Ugrás a fő tartalomra

Most épp ez

Ördögkatlanos karszalag felerősítése csak védettségi igazolvánnyal!

A KARSZALAGOT CSAK A VÉDETTSÉGI IGAZOLVÁNY ÉS A HOZZÁ TARTOZÓ SZEMÉLYAZONOSSÁG ELLENŐRZÉSE UTÁN TEHETJÜK FEL - SZEMÉLYESEN AZ ILLETŐ CSUKLÓJÁRA. (AZAZ KARSZALAG TŐLÜNK MÁSHOGY NEM KERÜLHET KI, CSAK CSUKLÓRA LEVEHETETLENÜL RÁERŐSÍTVE. PÁROS BÉRLET ESETÉN IS MINDKÉT EMBERNEK OTT KELL LENNI AZ ÁTVÉTELKOR.) EBBEN NINCS MOZGÁSTERÜNK, NEM MÉRLEGELHETÜNK. A KARSZALAG SÉRTETLENSÉGE IGAZOLJA MAJD A FESZTIVÁL IDEJE ALATT, HOGY AZ ADOTT LÁTOGATÓ ESETÉBEN EZ AZ AZONOSÍTÁS ÉS VÉDETTSÉG-ELLENŐRZÉS MEGTÖRTÉNT. KÖSZÖNJÜK, HOGY EBBEN (A MINDANNYIUNKNAK MACERÁS) ÜGYBEN MEGÉRTŐEN EGYÜTTMŰKÖDTÖK MUNKATÁRSAINKKAL - ESSÜNK TÚL EZEN, ÉS AZTÁN JÖHESSEN VÉGRE A FESZTIVÁL! Forrás: www.ordogkatlan.hu

Harsány szépe, Katlan-anziksz – Ördögkatlan 2018 beszámoló

Nem tudom, karmikus szempontból pontosan milyen következményekkel jár, ha a sátrunkból kilépve a sötétben véletlenül kezdőrúgást imitálunk egy hozzánk hasonlóan ázott és csapzott túzokon. Súlyosbító körülmény-e hozzátenni: „Öreg….”, enyhítő-e a születésnapunk. Kaukázusi kefir mindenesetre még igen, az új k2 darabra jegy már nem jutott reggel a sorban. A hátteret szolgáltató csillagos égtől esőn át az atyáskodó hangnemig csupa idei Katlan-kulcsmotívum, a sorok felemlegetéséről nem is beszélve. Ördögkatlan, tizenegyszer; helyszíni.

Szalmakalapok alatt és rozék felett bármi történhet

A fagyhalál szélén Kolorádón és az orfűi zuhogó esőben szinte kéjes örömmel gondoltam arra, milyen forróság fogad majd a nagyharsányi focipályán minden reggel, legkésőbb háromnegyed hétkor. Olyan ez, mint a karácsonyi hazaút vidékre: előre látod a csípős kis megjegyzéseket, a sunyi kis utolsó-szeletre-lecsapásokat, a meglepetést, hogy a nagyvárostól ennyire távol vagy otthon, és megnyugvást, hogy igen, itt. Rekkenő hőség, fröccs és lángos mint A, B és C menü, színházak, kiállítások, rég nem látott barátok, meg az aha-élmény, hogy a színházjegyre váró elősorszámos sorszám-sorban – persze borítékolhatóan hiába – melletted álló srác kortárs zeneszerő, aki végül megosztja veled az ajándékba kapott jegypárt A vágy villamosára, esetleg Izraelben élő táncos, akinek el se mertél menni az áprilisi workshopjára, most bezzeg majdnem belekortyoltál a felkínált fröccsébe is.

Szalmakalapok alatt és rozék felett bármi történhet a színházi előadásokra bejutni váró tömegben: előttem tanulmánykötetet olvas egy francia prof, mögöttem egy srác győzködi a haverját négy óra várakozás után a kilences katlanbuszra, hogy a gyógysör után benne van ebben a reggelben, izé, egy félmeztelen… pingpong, mellettem vérkomoly szakmai adogatás arról, A csárdás-ápolás művészetébenhogyhogy nem működik két veterán, a Lajkó Félixszel menetrend szerint zseniális román hegedűművész Balanescu és a táncos Kovács Gerzson Péter duója. Hát, állítólag nem.

a közönséget gitározza le az ember, ne magát

Mellényúlást így sem kiáltanék, gyakran semmiképp, de idén talán több volt a biztonsági játék és a falulakók kímélete. Magamban legalábbis ennek tudom be, hogy Kisharsányból a szomszédba igazolták, egyúttal, sajnos, hangulatilag kiherélték például a tavaly oly remek 30Y-koncertet; meg úgy általában, halkabbnak és kevesebbnek tűnt a zene. Voltak azért idén is kivételek. Nem tudok szebben giccseset képzelni, mint ahogy a Szoborpark kőszínházában, a zuhogó esőben Beck Zoli egy egész borvidéket keblére ölelő szivárvány alatt tart szerzői estet. Szexibbet annál, ahogy a cseh Kill the Dandies!, mint valami kisvárosi művházban a maga örömére Doors emlékestet rendező, szétcsúszott Nick Cave és Debbie Harry, beveszi délután a Narancsligetet.

Cukibbat annál, ahogy a villánykövesdi reggelben a színházjegyeket lecsúszottak bebólogatnak az Apacuka „gyermekrockzenekar” groovejaiba és ellesik a gitárszóló alatti feltartott kézzel ugrálás alapjait. A heti zenei nevelés mondjuk nem merült ki a négynegyedes óriás – négynyolcados kisegér hasonlatban. A kisharsányi templomban operások műhelyeztek, Snétberger roma ösztöndíjasait kisebb tömeg hallgatta a nulladik nap sötétjében is, a Csík zenekar prímása szólt, hogy ne vegyünk számzáras hegedűtokot, Beck Zoli, hogy mindent rakjunk egy nagyszekunddal feljebb, Lovasi meg figyelmeztetett, hogy a közönséget gitározza le az ember, ne magát. Sima ügy.

mintha Vegyes Technika lenne az indián nevünk

Ördögkatlanon látszólag könnyen születnek dolgok. Az egypercé Re:kultúra workshopján például úgy építettünk installációt székből, ablakszárnyból, zománcfazékból, aztán illusztráltunk verset, másfél órára összeverődött vadidegenek, mintha Vegyes Technika lenne az indián nevünk. A Bölcsészudvarban percek alatt jutott el áldozathibáztatástól kocateológiai brainstormingig és tovább egy ördögmenyasszony-történet jó ötven kézen át a Gombolyító meseműhelyén. Az alternatív idegenvezetést csúcsra járató nájlonotthonkás, szellemidéző, suttyós bájú Faluturistákkal begyakorolt, a Vylyan tövébe telepítendő szőlőt megtermékenyítő jógát már én adtam tovább. A nap süt, az ég kék, a fű zöld, a szőlő terem, terem, terem. Mondom, Ördögkatlanon könnyen születnek a dolgok.

Idén mondjuk valahogy könnyebben esett szó az elmúlásról is: lépten-nyomon felidézte valaki két szám vagy kérdés között Cseh Tamás 9 éve érkező halálhírét, és két projekt, a Faluturisták hat- és a k2ötéves völgymenete is körbeért. Mindkét társulat szügyig járt évekig a környék hely- és magántörténetében, településről településre, házról házra pogácsázva és fröccsözve kerített egy hét alatt a drámakötet-standup két ellenpontját képviselő, radikálisan más, de egyformán helyspecifikus őrületet, amit annak ellenére sikerült örökös többszörös teltházzal játszani, hogy valahogy persze mindig épp csak negyvenen voltunk. Nem mintha a legenda-ambíciók nélküli daraboktól bárkit elrettentett volna, hogy a nagyharsányi tornateremben olyan instrukciók jártak a hőség túléléséhez, mint vízre szálláshoz egy tisztesebb fapadoson.

Élmény volt végiglötyögni a völgybe költöző Kaposvárt, Pécset, Kassát, az In Bruges és a Három óriásplakát… után végre egy McDonagh-drámát is megnézni, ott maradni a Büntető 70 percnyi tömény bántalmazása után az Escargóval egy lecsengető beszélgetésre.

bárénekesre és akusztikus gitárra kombinált Seven Nation Army

De azért mégis a csak itt, csak mostot nehéz elengedni: a villánykövesdi pincesor hófehérét megtörő Renyagyár-freskót, Both platósról ágat-áldást osztó ukrán asszonyságait, Joós Andrea napokon át rajzolt hatalmas szívmandaláját az örökös leghűsebb kisharsányi Caminus-udvaron, sittes sütit, bárénekesre és akusztikus gitárra kombinált Seven Nation Armyt az Árokparton, Lajkó, Balanescu és a Vołosi totális transzát a kövesdi zárókoncerten. Ezt, így, mind, pedig színházjáró fesztiválturistaként azt gondolni, hogy két év alatt túl sokat felfogtam a csíkospólós-szabadságérzetes bohém díszletek között sodródva a hely szelleméből nagyon, nagyon naiv.

Vasárnap reggel követni kezd egy motyogó félbolond, finoman nyitná a kocsik kilincsét, a ritmusa békés, de inkább felkanyarodom előle a Kolonira. A hol romos, hol tarka stukkós pincékről is, ahol kétszáz éve élnek a környék szegényei, a Quimby elé szervezett fogathajtó versenyre, az egész héten következetesen a nagyszínpaddá avanzsált focipályán tizenegyesező kölykökre, meg a vízen járó labdájával csütörtökre csődbe ment helyire gondolok, ahogy azt mondja a barátjának, nem telik az embereknek. Csak innen ugrok McDonagh ír Leenane-jére, a k2 darabjaira svábokról, jugókról, kulákokról és káderekről, meg a Szársomlyó legendájára a Vylyan palackjain. Gondolom, ha valamiért, ezért az élményért jövök majd vissza jövőre is.

Kellermann Viktória