Stuber Andrea a Mozgófényképről

Bár részleteiben és koncepciójában sem teljesen szellemtelen Nényei Pál Mozgófénykép című darabja, összességében véve mégis gyér alapanyag. Érezhették ezt a Radnóti Színházban is, ahol ősbemutatták, mert minden lehetséges módon – zene, tánc, díszlet, jelmez, rendezés – tupírozták, kissé kétségbeesettnek ható buzgósággal. Ha a mű satnyának tűnik is, a belőle készült előadás (Göttinger Pál rendezése) nem kellemetlen élmény. Elég laposka ahhoz, hogy az ember értékelje a csúcsait. Van egy kifejezetten átütő, inflagranti jelenet (jelenettriász), amely talán nem is annyira a Halálos tavaszt idézi, mint inkább A vihar kapujábant, amennyiben többször elevenedik meg az eset, a szereplők eltérő interpretációjában. (Tele van a darab allúziókkal. Allúzió a szerelem – énekelhetnék. De amikor nem énekelnek, akkor is dalszövegeket mondanak fel bájosan komolyan.)

A színészekre nemigen lehet panasz. Amit ebből ki lehet hozni, azt nagyjából kihozták. (Szervét Tibor cipekszik legelöl.) Adorjáni Bálintról – aki könnyeden, elegánsan, (ön)ironikusan, szeretetreméltóan játssza Jávor Pált és a vonatkozó kliséket – eszembe jutott, amit a rádióban mesélt nálam. Hogy a nagypapája úgy képzelte, ha az unokája színész lesz, akkor énekel, táncol, viccel, mókázik majd állandóan a színpadon. De ez mennyire nem így van, hiszen folyton drámázik, karamazovozik, holtlelkezik stb. Most meg tessék: énekel, táncol, viccel, mókázik plusz jávorpálzik. Tetszene a kedves nagypapának, gondolom.

Megosztás: