmilyen bevételünk nincs. Nem nyavalyogni szeretnénk, és tudjuk, hogy van nálunk rosszabbul járó polgártársunk is, mégis hirtelen, mindössze néhány óra alatt kikerültünk a hidegre, ezredmagunkkal, színészekkel, énekesekkel, zenészekkel, háttérdolgozókkal együtt.

Arra kérjük nézőinket, hogy (hacsak nem szájuktól vonják el a falatot) ne váltsák vissza az elmaradt előadások jegyeit, amíg a vészhelyzet tart, és az esetleges pótlások időpontjairól nem lehet tudni semmit.

Megértésüket köszönjük, vigyázzanak magukra és főleg egymásra.





Roppan a gerinc

Két szórakoztató könnyedségbe, a Kaposváron műsorra tűzött Othello Gyulaházán című bohózatba, és a Sárga Liliom szolnoki előadásába betüremkedik a valóság. Ezek a darabok, bár alapvetően laza szórakoztatásnak szánták őket, elkezdenek arról a káoszról, fásult megfáradtságról szólni, amiben élünk.

Az Othello Gyulaházán a Kaposvári Csiky Gergely Színház előadásában, melyet most a Vidéki Színházak Fesztiválján, Budapesten, a Tháliában is láthattunk, a magyar színház egyik alapkérdéséről beszél, ha fölöttébb könnyed, bohózati formában is. A darab története szerint az isten háta mögötti, rutinos, ripacskodó színházba odahelyeznek egy fiatal főrendezőt, aki túlbuzgón, tapasztalatlanul, de nagy kezdőlendülettel, Shakespeare-t akar játszani begyepesedetten előadott operettek helyett. Fel akarja rúgni a hierarchiát, melyben mindig ugyanazok kapják az ugyanolyan típusú szerepeket. Felkavarja az állóvizet, jut is némi eredményre, de erősen kérdéses, hogy ebből lehet-e tovább építkezni, vagy minden marad a régiben, visszatér a rutin és a fásultság.

Rögtön a kezdőjelenetben a Csárdáskirálynőből látunk részletet, jó dagályosan, giccsbe hajlóan, kulisszahasogatóan, a társulat primadonnája, Csapó Virág megszemélyesítésében, kiereszti, közben akár röcögteti a hangját, hamisan széles gesztusokat használ, mindenre rátesz több lapáttal. Röhejes. Azon nyomban ízelítőt kapunk belőle, hogyan is játszik ez a gyulaházi társulat. Gádor Béla annakidején meglehetősen mulatságosan írta meg a témát, Zsurzs Éva a hatvanas évek közepén frenetikus és igencsak sikeres, gyakran ismételt tévéfilmet forgatott belőle, olyan nagy színészekkel, mint Básti Lajos, Törőcsik Mari, Feleki Kamill, Bilicsi Tivadar, Domján Edit. Színpadon szintén sikert aratott ez a könnyed, mégsem tartalmatlan história, például úgy öt éve Méhes László rendezte laza profizmussal, nem minden áthallás nélkül, a József Attila Színházban. Ahová már Tasnádi István írta színpadra Gádor kisregényét, nagyjából ezt a verziót használják most is. 
Göttinger Pál kaposvári rendezése ugyancsak gördülékeny. Bár nem mindig kellően parodisztikus, túl sokat hagyatkozik operett részletekre, olykor nem is kellő iróniával, hadd andalodjon a publikum, abból olyan nagy baj azért nem lehet. 

De közben képet kapunk egy vidéki társulatról, amelynek tagjai bár ellustultan megmerevedtek, olcsó eszközökkel élnek, kedvelhetők. Sarkadi Kiss János egészen elsőrangúan hozza az öblös hangú drámai hőst, akit az új főrendező féltékennyé tesz, így mindenki attól tart, hogy a premieren megfojtja a Desdemonát alakító feleségét, aki féltékenységének oly heves tárgya. Sarkadi Kiss megmutatja hogyan megy föl az eltespedt színészben a pumpa, hogyan száll el az agya, és tényleg megvan a kockázata, hogy vadállattá válik. Grisnik Petra az addig néhány mondatos szerepeket játszó, háttérbe szorított kis szende, akinek éppen az új főrendező nyitja fel a szemét. Emiatt a féltékenység. 

Takács Géza adja a főrendezőt, aki világmegváltó hevülettel, buzgómócsing módjára igyekszik ripsz-ropsz száznyolcvan fokos fordulatra rábírni a társulatot. És ebből aztán lesz ne mulass! Kelemen József egészen remek olyan igazgatóként, aki mindent próbál kiegyensúlyozni, és ezért ide is, oda is kényszeredetten mosolyog. Takács Katalin a minden lében kanál, kotnyeles súgó. Nagyszerű figurák sorjáznak. Végül nincs tragédia, de azért valami létrejön Gyulaháza színpadán, ami már-már az igazi színházra hasonlít, majd úgy fejeződik be a produkció, hogy az Othello előadása abszurd módon, mindenféle bakik folytán, "átúszik" a Csárdáskirálynőbe, vagyis visszatér a társulat a régi, bevált, elaggott játékstílusához. Nem lehetett megváltani a világot, sőt még Gyulaházát sem. 

Helyi világmegváltó szándéka van a Sárga Liliom című, több mint száz éve keletkezett Bíró Lajos színmű Peredy Jenő nevű orvosnak is. A szolnoki Szigligeti Színház produkcióját szintén a Tháliában láthattuk. Peredy lázad benne a konzervatív úri klikk panamái ellen. Az elégedetlenkedők, a radikális polgári progresszió képviselői őt akarják vezérüknek. A hatalom pedig, ahogy sokakat, meg akarja vásárolni, hogy kiiktassa a küzdőtérről. Ez nem rögtön ilyen drámai, ahogy elmondom, sem a darabban, sem Balázs Péter rendezésében. Főleg szórakoztató elemek követik egymást, népszínműves momentumok, cigányzenekarral, mulatozással, nótázással, hangoskodással, mintha nem is járnánk különösen messze Gyulaházától. Ehhez társul egy szerelmi szál, a főkorrupt, magát szinte minden szempontból törvényen kívül helyező főherceg totálisan szerelmes lesz a doktor húgába. 

Aki végül majd be is adja a derekát, de az apja csak nem akarja ugyanezt tenni. Amíg végső választás elé nem állítják, lassacskán csörgedezik a cselekmény, fölvonulnak a korabeli Magyarország figurái, akik feltehetően olyan nagyon nem is különböznek a mostaniaktól. Karczag Ferenc főkapitányként annyira erősen grimaszolva érkezik a színpadra, mintha egy rossz gyerekelőadásba belépve azt akarná kapásból jelezni, hogy ő aztán gonosz a javából. Hát mit mondjak, ármánykodik eleget. Dósa Mátyás a nagyhercegként mintha mindenre rátenne még egy lapáttal, erősebben dülöngél, mint a valódi részegek szoktak, hadonászik, túlgesztikulál, látványosan, első ránézésre romlott fajta ő is. Molnár László doktora sem hagy kétséget afelől, hogy ő meg a született jóember. Ebben a típusú színházban szeretik hamar tájékoztatni a nézőt, hogy mihez is tartsa magát. Molnár Nikolett a doktor húgaként pedig szép, okos, de a szerelem miatt végül is, erőteljesen eltér attól, amit a bátyja kívánna tőle. 

Mindez a legvégén válik meglepően izgalmassá, feszültté, az élet, mintha kéretlenül is bekövetelné magát a deszkákra. Arról van szó, hogy a már letartóztatott, megalázott orvost kiélezett helyzetben, végső választás elé állítják, hogy vagy fölfelé buktatva kórházigazgatónak nevezik ki, vagy mindenkitől elzárva mehet az idegbetegek közé, a totális süllyesztőbe. Körülállják a hatalmasok. Először behízelgő szóval, majd fenyegetve győzködik. De ő úgy tűnik, nem hajlik, nem és nem. Beszélni akar a barátaival, akikkel vállvetve lázadt, arra hivatkozik, hogy őket nem árulhatja el. Azok csitítják, bíztatják, fogadja el, amit felajánlottak neki. Kiderül, hogy ők már rég elfogadtak valami sarzsit, és cserébe búcsút mondtak az elveiknek. Hivatkoznak mindenféle körülményekre, családra, megideologizálják, hogy megroppant a gerincük. A doktor csak csodálkozik, nem akar hinni a fülének, de még mindig ellenáll. A hatalmasságok már kimennek a helyiségből, egy főhadnagy, a lehető legzártabb ajtók mögött még bízik a rábeszélő képességében. 

Barabás Botond játssza, felháborodás, dörgő hang helyett, hideg ésszel elmagyarázza, hogy vagy behódol, vagy visszafordulhatatlanul kicsinálják. Csak jobb sikeresnek és jómódúnak lenni, mint elevenen elrohadni. Az egyenes gerincnél előnyösebb a siker és a jómód. A doktor még próbálkozik, hogy de mi lesz a szegényekkel, akikért igyekezett kiállni, a cinikus válaszból megtudhatja, hogy velük olyan nagyon soha, senki nem törődött azok közül, akik fölül voltak. Árulásért, klikkbe tartozásért, korrupcióért, azért, ha valaki beáll a sorba, jókora jutalomfalat jár, szól a tanmese, ami manapság abszolut aktuálisnak tűnik. 
A könnyed szórakoztatás, tán minden szándék nélkül, keményen rólunk kezd szólni. Megáll a levegő. A produkció végén, valahogy szembe kell néznünk önmagunkkal.

Bóta Gábor / Népszava

Megosztás: