Ugrás a fő tartalomra

MOST ÉPP EZ

Az Index írja a Fekete-fehérről

Göttinger Pál magával játszik, és a néző nyer Stefan Zweig utolsó művéből, a világsikerű Sakknovellából Légrádi Gergely írta meg a Fekete-fehér című színpadi adaptációt, amelyet Ujj Mészáros Károly állított színpadra, a darab összes szerepét pedig Göttinger Pál játssza. Kifejezetten csípős hidegben hagyom el a B32 Galéria és Kultúrteret, mégsem fázom. A jóleső színházi katarzisélmény, amely ritkábban születik meg, mint ahányszor igényelné az ember, hazáig fűt és gondolatban még mindig mellettem van. Pont ezért nehéz úgy beszélni az előadásról, hogy egy óvatlan mondattal ne adjunk mattot a jövőbeli nézők színházi élményének. LÉGRÁDI GERGELY ÍRT SZÍNPADI ADAPTÁCIÓT STEFAN ZWEIG UTOLSÓ MŰVÉBŐL, A SAKKNOVELLÁBÓL, AMELYET UJJ MÉSZÁROS KÁROLY RENDEZETT, GÖTTINGER PÁL PEDIG ELJÁTSSZA. HÁROM REMEK ALKOTÓ – MOST SEM OKOZTAK CSALÓDÁST. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az előadás végén a vasnál is erősebb, nagyjából szűnni nem akaró acéltaps tört fel a nézőtéren. A darabban több karakter k

Nem érdemes víz alatt énekelni

A Hatszín Teátrum ad otthont az idei évadban a Dinyés Dániel zeneszerző által annak idején az Ördögkatlan Fesztiválon elindított Operabeavatónak. A zeneszerző ezúttal Mozart Figaro házassága című operáját boncolgatja tíz részre tervezett nagy sikerű sorozatában. A kulturális tao megszüntetése azonban még keresztülhúzhatja nemcsak Figaro és Suzanna, de a közönség számításait is.

– Zsöllye vagy páholy? 

– Páholy, ha lehet, onnan egyszerűbb ki-kilógni. Nem azért, mert nem tisztelném a kollégákat, de ha az embernek a színház a munkája, s napi 8-9 órát tölt egy színházi fekete lyukban, akkor nagyon jónak kell lenni egy előadásnak, hogy végig tudjam ülni. Ritkán tudok közönséggé válni. Mégis, amikor először, majd másodszor is megnéztem a West Enden a Billy Eliotot: akkor, ott úgy játszottak velem, ahogyan akartak. Lelkesedni tudtam, sírni és örülni, miközben Sir Elton John munkássága egyáltalán nem tartozik a kedvenceim közé, sőt. De úgy voltak felépítve a hatásmechanizmusok a darabban, hogy teljesen megfőzve ültem ott a szünetben, és rájöttem, tizenvalahány éve nem voltam közönség. 

– Miközben a közönség szinte együtt lélegzett, nevetett és izgult az idei Operabeavató első előadásán az éppen házasságra készülő Suzannával és Figaróval, addig a magyar kulturális szakmában épp aznap röppent fel a hír: megszüntethetik a kultúr taót. Érinti ez valamilyen módon az önök tízrészesre tervezett sorozatát?

– A hírt húsz perccel az előadás kezdete előtt közölték velem. El nem tudtam képzelni, hogy fogom kezdeni az estét, mivel ezzel a hírrel együtt az is felmerül, hogy nem tudjuk végigjátszani a Figaro házassága tíz részét. Ez azért a nyitó előadás előtt húsz perccel nem az ideális. Aztán az előadások rendezője, Göttinger Pál néhány mondattal segített a színpadra menés előtt, de az első öt percem mégis borzalmasan nehezen indult. Végig fékeztem a gondolataimat, hogy ne legyenek közéleti kiszólásaim az elkeseredettségem okán, mert Mozart sokkal többet ér a napi híreknél, kár vesztegetni az időt hétköznapi, engem érintő dolgokra, amikor itt van ő, aki ennél sokkal fontosabb dolgokat fogalmaz meg az operáin keresztül. Ha bajom van a taóval, menjek be a minisztériumba vagy egy napilaphoz és ott panaszoljam el. 

– Ilyen élesen elválasztja egymástól a művészetet a politikától? 

– A közéletieskedést a színházban, magamban a Sas-kabaré szintjére teszem, ha elkezdenek politikusokon hőzöngeni, én azonnal offra váltok. Teljesen értelmetlennek tartom, hogy egy művészi alkotásban politikusokat idézzünk. Idézzünk költőket, filozófusokat, szociológusokat, tudósokat a problémáról. Kínáljunk megoldásokat vagy fedjünk fel kérdéseket. A színpadi üzengetésnek annyi értelme van, mint víz alatt énekelni. Csak a színház tudja a rövidebbet húzni. Olyat még nem láttam, hogy a színház beszólt, és összedőlt a politikai rendszer. A fordítottját már igen. A Bárka Színháznak voltam a tagja.

– Az opera régen a plebs műfaja volt, mára már inkább rétegzene. Ugyanakkor egy-egy világsztár vagy sikeres előadás tömegeket vonz idehaza is a Müpába. Trendi műfaj az opera, a klasszikus zene? 

– A „tömegek” egész pontosan 1656 fő, aki befér egy estére. Budapest lakossága 2 millió… A trendi szerintem nem azt jelenti, hogy közértékű, sem azt, hogy nagy tömegeket mozgat meg, inkább sikkhez áll közel, a sznobériához köthető. Ha a Müpában megjelenik egy sztár, és sokan kíváncsiak rá, az nagyon szuper, de ez azzal a nézői hozzáállással viszont már hátulütővé tud válni, hogy „ez igen, de hát saaaajnos a hazaiak…”. Így ugyanis szépen lassan megszűnik idehaza a látogatott zenei élet, bár pont, hogy a külföldi sztár felfelé kellene, hogy húzza az itthoniakat. Miközben a kalapomat lengetem, hogy legalább egy évben egyszer-kétszer játszik a bécsi, a berlini, a szentpétervári filharmonikus zenekar, ugyanakkor a baj az, hogy a gyakorlatban csak ezekre sikk járni, ezek az „esemény” számba menő dolgok – és ez viszont nincs rendben. Erről nem a Müpa tehet, de nagyon jó lenyomata annak, hogy a zenei életünk nem áll a maga lábán. A trendiség nem oldja meg a napi zene vagy kultúra fogyasztási igény alapvető kérdését.