Gyógyír internetszerelemre

A gyógyír északi szélre a virtuális szerelemről szól. Ami persze csak annyiban virtuális, hogy tárgyát nem ismerjük, legalábbis a maga fizikai valójában. De egyáltalán fontos-e ez? Mennyire lényeges a másik fizikai valója ahhoz, hogy érzelmeket tápláljunk iránta.

A döbbenetes az, hogy semennyire. Az ember a fizikai valóság síkja nélkül is teljes egész, ugyanúgy bele lehet szeretni, ugyanúgy le tud hengerelni. Persze tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a szó klasszikus értelmében nem valós kapcsolat, de mi van akkor, ha az érzelmek, az izgalom, az újjászületés érzése erősebb bennünk, mint valós, már a legapróbb részletekig ismert, mindennapos, esetleg kihűlt viszonyunkban? Lehet-e erősebb, s így valósabb az érzés egy lélek iránt, akit fel se ismernénk, ha az utcán jönne szembe? Lehet.

Erről szól az osztrák író, Daniel Glattauer darabja, a Gyógyír északi szélre. A varázsról, a titokzatosságról, egy véletlenül induló kapcsolatból történő újjászületésről, amely szerelemmé fejlődik, olyan szerelemmé, mely mindennél fontosabbá válik az életünkben. Addikcióvá.

Így van ez Glattauer színművének szereplőivel is, akik egy véletlen folytán kerülnek kapcsolatba egymással. Emmi Rothner le akarja mondani újság-előfizetését, de véletlenül egy betűt eltéveszt, így nem a kiadóhoz, hanem egy egyetemi oktatóhoz, Leo Leikéhez jut a levél. S mivel az újság továbbra is érkezik, egyre dühödtebb hangú leveleket ír, mígnem az elvétett címzett egyszer csak válaszol. És akkor spontán elkezdenek levelezni, először a szituációból adódóan, majd egyre személyesebb hangon. A személyes hangból kíváncsi érdeklődés, szemtelenkedés, majd évődés lesz, később napi több tucat e-mailváltás révén szerelem.

A kibontakozás során mindvégig ott feszül az egymás látásának igénye, ugyanakkor a csalódástól való félelem is, ami elkerülhetetlen, hisz a virtualitás megtestesítője sosem lehet teljesen olyan, mint amilyennek elképzeltük, már ha minden részletében képesek vagyunk elképzelni.

Hónapok telnek el, közben mind Emmi, mind Leo életéről megtudunk sok mindent, az elhallgatásokból is, hisz azok ugyanolyan beszédesek.

Fullajtár Andrea újra nagyon fiatalos, dinamikusan, lendületes crescendóval, a figura mélységeit is feltárva játssza Emmit, mely szerep az életben inkább a férfié: olykor szemtelen, a másikat élete bizonyos részeiből kizáró, kettős életre képes, sőt, azt vágyó, igénylő nő, akinek inkább tisztelt, mint szeretett élettársa mellett szenvedélyre is szüksége van, ám sose dobná oda őt a szenvedélyért. Leo (Őze Áron) egyedül van, szabadon és tisztán megy bele a véletlenszerűen induló kapcsolatba, de ez nem jelenti azt, hogy a nőnek ne lenne életmentő, alapvető szükségévé, szenvedélyévé a vele való kapcsolat. Emmi, noha soha nem látta, nagyon beleszeret a férfiba. És akkor eljön a tervezett nagy találkozás időpontja. De hogy ekkor mi történik, nem mondhatom el, mert elvenném az élményüket.

A darab érzelemgazdag, szép, empatikus és a színészek, különösen Fullajtár, remeket alakítanak benne.

Kozár Alexandra (http://szepginevra.hu)

Megosztás: