A "Mezei Néző" c. blog a Schiller-trilógiáról
Opera - Erkel - Éljen Krasznai Gáspár! - Verdi három Schiller-operája, avagy "gúzsba kötve táncolni"
Amikor elolvastam az Operaház által kiadott tájékoztatót, Selmeczi György művészeti vezető írását ("Apák kora"), azonnal ébredt bennem némi gyanú. Egymás után három ritkán játszott Verdi operát fogunk látni (a Kolozsvári Opera előadásait), ugyanabban a díszletben és jelmezekben. Ismerve a három opera történetét, amelyek egészen más közegben játszódnak - hiába van mindháromban legalább egy apa-gyermek kapcsolat - irgalmatlanul nehéz volt elképzelni egy olyan megoldást, amely mindegyikre passzolna. Persze, nincs lehetetlen, de valójában, ha költségtakarékos megoldást akartak választani, akkor érdemesebb lett volna a koncertszerű, vagy félig szcenírozott formára szavazni a döntéshozóknak.
Jó példa a múlt pénteki Britten-előadás, az rendesen teljesítette a feladatát és nem okozott hiányérzetet a "szabályos" díszlet hiánya. Az egyetlen dolog, amiben az volt a gyengébb: a Britten opera feliratában több irgalmatlanul súlyos hejesírási hibát láttam meg, ezekben is volt, de kevesebb. (Nincs ember, aki felelős, hogy egyetlenegy se maradjon bennük? "szenvedet, egyiptom, sújosan???" ilyen szinten vagyunk?) Rendszerint nem olvasom a feliratokat, ha az operákat ismerem, egyébként is igyekszem az olasz szöveget megérteni, de most többször is felkaptam a fejem ezekre a hibákra. Korábban ez nem így volt, azt hiszem legalábbis.
De mi is történt az Erkel Színházban nov.29.-dec.1. között, a Verdi-Schiller trilógia három estéjén? Az, hogy a nézők hogyan értékelték a látottakat alapvetően azon múlt, hogy zenés színháznak tekintik-e a műfajt, vagy leginkább a zenei minőséget figyelik. Mivel én az első kategóriába tartozom, és azt, hogy jó színvonalon énekelnek el valamit, csak egy szükséges elemnek tekintem, ezért összességében csalódott vagyok. Azt is előre bocsájtom, hátha már sokan továbblépnek most, hogy a három előadás egyre jobb színvonalon mozgott, valószínűleg a műveknek köszönhetően is.
Mindegyik este ugyanazt a rémes, ocsmány, nem esztétikus, borzalmas, gusztustalan és még sorolhatnám bőven a jelzőket - díszletet bámuljuk. Csiki Csaba munkáját. (Az, hogy saját ötletét valósította-e meg, nem tudom. Lehet, hogy valaki más víziója volt az egész.) Ráadásul a kórus, ha francia lányokról, ha angol katonákról, esetleg haramiákról, vagy német falusi lánykákról is van szó, egyenpiros ruhában jelent meg. (Jelmez: Kiss Zsuzsa) Semmiféle jelentést nem tudunk ehhez társítani, esetleg láthatjuk azt a szándékot, hogy a barna papírmaséból készült monstrum kő-utánzat díszletet élénkítse valami. Lógnak a zsinórpadlásról a talán gyökérutánzatnak szánt, ámde egyes nézőtársakban fekáliát, sőt férfi nemiszervet asszociáló otromba, ámde hatalmas hurkák. Ugyanebből az anyagból pár alaktalan képződmény jut a színpadra is, némelyikre fel lehet kapaszkodni, végig lehet rajta gurulni. A mai, utolsó előadásnak a nagy értéke az volt, hogy ezekből az elemekből kevesebbet használt fel és nagyjából üres színpadon bonyolódott a cselekmény. Az, hogy visszavettek a borzalomból, némi megkönnyebbülést okozott. (Aki az emeletről látta, arról számolt be, hogy szépen volt világítva. Ez a földszint első soraiból nem érvényesült. Viszont az arcokat látni lehetett.) Bár gyűlöltem a Kékszakállúdíszletét - főleg azért, mert az meg gátolta az énekeseket, esztétikailag viszont valamit adott, bár többet vett el, mivel elvonta a figyelmet. De nem volt ocsmány.
Ez a látvány valami elképesztő negatívum, még akkor is, ha ez nem zavarja annyira a közreműködőket az éneklésben. Énekes-ellenes rendezői megoldást egyet észleltem csupán: a mai Luisa Millerben a mérgezési jelenetben a két énekes az univerzális kellék-könyv segítségével, amelyet számtalan különböző célra hasznosítanak menet közben, kék festéket ken az arcára. Ahhoz képest, hogy az előadásban kardokról is szó van, és még jelzésszerűen sincsenek ezek jelen, számtalan mozgás is csak tessék-lássék imitációval jelenik meg, kifejezetten feleslegesnek tűnik ez a festék. Az első sorból az is látható, hogy a szemhéjára is kenődik a tenornak ebből a festékből, ami némileg a nézőt is kizökkentheti. Az utolsó percekben nem az foglalkoztatott, hogy Luisa és szerelme hogyan haldokolnak, hanem azon aggódtam, hogy ne menjen a szemébe is festék Pataki Adorjánnak. (Kolonits Klára mintha ügyesebben maszatolta volna össze magát, ő nem volt igazán veszélyben. Elvileg a bajkeverő Wurmot is megöli a haldokló szerelmes bosszúból: ezt viszont csak annyiban jelezték, hogy az illető kisétált a színpadról, mint aki megunta az előadást. Erősen úgy tűnik, hogy Szőcs Artúr rendezői megoldásai nem egységesek, vannak értelmetlen húzásai (a falusi lányok könyvet olvasnak Lujza szülinapi buliján mind, és Lujza kap egy könyvekből összerakott tortaszerű képződményt - minek?). Ez a festék-ügy túlment a fentieken, mert akár oka is lehetett annak, hogy az énekes teljesítménye itt-ott megbicsaklott. Én azt hittem, hogy a profi rendezők többsége azért elhiszi, hogy a színészei szenvedő embert akkor is tudnak játszani, ha közben őket nem gyötri a fájdalom. Most ez nem igazán volt így, mert hiába kínozta meg a főszereplőit az ifjú rendező, a fájdalom ábrázolásában Busa Tamás (Miller Lujza apja) verte a teljes mezőnyt. Nagyon kifejező arcjátékkal, eszköztelenül is átéreztette velünk a saját helyzetét.
Az énekesek mindegyik előadásban a szabvány-módon, ahogy azt még a nyolcvanas években megszoktam az Erkel régi rendezéseiben, lefúrt lábbal álltak, néha felmásztak a díszlet egyik elemére, de leginkább a karmestert nézték középen, vagy a képernyőn oldalt. Az első előadáson Szent Johanna beállítása már a darab szerint is kissé furcsa, maga a történet is kissé zavaros (apja üldözi és kémkedik utána non-stop üzemmódban), de maga Johanna is őrült. Ez nem lett volna szükséges, ha valaki pusztán a darab interpretálására szorítkozik. A színpadi mozgásnál csak a szólisták jelmezei zavarosabbak, A Szöktetés a szerájban c. operához jobban passzolna a francia király jelmeze. A második előadáson, a Haramiákon is gondolkodhatunk egy ideig, hogy a főhős miért van fekete csipkeingben, amelyik egy éjszakai lokál bártündérére passzolna leginkább, és a gyászoló szerelme, Amalia pedig egyetlen krémszínű, virágokkal díszített ruhában húzza ki a hosszabb időt átívelő történetet. A harmadik előadásban egy igazán jó jelmezt láttam, mégpedig a hoppon maradt grófnőét, aki nem lehet Rodolfóé, hiszen az Lujzát szereti. Károlyi Katalin vonzó, finom jelenség, jól áll neki a kék fodros ruha - olyan, mint egy harangvirág. Mégsem ő lesz a nyerő. A hangja mintha nem lett volna elég erős a szerephez - az első sorban is helyenként gyengének tűnt, de szép. Kolonits Klára énekesi teljesítményével összevetve az övét, feltétlenül alulmarad. (Ha csak a színészi játékot néznénk, a rendezés adta keretek között is hitelesebbnek tűnt mégis ő, a mellékszereplő. De operában vagyunk és a többség úgyis az énekes teljesítményeket értékeli.)
Amikor az előadást néztem és láttam a következetlenségeket, csak az jutott eszembe, hogy nincs annyi fantáziám, hogy elhiggyem, erre a látványtervre felelős szakember úgy bólintott rá, hogy meg is nézte. Selmeczi György, mint a három előadás művészeti vezetője erősen gyanúsítható, hogy neki ez mégiscsak tetszik, vezényli, tehát látja is, hogy mi van a színpadon. Nem dobta vissza a tervet. Én a helyében titkolnám, hogy közöm van az egészhez és elbújnék a karmesteri szerep mögött, védekezve, hogy "de nem én rendeztem".
A három rendező közül egyet nem ismerek (Zakariás Zalán), egynek szeretem a munkáit (Göttinger Pál), a harmadik (Szőcs Artúr) színészként többször tetszett, rendezőként egyszer már kiábrándító benyomást tett rám. Azt gondolom, hogy jelenleg mindegyik rendező a lehetőségek szerint próbálta túlélni a feladatot, de a megszabott közös díszlet és jelmez nemhogy nem segített nekik, hanem lehetetlen helyzetbe hozta őket. A második előadás szereplő-mozgatása nem rontott a meglévő helyzeten, nem hiszem, hogy ennyi kötöttséggel lehetett volna lényegesen jobb előadást csinálni. Ha hagyják Göttingert, hogy azt csináljon, amit akar, azt hiszem, hogy a korábbi munkái alapján többre jutott volna. Szőcs Artúr látnivalóan valami koncepció-féleséget akart erőltetni az említett könyvek használatával, a fegyvertelen katonákkal, stb - de nem sikerült ezt egységesítenie. Neki annyi szerencséje volt, hogy ez tűnik a legjátszhatóbb darabnak egyértelműen.
Mivel érezni, hogy a rendezők is valamennyire kényszerhelyzetben cselekedtek, ahogy Luisa Miller is, amikor levelet írt, most nem is súlyosbítanám a helyzetüket azzal, hogy tovább taglalgatnám az előadásuk gyenge pontjait...Csak érzik ők maguk is, hogy ez nem sikerült. Ha elégedettek, akkor még rosszabb a helyzet. Nézzenek meg fenruárban egyMefistofele-t, csak ezt tudom javasolni. Abban van gondolat, látvány és jó helyzetbe hozott remek énekesek.
Ami az előadás zenei részét illeti: egy biztos, Verdi négyfelvonásos operát nem zavart volna le fél tízig, egy szünettel. Mindegyik előadás zenéjéből is kihagytak elég fontos részeket is. (Minek? Ha kibírtuk eddig, még elnéztük volna tovább is.) A Szent Johannából kimaradt majdnem 30%, tudtam meg olyan szavahihető forrásból, aki jól ismeri a darabokat.
Az énekesek nem voltak sem bántóan gyengék, sem szenzációsak (ma Kolonits Klára azért kiemelkedően jó volt), és mivel összehasonlítási alapom sem volt, mindenki az újdonság erejével hatott.
Aki nekem igazán tetszett, és akinek a sorsával azonosulni is lehetett: az a Haramiákban a főhős szerelmesét játszó Egyed Apollónia volt. Mindhárom előadásban volt egy-egy szerencsétlen nő, aki önhibáján kívül hal meg, kerül borzasztó helyzetbe. Ez is közös vonása a három operának, nemcsak a művészeti vezető által kiemelt apa-motvum. Ezekkel a hősnökkel szeretett a szerző foglalkozni, nem véletlen, hogy a néző figyelmét megfogják. A Haramiákban tenorszólót éneklő Hector Lopez Mendoza vívódásai is elég hitelesek voltak, de a kosztümje és az arcára festett fekete vonalak annál zavaróbban hatottak. Jekl László rövid szerepét nagyszerűen énekelte, nem tudtam eléggé hibáztatni Verdit, hogy épp neki nem írt hosszabb szerepet.
A Szent Johanna három szólistája sem volt rossz, de a koncepció, főleg Johanna szerepének értelmezése zavart annyira, hogy nem tudtam annyira értékelni az áriák színvonalát.
A Luisa Millerben a már emlegetett énekeseken kívül kiemelendő Kovács István. Legutóbb Almavivaként láttam a Városmajorban, úgy látszik a grófi szerepek mostanában könnyen megtalálják. Almavivaként megoldotta azt a bravúrt, hogy ő tűnt a legszimpatikusabbnak. Jelenleg kevesebb esélye volt erre, a darab és a rendezés sok mozgásteret nem adott neki. Kettőse a titkárral (Szilágyi János) erős pontja volt az előadásnak, én meg örültem, hogy láthatom és hallhatom. Még jobban örülnék, ha Hábetler Figaróját ismét láthatnám. Ha valaki azt az előadást megnézte, akkor láthatta azt, mi történik, ha színházként is meg van csinálva egy opera. (Hogy most a szokásos módon ne Kovalikot emlegessem, aki ezekből az operákban is talált volna üzenni valót a 2013-as közönségnek, mondjuk a hatalom és az ember viszonyáról, amelyik szintén eléggé megjelenik e Verdi-opusokban is.)
Ami miatt érdemes volt ezeket az operákat megnézni "mezei nézőknek", azaz olyanoknak, akik nem Verdi-specialisták és nyolc különböző felvételről már nem ismerték mindhárom művet évtizedek óta, az éppen a megismerés - a befutott, törzsrepertoárban lévő nagy operákhoz nem rossz háttér a korábbi művek ismerete. Meg előfordulhatott volna az is, hogy beleszeret az ember az egyikbe, és beszerez egy felvételt. Ezzel a rendezéssel persze csak egy hatás érhető el: az ember rájön, micsoda marhaság is az opera. Csupa képtelen történet, valószínűtlenül előadva. Azoknak a nézőknek, akik nem pusztán énekesi teljesítményeket keresnek az operában, hanem éppúgy zenés színházat várnának, és most hozzám hasonlóan csalódottan mentek haza esténként az Erkelből, azért lehet egy kis csoportja, amely elégedett.
Ugyanis sokan beültünk minden előadás előtt hatkor a büfében kialakított előadóterembe és meghallgattuk Krasznai Gáspár előadásait (Hangoló-sorozat, premierek napján ingyenes), és így volt mégis valami egészen pozitív élményünk. Az előadó lelkesen, lendületesen, érezhetően a műveket alaposan ismerve beszélt Verdiről és operáinak keletkezéstörténetéről. Igen, rá is hangolt minket, hiszen az előző napi csalódások után ezeknek az előadásoknak a reményében mentem vissza újra meg újra az Erkelbe. Krasznai Gáspár az előadásai közben az egyes motívumokat el is játszotta zongorán, illetőleg minden nap egy-egy részt be is tanított a közönségnek. Az első nap is majdnem tele volt a terem, másnap és ma már sokan álltak is. (Tényleg nincs több szék?)
Az Opera vezetése igazán észrevehetné, hogy Krasznai Gáspár lehetne a nagy megoldás az ifjúság beszoktatására. Lehetne repertoár-előadások előtt is Hangoló, ugyanis egy ilyen bevezetés után a tudatlan néző egészen máshogy vesz részt az előadáson. Nehezen tudom elhinni, hogy Krasznai Gáspár meghallgatása után valaki ne szavazna bizalmat a daraboknak. Krasznai Gáspár érezhetően hisz abban, hogy ez a három Verdi mű jó, és mi meg neki hiszünk. Ha csupán az előadást néztük volna, akkor lemondóan beigazoltnak vennénk azt az állítást, hogy méltán merül feledésbe a Giovanna d`Arco, A haramiák és a Luisa Miller.
forrás: http://mezeinezo.blog.hu/