Egy józan hang lentről, az árokból

Vas András

Az idén ötödik alkalommal ad otthont Kisharsány, Nagyharsány és Palkonya az Ördögkatlan-fesztiválnak, melynek egyik főszervezője Bérczes László, a kaposvári Csiky Gergely Színház művészeti vezetője. Akinek tavaly majdnem el kellett adnia a lakását a fesztivál miatt.

– Az idén is veszélyben az otthona?
– Hagyjuk... – felelte Bérczes László. – A költségvetés papíron most rendben van, ám nehezíti a dolgot, hogy 8-9 millió forintot meg kell előlegeznünk. Nagyjából 57 millió a büdzsé, áfával azonban 65 millió, s ugyan a különbözetet egyszer majd visszakapjuk, ám most kell fizetnünk. A Nemzeti Kulturális Alaptól is kaptunk 27 milliót, ám ebből kilencet a jövő évi keretük terhére, amit csak januárban kapunk meg, viszont most kell felhasználnunk. Persze halogathatnánk a kifizetéseket, ám négy év bizalmát nem szabad elveszíteni.

– Amikor belevágtak, biztos nem gondolt rá, hogy közgazdászkodnia kell majd...
– Eszembe sem jutott! Anno a Művészetek Völgyénél hat éven át mi szerveztük az egyik falu programját, ám ott a Völgy vezetése megteremtette hozzá a keretet, nekünk csak a jó rész jutott, a tejföl nyalogatása. Ez most is megvan, nagyjából november-december környékén, amikor Mónival, a kedvesemmel, akivel együtt találtuk ki és együtt szervezzük az Ördögkatlant, tervezgetünk, ötletelünk, álmodozunk. Aztán jön a megvalósítás, mely jóval több munka, mint gondoltuk.

– A Katlan is kezd elüzletiesedni?
– Egyelőre nem, de reális a veszély. Azt hiszem, az idei fesztivál lesz a fordulópont. Még mindig emberi léptékű, de figyelnünk kell rá, nehogy túlnőjje magát.

– A gyerekek mindig felnőnek...
– Talán leszünk annyira okosak és bátrak, hogy (vissza)lépni tudjunk. Nem akarunk, nem fogunk felnőni.

– Egyszer azt mondta, addig jó a Katlan, míg a kosár elfér kettejük tenyerén. Már lelóg?
– Nagyon... Kezdünk túlmenni a határon. De legalább észrevesszük.

– Nagyban már nem lehet öt napra egy Másik Magyarországot létrehozni?
– Nem is tudom... Van egy csapat, mely nem a haszon miatt csinálja ezt az egészet. S ebbe beletartozik a gazdasági vezetőtől a honlap kezelőjéig, a műszaki vezetőtől a stábig sok-sok ember, még a vendéglátós is, aki nem tőlünk függetlenül állapítja meg a sör vagy a kolbász árát. Ez a gárda azonban csak a mostani kereteket győzi.
– Megéri egy színházi évad után ennyi gondot a nyakába venni? Nem lenne jobb egyszerűen pihenni, feltöltődni?
– Naponta felteszem a kérdést: miért csináljuk?

– És?
– Önző az ember, jót akar magának. Bennem például elképesztő szeretetéhség munkál. Egyszerűen szeretetet gyűjtök a Katlanban!

– Emiatt kerüli annyira a konfliktusokat? A mai, szakadékkal szabdalt színházi világban szinte az egyetlen, aki mindkét oldallal szót ért.
– Szót próbálok érteni. De ez egyre nehezebb. Viszont hogy a dolgok jól működjenek, kell a párbeszéd.

– Szélmalomharcnak tűnik...
– Nem akarok Don Quijote-i szerepben tetszelegni, de egyszerűen nem tudok más lenni. Nem hiszek a konfliktusban.

– Egy 21. századi idealista... Másképp nehezen magyarázható, hogyan is képzeli, Mohácsi János és Vidnyánszky Attila egyszerre rendez majd a Csikyben...
– Pedig nem lehetetlen vállalkozás. Egyelőre nem megy, de nem adom fel! A két név ugyanis nemcsak két ember, két nagyszerű rendező, hanem a két oldalt is szimbolizálja. Amúgy Mohácsi és Vidnyánszky gondolkodása a színházról – éppen Mohácsi nyilatkozott erről okosan nemrég – sokkal közelebb áll egymáshoz, mint az utóbbi mögött álló, őt pajzsként használó középszerű színházcsinálók hiszik.


– A Csiky ugye, nem ide tartozik? Tényleg, tetszett az idei évad?
– Részben megvalósultak az álmaim.

– Diplomatikus...
– Igazából csak novembertől voltam itt, előtte Szabadkán rendeztem. S rájöttem, tanulnom kell a türelmet. Egyetlen évadtól nem várhatom, hogy minden álom megvalósuljon. Például, hogy elfogadtassam magam.

– Nehezen ment?
– Ne tegyük múlt időbe! Bizonyára nem mutattam még fel annyit, hogy így legyen. És talán akaratlanul is túl sok téves előítélet dolgozik bennem – de igyekszem úrrá lenni ezen. Ezt segíti, amikor felfedezek egy-egy remek színészt Kaposvárott. Szerencsére vannak, számosan.

– A helyzet sem volt ideális: az elmúlt években meglehetősen zűrzavaros időket élt meg a társulat...
– Folyamatos ideiglenesség volt a vezetőségben. Babarczy László talán már abba akarta hagyni az utolsó éve előtt, Znamenák Istvánt egy évre nevezték ki, Schwajda György pedig elsősorban a rekonstrukcióra készült. Talán most, Rátóti Zolival jön valami folytonosság. S nemcsak művészetileg, hanem működésben is.

– A megfelelő kultúrpolitika hiánya, hogy idáig fajult a helyzet? Hiszen az elmúlt években a színházi világból jórészt csak balhés ügyeket lehetett hallani.
– A rendszerváltozás óta (is) hiányzik a normális kulturális vezetés, politikai oldaltól függetlenül. Ha volt is kultuszminisztérium, mindig az utolsó helyen kullogott a hierarchiában. S az irányítók is inkább a fentről érkező diktálásnak megfelelőek voltak, mintsem következetes, öntörvényű és felelősséget vállalni merő, igazi személyiségek. És ez nemcsak a színházon látszik, de a múzeumon, a filmen, a könyvön. Ami amellett, hogy elkeserítő, de óriási taktikai hiba is a hatalom részéről.

– Pesten ez jobban érződött, ezért jött Kaposvárra?
– Személyes okokból váltottam. A Bárkának amúgy teljesen más a feladata, mint egy vidéki színháznak.

– Mégis hallani olyan hangokat: rétegszínházat csinálnak Kaposváron, el akarják „bárkásítani” a Csikyt, eltörölni a Kaposvár-jelenség emlékét is.
– A rétegszínház nemes szándék lenne, ám egyben butaság is. A Kaposvár-jelenség pedig már elmúlt, s nem lehet folytatni. Annak idején fanatikus Csikybe járó voltam, életem fontos élményeit köszönhetem a színháznak, ám ennek több, mint egy évtizede vége. Ami utána volt: a Mohácsi-rendezések. A jelenlegi szándék, hogy igényes és minőségi, közönségbarát művészetet csináljunk. Aztán vagy sikerül, vagy nem...

– Mint tavaly A kéz és a IV. Henrik?
– Ötletszinten jó volt, megvalósulásban közepes. Előbbi egy üres térben, a csupasz színpadon, egy folyamatosan jelenlevő csapattal talán jobban ütött volna, Tim Carrollnak pedig elképesztő rendezéseit láttam a Bárkában és a Globe-ban, itt azonban talán mert megriadt a nem igazán nyitott társulattól, nem sikerült neki. S éppen ez alapján nehéz beszélni a jövő évadról is: ez nem szék, hogy ott az alapanyag, s iparosmunkával csak össze kell rakni.

– A kísérletezőkedv azért megmaradt. Ismét előrukkolnak egy ősbemutatóval. Illetve féllel, hiszen A helység kalapácsát már a Katlanban is bemutatják.
– Papíron minden a siker mellett szól, hiszen a szerző nem akárki, a zenét pedig az a Ferenczi György írja, aki korábban már jónéhány Petőfi-verset megzenésített, méghozzá nagyszerűen.

– Nehéz feldolgozni, ha nem sikerül? Vagy éppen erre jó a futás? – Akkor is futok, ha jó a kedvem. Persze stresszoldásnak is kiváló. De a napi hat kilométer leginkább azt jelenti, biztosan csináltam valami megfoghatót. Mert a színházban hiába dolgozik akár egész nap az ember, nem biztos, hogy lesz ilyesfajta látszata. Főként, hogy nem vagyok túl aktív rendezőként – egyébként akkor talán könnyebben el is fogadnának. Ám a kicsi, piszmogó műhelymunkához értek, ritkán, kicsi csapattal szeretek és tudok dolgozni. És csak akkor, amikor valami igazán foglalkoztat. Megengedhetem magamnak a luxust, hogy akkor rendezzek csak, ha tényleg nagyon meg akarok valamit valósítani. S az esetlegesen hiányzó mesterségbeli, gyakorlati tudást személyességgel pótolom.

– Ez a tanári pályából ered?
– Vélhetően. Erősségem az empátia, megértem, mit akar mondani a másik. S ezért is tudok, legalábbis szeretnék tolmácsolni két egymást nem értő között. Akik általában az általuk ásott árok két oldaláról acsarkodnak egymásra. Én meg lenn vagyok az árokban. De jó ott nekem. Úgysem tudom, melyik oldalon másszak fel. Maradok lent. Az is ad is egy kis derűs bölcsességet, amikor látom a feleket egymásra kiabálni, de a nagy hangzavarban nem veszik észre, hogy ugyanazokat a szavakat mondják...



Bérczes László

Mi is lehetett volna más egy tiszanánai kisfiúból, akinek tanár az édesapja, mint pedagógus. Angoltanárként diplomázott, s egy szolnoki gimnáziumban kezdett tanítani, ám valami elképesztő erő húzta a színház felé. Eleinte csak írásban jelentkezett, a Film, Színház, Muzsikában, a Magyar Naplóban és a Színházban jelentek meg cikkei, hogy aztán 1996-ban nagy fába vágja a fejszéjét: létrehozták a Bárka Színházat. Másfél évtizeden keresztül a fővárosi színházi életbe új színt-hangot-gondolkodásmódot hozó teátrum ügyes-bajos dolgait intézte, s terelgette a rétegszínház művészeti életét a magyar kultúra rögös útján, időnként rendezőként is megmutatta magát, ám tavaly hirtelen váltott, s művészeti vezetőnek Kaposvárra szerződött a Csiky Gergely Színházba.

Egyúttal közelebb került a dél-baranyai Kisharsányhoz, Nagyharsányhoz és Palkonyához, vagyis az Ördögkatlanhoz: a művészeti-kulturális fesztivált négy esztendeje hozta létre kedvesével, Kiss Mónival, s az idén ötödik alkalommal adnak lehetőséget a látogatóknak, hogy néhány napra felfüggesszék a rohanó élettempót, valóban időt töltsenek el egymással és, valódi párbeszédek alakuljanak ki köztük, fűben heverve hallgassak jó zenéket, kortyoljanak hozzá jó borokat, és még az is előfordulhat, hogy őszintén rámosolyognak egymásra.

Nem vagyunk normálisak – mondta a fesztivál fővédnöke, Törőcsik Mari az Ördögkatlan szervezőiről, s nem merve ellentmondani a Nemzet Színészének, ehhez csak annyit lehet hozzáfűzni: addig jó, míg így marad. 
 
Megosztás: