“A sokszínűség lett a fejlődésem kulcsa” – Interjú Bordás Barbarával
A tavalyi nagy siker után idén is látható a Rebecca musical a Dóm téren: a Szegedi Szabadtéri Játékok két hétvégén is műsorra tűzte Lévay Szilveszter és Michael Kunze remekművét, amelyet igazi sztárszereposztással tekinthet meg a közönség. Udvaros Dorottya betegsége miatt azonban pár nappal ezelőtt érkezett a hír, hogy Mrs. van Hopper szerepében Bordás Barbara lesz látható. A színésznővel pénteken délelőtt, az első blokk előtti utolsó hajrában beszélgettünk a karakterről, a musical üzenetéről, valamint a műfajok közötti átjárhatóságról, de természetesen szóba került a beugrás története is.
Hogyan, mennyivel korábban tudtad meg, hogy be kell ugranod a mostani hétvégén a Rebecca előadásba?
Vasárnap este hívott fel Barnák László, a Szegedi Szabadtéri igazgatója azzal a kérdéssel, hogy mit terveztem erre a hétre, mert Udvaros Dorottya lebetegedett, és rám gondoltak a beugrás kapcsán. Béres Attila rendezésben korábban már játszottam ezt a szerepet – igaz, nem sokszor, mert 2020-ban, kicsivel a darab levétele előtt álltam csak be. Már be volt pakolva a bőröndöm, az volt a terv, hogy a családdal Balatonra megyünk, de gyorsan átbeszéltük a dolgokat, és úgy döntöttünk, hogy áttesszük Szegedre a nyaralás bázisát. Abból a szempontból szerencsés volt a mostani hétvége, hogy még éppen itthon voltam, mert az anyaszínházammal, a Budapesti Operettszínházzal kedden reggel német nyelvű turnéra indulunk A mosoly országával, így én egy hét múlva teljesen más műfajban, teljesen más szerepkörben lépek fel Deutsches Theaterben.
Ahogy említetted, korábban már játszottad ezt a szerepet az Operettszínházban. Mit jelent számodra, hogy most újból Mrs. van Hopper bőrébe bújhatsz?
Óriási megtiszteltetés, hogy rám gondoltak. Szeretek Béres Attilával dolgozni, és szerencsésnek érzem magam, hogy már sok előadást hoztunk létre együtt. Megvallom, amikor 2020-ban, az Operettszínházban megkaptam Mrs. van Hopper szerepét, nagyon féltem tőle. Akkoriban viszonylag kevés karakterszerep volt a hátam mögött és kevés olyan zenés színészi feladat talált meg, ami megkövetelte volna az ennyire poentírozott váltásokat és a prózában való erős jelenlétet. Kezdetben most is voltak félelmeim, mert csak eltelt öt év, mióta utoljára játszottam ezt a szerepet, de úgy érzem, hogy az elmúlt évek tapasztalatainak köszönhetően gazdagodott az eszköztáram. Az utóbbi időben eljátszhattam például a Mágnás Miska Marcsáját, illetve Göttinger Pál több olyan előadásában is szerepeltem, ahol erős karaktereket kellett megfogalmazni. Azt hiszem, ezeknek köszönhetően most bele tudom tenni mindazt ebbe a szerepbe, amit 2020-ban még hiányként éltem meg belülről. Természetesen egy alakítás mindig lehet jobb és jobb, de most talán bátrabban merem kijelenteni, hogy képben vagyok Mrs. van Hopperrel és az életével kapcsolatban.
Számodra milyen ember ő?
Az én olvasatomban egy velem egykorú, talán picit idősebb, újgazdag nő, aki rettenetesen sok pénzzel rendelkezik, de a viselkedés terén rossz mintát hordoz. Frusztrálja őt, hogy nem tudja, ki az, aki őszintén kapcsolódna hozzá és ki az, aki csak a vagyona miatt, valószínűleg ennek következtében is rengeteg csalódás érte őt. Azt gondolom, hogy több társalkodónője is volt, akik végül azoknál az uraknál kötöttek ki, akiket ő szemelt ki magának. A mélyről jövő sértődöttség érzése keveredik azzal az önbizalomhiánnyal, ami egész életében jellemezi őt. Ebből fakad az agresszivitása, hogy mindenre van valami válasza, hogy soha semmi nem elég jó neki, és bár próbál mézes-mázosan viselkedni a férfiak társaságában, inkább közönségessé válik. „Én”-nek is búcsúzóul csak annyit mond, hogy „nem képzeled, hogy te leszel a Manderley-ház asszonya”. Ez a bántás is az ő fájdalmából ered, hiszen megint azzal kellett szembesülnie, hogy más megtalálta a boldogságot, ő pedig továbbra is egyedül maradt.
Ugyanakkor ennek az utolsó beszélgetésnek van egy nagyon fontos dramaturgiai szerepe is, hiszen „Én” Mrs. van Hoppertől értesül először Rebeccáról és ő az első, aki az elhunyt nőhöz hasonlítja.
Ez abszolút igaz, és az is nagyon fontos, hogy azzal, hogy Mrs. van Hopper bántja és semmibe veszi „Én”-t, azzal megalapozza a lány hozzáállását ahhoz a helyzethez, ami a Manderley-házban az első másodperctől várja őt. Azért tűri el, hogy Mrs. Danvers egyből átveszi az irányítást felette, mert ezt a mintát, az alárendelt szerepet szokta meg, hogy valaki más mondja meg, hogy mit kell csinálnia. Persze, ettől még zavarja és fáj neki, hogy Rebeccával hasonlítják össze minduntalan. Nem véletlen, hogy a második felvonásban attól erősödik meg, amikor a férje elárulja neki az igazságot, ezáltal rájön, hogy a dolgok nem olyanok, mint ahogyan addig gondolta. Visszakanyarodva a kérdéshez: igen, valóban Mrs. van Hopper említi először, hogy Rebecca mennyire különleges volt, de mivel ő csak a felszínt kapargatja és soha nem néz a dolgok mélyére, ezért nem veszi észre, hogy Rebecca is kifelé mutatott valamit. Mrs. van Hopper valóban csodálta Rebeccát, mert nem látta a sötét oldalát, az csak később derül ki.
Az első felvonás végén van a nagy szólószámod (I’m an american woman), ami igazi slágerré vált szinte azonnal. Hogyan éled meg belülről, amikor ezt énekled?
Megvallom őszintén, hogy nekem ez a dal egy picikét mély fekvésű, ezért nagyon oda kell figyelnem, hogyan oldom meg hangtechnikailag, hogy jó legyen, de ne menjen az érthetőség rovására. Viszont, a primadonna létből fakadóan rettenetesen élvezem is, hogy abban a jelenetben én állok középen, és egy teljes show-műsort rendeztek körém. Ráadásul valóban fülbemászó a dallama, egy közkedvelt és jó energiájú dal, ami igazi jutalom egy színésznek, főleg, hogy közvetlenül a felvonásvég előtt hangzik el.
Ahogy mondtad, első sorban operettek primadonnájaként ismerhet a közönség, de rendre feltűnsz más műfajokban, szerepkörökben is. Jól esik néha a komfortzónán kívülre lépni?
Ezen rengeteget gondolkodtam már, és bevallom, korábban frusztrált a dolog, mert úgy éreztem, az, hogy több műfajban használnak, az azt jelenti, hogy nincs egyetlen sem, amiben igazán jó lennék: nem vagyok sem igazi primadonna, sem igazi musicalszínésznő. Az évek alatt azonban ez átformálódott bennem. Egyfelől kialakult egy erős hála, hiszen annyi csodálatos színésznő van hazánkban, akik a saját műfajuk koronázatlan királynői, hogy nem lenne szükségük engem hívni, de mégis így tesznek, tehát látnak bennem valamit. Másfelől az, hogy különböző típusú feladatok találnak meg, ami által át kell lépnem a határaimat és új dolgokat megtanulni, folyamatos fejlődésre és gyakorlásra ösztönöz. Mára felismertem azt is, hogy csodálatos lehetőség, ha megadatik, hogy az ember nem kényelmesedik bele egyetlen műfajba vagy szerepkörbe. Említhetném például a Mária evangéliumát, amiről sosem gondoltam volna, hogy megtalál, de mára az egyik kedvencem lett, vagy az Ének az esőbent, ahol meg kellett tanulnom szteppelni. A sokszínűség lett a fejlődésem kulcsa, meg az, hogy a nehézségek mellett minden feladatban megtalálom a szépet és a jót, ami motivál, hogy érdemes foglalkozni vele. Jó érzés, amikor tudod, hogy gondolkodnak benned. Amikor elfogadtam a Szabadtéri mostani megkeresését, mondták, hogy mennyire hálásak, hogy “megmentem az előadást”, de én azt érzem, hogy inkább ők, ezek a típusú feladatok azok, amik engem mentenek meg attól, hogy egysíkúvá váljon a színészi pályám. Az már csak hab a tortán, hogy most is csodálatos színészekkel és rendezővel dolgozhatok, öröm itt lenni.
Mit jelent számodra, amikor a Szegedi Szabadtérin játszol?
Nagyon nehéz ezt megfogalmazni. Egyfelől csodálatos dolognak tartom, hogy esténként 4000 ember vált jegyet egy előadásra, kitéve magukat az esetleges időjárási körülményeknek, plusz az utazásnak, ami szintén költséggel jár – szóval elképesztő, hogy ilyen sokan áldoznak a kultúrára. Másfelől a Szabadtérivel különleges a viszonyom, mert az életem meghatározó állomásai mind kapcsolódnak valamilyen formában ehhez a helyhez: az itteni Leányvásár volt életem első nagy külsős produkciója, később játszottam a Csárdáskirálynőben és a Háry Jánosban – utóbbinál már várandós voltam a kislányommal –, aztán jött az Ének az esőben. Minden műfajban meg tudtam magam mutatni, illetve a Szegedi Nemzeti Színház több operaelőadásában is játszottam vendégművészként. Nagyon szeretem a várost, most már olyan, mint ha hazajárnék. A Szabadtéri kapcsán még az jut eszembe, hogy itt összpontosul a színház minden varázsa: a figyelem, a várakozás, a szeretet. Olyan, mint amikor az ősidőkben az emberek a csillagos ég alatt, a tűz körül összeültek és hallgatták a különböző történeteket. Az ősi szakralitás és a végtelen modernitás találkozása ilyenkor a Dóm tér, ahol minden este különleges és megismételhetetlen.
Végezetül: szerinted milyen üzenettel térhetnek haza a nézők a mostani Rebecca előadások után?
Kicsit messzebbről indítok: azt gondolom, hogy napjainkban egyre jobban előtérbe kerül, hogy különböző bélyegeket sütünk az emberekre. Nyáron szoktunk gyerektáborokat tartani, ahol a drámajátékok során még a gyerekek sokszor azt fogalmazzák meg, hogy a másiknak mit kellene éreznie, gondolnia, érzékelnie. A vitás helyzetekben az emberek mindig a másikat akarják meggyőzni, legyőzni, pedig az a legnagyobb erő, amikor önmagunkat sikerül legyőzni. Amikor úrrá tudunk lenni a rossz szokásainkon, gondolatainkon, amikor a szeretet a legfontosabb. “Én” nem fordít hátat, a férje mellé áll, támogatja, segíti őt, ezáltal a személyisége is változik, átfordul, mert fontosabb számára a közöttük lévő kapocs, mint bármi más. Ez nagyon erős üzenet a mai világban, amikor egyre inkább az válik fontossá, hogy minél több követője legyen az embernek, és nem az, hogy ott legyen mellettünk az az egy-két igaz barát, társ, akikre mindig számíthatunk. Szerintem ezt az értéket és ennek a fontosságát közvetíti az előadás.
forrás: https://deszkavizio.hu/
Hogyan, mennyivel korábban tudtad meg, hogy be kell ugranod a mostani hétvégén a Rebecca előadásba?
Vasárnap este hívott fel Barnák László, a Szegedi Szabadtéri igazgatója azzal a kérdéssel, hogy mit terveztem erre a hétre, mert Udvaros Dorottya lebetegedett, és rám gondoltak a beugrás kapcsán. Béres Attila rendezésben korábban már játszottam ezt a szerepet – igaz, nem sokszor, mert 2020-ban, kicsivel a darab levétele előtt álltam csak be. Már be volt pakolva a bőröndöm, az volt a terv, hogy a családdal Balatonra megyünk, de gyorsan átbeszéltük a dolgokat, és úgy döntöttünk, hogy áttesszük Szegedre a nyaralás bázisát. Abból a szempontból szerencsés volt a mostani hétvége, hogy még éppen itthon voltam, mert az anyaszínházammal, a Budapesti Operettszínházzal kedden reggel német nyelvű turnéra indulunk A mosoly országával, így én egy hét múlva teljesen más műfajban, teljesen más szerepkörben lépek fel Deutsches Theaterben.
Ahogy említetted, korábban már játszottad ezt a szerepet az Operettszínházban. Mit jelent számodra, hogy most újból Mrs. van Hopper bőrébe bújhatsz?
Óriási megtiszteltetés, hogy rám gondoltak. Szeretek Béres Attilával dolgozni, és szerencsésnek érzem magam, hogy már sok előadást hoztunk létre együtt. Megvallom, amikor 2020-ban, az Operettszínházban megkaptam Mrs. van Hopper szerepét, nagyon féltem tőle. Akkoriban viszonylag kevés karakterszerep volt a hátam mögött és kevés olyan zenés színészi feladat talált meg, ami megkövetelte volna az ennyire poentírozott váltásokat és a prózában való erős jelenlétet. Kezdetben most is voltak félelmeim, mert csak eltelt öt év, mióta utoljára játszottam ezt a szerepet, de úgy érzem, hogy az elmúlt évek tapasztalatainak köszönhetően gazdagodott az eszköztáram. Az utóbbi időben eljátszhattam például a Mágnás Miska Marcsáját, illetve Göttinger Pál több olyan előadásában is szerepeltem, ahol erős karaktereket kellett megfogalmazni. Azt hiszem, ezeknek köszönhetően most bele tudom tenni mindazt ebbe a szerepbe, amit 2020-ban még hiányként éltem meg belülről. Természetesen egy alakítás mindig lehet jobb és jobb, de most talán bátrabban merem kijelenteni, hogy képben vagyok Mrs. van Hopperrel és az életével kapcsolatban.
Számodra milyen ember ő?
Az én olvasatomban egy velem egykorú, talán picit idősebb, újgazdag nő, aki rettenetesen sok pénzzel rendelkezik, de a viselkedés terén rossz mintát hordoz. Frusztrálja őt, hogy nem tudja, ki az, aki őszintén kapcsolódna hozzá és ki az, aki csak a vagyona miatt, valószínűleg ennek következtében is rengeteg csalódás érte őt. Azt gondolom, hogy több társalkodónője is volt, akik végül azoknál az uraknál kötöttek ki, akiket ő szemelt ki magának. A mélyről jövő sértődöttség érzése keveredik azzal az önbizalomhiánnyal, ami egész életében jellemezi őt. Ebből fakad az agresszivitása, hogy mindenre van valami válasza, hogy soha semmi nem elég jó neki, és bár próbál mézes-mázosan viselkedni a férfiak társaságában, inkább közönségessé válik. „Én”-nek is búcsúzóul csak annyit mond, hogy „nem képzeled, hogy te leszel a Manderley-ház asszonya”. Ez a bántás is az ő fájdalmából ered, hiszen megint azzal kellett szembesülnie, hogy más megtalálta a boldogságot, ő pedig továbbra is egyedül maradt.
Ugyanakkor ennek az utolsó beszélgetésnek van egy nagyon fontos dramaturgiai szerepe is, hiszen „Én” Mrs. van Hoppertől értesül először Rebeccáról és ő az első, aki az elhunyt nőhöz hasonlítja.
Ez abszolút igaz, és az is nagyon fontos, hogy azzal, hogy Mrs. van Hopper bántja és semmibe veszi „Én”-t, azzal megalapozza a lány hozzáállását ahhoz a helyzethez, ami a Manderley-házban az első másodperctől várja őt. Azért tűri el, hogy Mrs. Danvers egyből átveszi az irányítást felette, mert ezt a mintát, az alárendelt szerepet szokta meg, hogy valaki más mondja meg, hogy mit kell csinálnia. Persze, ettől még zavarja és fáj neki, hogy Rebeccával hasonlítják össze minduntalan. Nem véletlen, hogy a második felvonásban attól erősödik meg, amikor a férje elárulja neki az igazságot, ezáltal rájön, hogy a dolgok nem olyanok, mint ahogyan addig gondolta. Visszakanyarodva a kérdéshez: igen, valóban Mrs. van Hopper említi először, hogy Rebecca mennyire különleges volt, de mivel ő csak a felszínt kapargatja és soha nem néz a dolgok mélyére, ezért nem veszi észre, hogy Rebecca is kifelé mutatott valamit. Mrs. van Hopper valóban csodálta Rebeccát, mert nem látta a sötét oldalát, az csak később derül ki.
Az első felvonás végén van a nagy szólószámod (I’m an american woman), ami igazi slágerré vált szinte azonnal. Hogyan éled meg belülről, amikor ezt énekled?
Megvallom őszintén, hogy nekem ez a dal egy picikét mély fekvésű, ezért nagyon oda kell figyelnem, hogyan oldom meg hangtechnikailag, hogy jó legyen, de ne menjen az érthetőség rovására. Viszont, a primadonna létből fakadóan rettenetesen élvezem is, hogy abban a jelenetben én állok középen, és egy teljes show-műsort rendeztek körém. Ráadásul valóban fülbemászó a dallama, egy közkedvelt és jó energiájú dal, ami igazi jutalom egy színésznek, főleg, hogy közvetlenül a felvonásvég előtt hangzik el.
Ahogy mondtad, első sorban operettek primadonnájaként ismerhet a közönség, de rendre feltűnsz más műfajokban, szerepkörökben is. Jól esik néha a komfortzónán kívülre lépni?
Ezen rengeteget gondolkodtam már, és bevallom, korábban frusztrált a dolog, mert úgy éreztem, az, hogy több műfajban használnak, az azt jelenti, hogy nincs egyetlen sem, amiben igazán jó lennék: nem vagyok sem igazi primadonna, sem igazi musicalszínésznő. Az évek alatt azonban ez átformálódott bennem. Egyfelől kialakult egy erős hála, hiszen annyi csodálatos színésznő van hazánkban, akik a saját műfajuk koronázatlan királynői, hogy nem lenne szükségük engem hívni, de mégis így tesznek, tehát látnak bennem valamit. Másfelől az, hogy különböző típusú feladatok találnak meg, ami által át kell lépnem a határaimat és új dolgokat megtanulni, folyamatos fejlődésre és gyakorlásra ösztönöz. Mára felismertem azt is, hogy csodálatos lehetőség, ha megadatik, hogy az ember nem kényelmesedik bele egyetlen műfajba vagy szerepkörbe. Említhetném például a Mária evangéliumát, amiről sosem gondoltam volna, hogy megtalál, de mára az egyik kedvencem lett, vagy az Ének az esőbent, ahol meg kellett tanulnom szteppelni. A sokszínűség lett a fejlődésem kulcsa, meg az, hogy a nehézségek mellett minden feladatban megtalálom a szépet és a jót, ami motivál, hogy érdemes foglalkozni vele. Jó érzés, amikor tudod, hogy gondolkodnak benned. Amikor elfogadtam a Szabadtéri mostani megkeresését, mondták, hogy mennyire hálásak, hogy “megmentem az előadást”, de én azt érzem, hogy inkább ők, ezek a típusú feladatok azok, amik engem mentenek meg attól, hogy egysíkúvá váljon a színészi pályám. Az már csak hab a tortán, hogy most is csodálatos színészekkel és rendezővel dolgozhatok, öröm itt lenni.
Mit jelent számodra, amikor a Szegedi Szabadtérin játszol?
Nagyon nehéz ezt megfogalmazni. Egyfelől csodálatos dolognak tartom, hogy esténként 4000 ember vált jegyet egy előadásra, kitéve magukat az esetleges időjárási körülményeknek, plusz az utazásnak, ami szintén költséggel jár – szóval elképesztő, hogy ilyen sokan áldoznak a kultúrára. Másfelől a Szabadtérivel különleges a viszonyom, mert az életem meghatározó állomásai mind kapcsolódnak valamilyen formában ehhez a helyhez: az itteni Leányvásár volt életem első nagy külsős produkciója, később játszottam a Csárdáskirálynőben és a Háry Jánosban – utóbbinál már várandós voltam a kislányommal –, aztán jött az Ének az esőben. Minden műfajban meg tudtam magam mutatni, illetve a Szegedi Nemzeti Színház több operaelőadásában is játszottam vendégművészként. Nagyon szeretem a várost, most már olyan, mint ha hazajárnék. A Szabadtéri kapcsán még az jut eszembe, hogy itt összpontosul a színház minden varázsa: a figyelem, a várakozás, a szeretet. Olyan, mint amikor az ősidőkben az emberek a csillagos ég alatt, a tűz körül összeültek és hallgatták a különböző történeteket. Az ősi szakralitás és a végtelen modernitás találkozása ilyenkor a Dóm tér, ahol minden este különleges és megismételhetetlen.
Végezetül: szerinted milyen üzenettel térhetnek haza a nézők a mostani Rebecca előadások után?
Kicsit messzebbről indítok: azt gondolom, hogy napjainkban egyre jobban előtérbe kerül, hogy különböző bélyegeket sütünk az emberekre. Nyáron szoktunk gyerektáborokat tartani, ahol a drámajátékok során még a gyerekek sokszor azt fogalmazzák meg, hogy a másiknak mit kellene éreznie, gondolnia, érzékelnie. A vitás helyzetekben az emberek mindig a másikat akarják meggyőzni, legyőzni, pedig az a legnagyobb erő, amikor önmagunkat sikerül legyőzni. Amikor úrrá tudunk lenni a rossz szokásainkon, gondolatainkon, amikor a szeretet a legfontosabb. “Én” nem fordít hátat, a férje mellé áll, támogatja, segíti őt, ezáltal a személyisége is változik, átfordul, mert fontosabb számára a közöttük lévő kapocs, mint bármi más. Ez nagyon erős üzenet a mai világban, amikor egyre inkább az válik fontossá, hogy minél több követője legyen az embernek, és nem az, hogy ott legyen mellettünk az az egy-két igaz barát, társ, akikre mindig számíthatunk. Szerintem ezt az értéket és ennek a fontosságát közvetíti az előadás.
forrás: https://deszkavizio.hu/