Telefondoktor: Göttinger egy „molnárferences” bohózatban

„Klasszikus bohózat” - jellemzi tömören a Telefondoktor című előadását Göttinger Pál, a kortárs dráma egyik legelkötelezettebb fiatal magyar színházi rendezője. A Művészetek és Irodalom Háza színpadán tőle rendhagyó módon nem rendezőként, hanem színészként lép fel a darabban. A 2011-ben a Prima Primissima Alapítvány Junior Príma díjával elismert Göttinger Pállal beszélgettünk.

− Végzettségednél és munkásságodnál fogva elsősorban rendező vagy. Hogyan jött az ötlet, hogy színészként vegyél részt a produkcióban?
− Ez egy véletlen kirándulás. Tavaly áprilisban, amikor véget ért az évad, és volt egy szabad hónapom, a Bárka Színház kávézójában előadások utáni kikapcsolódásnak szántuk a darabot. Aztán négy hét után, amikor már egyre többet öltünk bele Orosz Dénes rendezővel meg a Manna Produkciós Irodával, azt láttuk, komoly lett a dolog, megállná a helyét önálló előadásként is. 
− Felüdülés kicsit színészként a színpadra állni, vagy éppen a kihívás foglalkoztat?
− Van egy nagy közhely arról, hogy a színész mennyire kiszolgáltatott a rendezőnek, a rendezők meg persze makacsul úgy gondolják, ez igazából fordítva van. De nem csak a rendezőnek, mindennek. Szerintem egy rendező az ilyen helyzetben rengeteget tud tanulni, és nem csak alázatot. Nem tudom megítélni, hogyan dolgozom színészként, idegen terepen vagyok. Az viszont nagyon élvezetes volt, hogy újra kellett tanulnom a mesterségemet. Kötelező a főiskolán a rendezőknek is a színészi gyakorlat, de sajnos azok a vizsgák nem láthatóak − pedig sokunkra ráférne egy leégés.
− Mégis, rendezőként hogyan tekintenél a darabra?
− Ha meglátják az emberek a műsorban, hogy monodráma, mindenki elmélyült szövegeket, súlyos kérdések megvitatását várja. Ehhez képest a Telefondoktor egy játékos és kedves szöveg, sokat lehet rajta nevetni. De ezt elérni, ezt eljátszani nagyon nagy feladat, szükséges a rendezői készség, hogy segítsen megismerni és megfelelően értelmezni a szöveget. A bohózat kíméletlen műfaj, ritmusról és hatásról szól, borzasztó megfontolás után születik minden mondat.
− Amit egyedül kell előadnod. 
− Ez egy technikásan megírt bohózat, a szereplők nagy része nem jelenik meg a színpadon, csak a telefonbeszélgetésekből, Békés Dénes válaszaiból érzékeljük a karaktereket. A színész játéka rajzolja meg a többieket (és az ő véleményét róluk), a színész reakcióiból alakul ki a ritmus, így lesz ez egy sokszereplős monodráma.
− Azért valami saját üzenettel kiegészül az előadás?
− Minden nagyon konkrét a színházasdiban. Az én elveimre senki sem kíváncsi. A Békés Dénesre kíváncsiak, nem rám. Ha lenne egy darab, ami Göttinger Pálról szól, akkor az én személyemet tenném bele, vagy tenné bele más.
− A Telefondoktor karakterei, cselekménye nagyon is életszagú, de a te munkásságod is főként kortárs drámákon alapszik.
− Hiszek én a színház pátoszában, hogy ez egy szent és költői esemény, szeretem is nézni az ilyesmit, de ehhez több érettség, felnőttség kell − ebben nem vagyok ügyes. Inkább csinálom azt, amiben magabiztosabb vagyok: a színházi előadás egy kommunikációs forma. A legközvetlenebb párbeszéd a keletkező mű (szöveg, előadás) és a néző között. Az angol színházi kultúrában például magától értetődő, hogy már amikor írják, tudják, kinek fog szólni a darab, ki a címzettje. Itthon inkább az a jellemző, hogy írják, írják a darabot, aztán majd megtetszik valakinek, színháznak, rendezőnek, a szegény néző meg: megkapja. Szeretem, ha egy színházi előadásnak az elkészült mű az oka. Ezért tartom a szerzőt sokkal inkább az előadás részének.
− Be is szoktad vonni, ha van rá lehetőség?
− Hát mindig igyekszem, de nem mindig sikerül. Tiszteletben tartom, ha valaki ki akar vonulni a szövegéből.
− Nem szoktak ezzel a bizalommal visszaélni, nem lesz belőle konfliktus?
− Nyilván tud feszültséget okozni egy írónak, hogy más a szöveg a színpadra kerüléskor, de a színházasdi eleve tele van konfliktussal: ez csak egy újabb megoldásra váró helyzet.
− A rendezéseid során előszeretettel alkalmazol modern megoldásokat.
− Azt a gesztust, amit a szövegből kiolvasunk, vissza is kell adni. Ha úgy alakul, hogy kényelmetlen helyzetbe kell hozni a nézőt, mert a mondandónk épp ott tart, akkor azt meg kell tenni, nem érdemes megúszni, nem szabad szégyenlősnek lenni. Rendeztem már olyan előadást, amit nehezebb volt befogadni, de nem úgy indulok neki, hogy provokatív legyen a darab. Próbálom a megfelelő formát kiválasztani. A Telefondoktor például klasszikus, mértéktartó bohózat, olyan „molnárferences”, ahol a telefon telefon, az íróasztal íróasztal, nincs benne táncjáték vagy kubista díszlet. 
− Nemrég Junior Príma díjjal ismerték el a munkádat. Megváltozott valami?
− Nem mondanám. Azt csinálom tovább, amit eddig is csináltam. Örülök annak, hogy ez már a szakmánál szélesebb körből kezdeményezett díj, tehát valakiknek eszébe jutottam, aki tagja ugyan a kuratóriumnak, de végső soron: egy néző. Megerősítés, és biztatásnak kell felfogni, mert ezek szerint van rajtam kívül még valaki, aki szerint érdemes csinálnom.
− Szeretsz Pécsre járni játszani?
− Ritkán jövök, de mindig hatalmas felüdülés. Jó érzés, hogy már tudom a kávézókat, amiket végig fogok látogatni, és van egy speciális, régóta tartogatott találkozás, amit külön is nagyon várok. Mindig akkora kaland, mintha külföldre mennék. De ennek talán záloga, hogy ilyen ritkán megyek. Ezért ünnep.

Megosztás: