Gabnai Katalin a Szabadesésről

Egy átlagember utolsó életszakaszát mutatja a játék a hirtelen jött szélütéstől a gyors lefutású, kórházi elhalálozásig. A hibátlan testfelépítésű Kálid Artúr gyönyörűen megtervezett mozdulatokkal omlik össze a kellő pillanatban. A történet főhőse az utolsó órákban infúzióra kötve, lepedőfüggönyök folyosóira kirakva, s az övéi számára már lényegében kommunikációképtelenül, visszatekint visszhangtalan jósággal megélt, hiábavalónak tűnő életére. Attól a pillanattól kezdve, amint a guruló asztalra kerül, a játéktér magasában elhelyezett képernyő azt mutatja, amit ő érzékel. Nemigen láttam még színházi előadást, ahol a videót ilyen helyénvaló és logikus módon, s ilyen kiváló operatőri munkával alkalmazták volna, mint itt. Mint Göttinger legjobb munkáiban általában, itt is rend van és emberszeretet. Jó a fordítás (Várady Zsuzsa szájra álló szövegű munkája), és nagyon jó a színészcsapat. A főhős kivételével mindenki több szerepet játszik, vagy önmaga fiatalkori változatát is megmutatja. Így követhetjük a gyermekkori hányattatás, a feleséggel való egymás mellé sodródás, s az utolsó hétköznapi este kínos baráti és házastársi afférjait, míg kikötünk a kórházi üzem végállomásán. Kardos Róbert, Varga Anikó, Szoták Andrea és Ilyés Róbert családtagokként és a kórházi személyzet tagjaiként kísérik útján a Kálid Artúr által megformált „Akárki"-t. Az elszámoltatás egy szimbolikussá növesztett figura, az elhanyagolt lakás avagy élet korhadását felmérő és a kárt kiszámoló sátáni biztonságú „gombaszakértő" (Ilyés Róbert) segítségével zajlik, kamerával kísérten, a nézőtér állványzatának alvilágában. Sajnos, a gégemikrofonokkal viselhetővé tenni próbált tér kezelése vetítésekkel és pontosan húzogatott fehér függönyökkel együtt sem hat igazi megoldásnak. Mint olvasható, az ír színházi társulás tagjai egy amerikai neurológus esetére csodálkoztak rá, aki harmincvalahány évesen gyógyult ki a stroke-jából. Arra gondoltak, mi lenne, ha ez az ember, mondjuk, ír lenne. A minimális eltérés, hogy nem gyógyulna ki a szélütésből. Folytassuk-e a sort, hogy mit éreznek a magyar közönség tagjai, az ír példázatot látva? Bár a szövegkönyv viseli a szerző nevét, az egész művön erősen érződik a kollektív drámaépítés technikája. A jelenetek összedolgozatlanságát, a dramaturgia pikkelyezettségét eredményező eljárás az alakok időnkénti folytonossághiányára, a történet kicsinyke következetlenségeire is magyarázatul szolgál. Túlbiztosításnak tűnik, hogy nem csupán stroke-ja, de agydaganata is van a betegnek. A közös munka bent ragadt műhelyforgácsai ezek. Sok ember sok emberről való „jelentése" adódik be ilyenkor a közösbe. Ettől persze, jó esetben, s így most is, különös közösségi erő emeli meg az elmesélt történeteket. Az ír és az angol kortársi drámaiskolák ráadásul külön gondot fordítanak a megszülető alkotásban szükségszerűen megjelenő szimbólumokra, azok kialakítására és gondozására. Költő azonban csak ritkán terem e kollektívákban. Tandrámák, szép emberségű tanulmányok többször születnek. Ez is egy, azok közül. Ha valahol épp a szülők megértéséről, elfogadásáról vagy elutasításáról folyna beszélgetés osztályfőnöki órán, érdemes a középiskolásokat elvinni erre az előadásra. Remélem, azért még megérem, hogy Göttinger Pál a maga írek általi elvarázsoltságában kedvet és lehetőséget kap a nagy ír költő-drámaírók darabjainak bemutatására is. Sean O'Casey Kukuríkú ifiúr-a, vagy akár Synge nyugati végekről való hősének megrajzolása nem akármilyen rendezői feladat lenne számára. Talán épp a Bárka fedélzetén adódhatna erre alkalom.

Megosztás: