Nincs vita: énekelni márpedig menő!

A tárgymutatóban:
Tóth Árpád a Csíkszerda kórus vezetőjeként több száz embert, nagyrészt teljesen amatőröket tanít az együtt éneklés szeretetére. 

A Csíkszerda az egyik legkülönlegesebb hazai kórus: az alacsony létszámú, profi tagokkal működő együttesekkel szemben teljes nyitottságot hirdettek, bárki szabadon csatlakozhat hozzájuk. Sikerüket jelzi, hogy mára az alapcsoporton kívül két másik is működik, összesen közel 250 aktív taggal.

Az egészet Tóth Árpád karnagy és ének-zene tanár fogja össze szabadidejében, színtiszta lelkesedésből. Arról beszélgettünk, miért zárkóznak el nagyon sokan csípőből az énekléstől, fenntartható-e egy ekkora csapat nonprofit alapon, illetve mi kell hozzá, hogy valaki teljesen nulláról indulva hasznos kórustaggá váljon.
– Szerinted manapság az emberek többsége szerint ciki énekelni?

– Igen, sajnos nagyon sokan így gondolják. Amikor új osztályt kapok, rendszeresen meg szoktam kérdezni őket a legelején, hogy állnak az énekléssel, és a 90 százalékuk mereven elutasítja. Az indoklás is sokat mondó: a többségnek a korábbi tanárai vették el a kedvét tőle. És szerintem ez nem azért van, mert annyira tehetségtelen, vagy szimplán gonosz énektanárok lennének. Egyszerűen nem adunk a kezükbe jó dalokat és eszközöket, hogy megalapozzuk az érdeklődést.

Emiatt nagyon sok a sikertelen énektanár, akik nyilván a diákjaik kedvét is még jobban elveszik az egésztől.

– Csak ezen múlik minden? Egyébként mindenkiben meglenne rá a képesség, hangi adottságoktól függetlenül?

– Igen, én ezt gondolom. Persze vannak jobban és kevésbé tehetségesek, de alapvetően egy kórusban nem annyira fontos az a fajta egyéni hangszín, ami például a tehetségkutatókban alapfeltétel. Inkább egy precíz, megbízható szólamtudás kell, amit szorgalommal és gyakorlással lehet elsajátítani. Ha megvan a megfelelő hozzáállás, gyakorlatilag mindenki hasznos taggá tud válni.

– Ha jól tudom, téged tízéves korodban érintett meg először igazán az éneklés. Hogy történt ez pontosan?

– Szerintem ebben a korban még senki sincs azon a szinten, hogy végérvényesen elkötelezze magát valami mellett. Velem sem úgy volt, hogy mindenképp már akkor az éneklésre akartam feltenni az életemet. De tény, hogy nagyon tetszett a dolog: amúgy elég gátlásos voltam, de énekléssel kezdettől fogva sokkal jobban ki tudtam fejezni magam.

Az egésznek a zsigeri mivolta fogott meg: nem is elsősorban a szereplési vágy, sokkal inkább az együtt éneklés varázsa, illetve maga a folyamat, ahogy közösen megtanulunk egy dalt. A családomban egyébként egyáltalán nem voltak zenészek, elég furcsán is néznek rám emiatt a mai napig - hát még az elején...


Névjegy
Tóth Árpád 1982-ben született Budapesten. Tanulmányait a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnáziumban végezte hárfa és elmélet szakon, majd pedig A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen diplomázott ének-zenetanár, karvezetés, szolfézstanár és zeneelmélet-tanár szakokon. Doktori fokozatát 2011-ben szerezte meg, szintén a Zeneakadémián.
A Csíkszerda kórusai mellett a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusának állandó magyarországi vendégkarnagya, valamint számos éneklő fesztivál, többek között a Hajnalok Völgye, illetve a Kórusok Éjszakája művészeti vezetője. Menthetetlenül hisz a közös éneklés semmivel össze nem hasonlítható közösségteremtő erejében, ennek kapcsán rendszeresen tart továbbképzéseket itthon, Szlovákiában, Németországban, Angliában, Koreában, Kínában és Ausztráliában is.


– Hogy jutottál el a karvezetésig?

– Már tizenévesen több kórusba eljártam önszorgalomból, akár a hétvégi korán kelést is bevállalva. Bekerültem a rádió gyerekkórusába is, ami már egy elit klubnak számított, alkalmanként akár háromórás próbákkal. Érdekes egyébként, hogy más gyerekekkel ellentétben engem sosem fárasztottak a hosszú próbák, mindig imádtam csinálni. 

Ekkorra kiderült, hogy elég könnyen megy nekem a dolog, jók a készségeim hozzá. Így felvételiztem a Bartók Konzervatóriumba, és be is kerültem. Itt is nagyon jó jegyeim voltak, szóval egyre nyilvánvalóbb lett számomra, hogy a Zeneakadémia a végcél. 17-18 évesen fogalmazódott meg bennem végérvényesen, hogy karvezetést szeretnék tanulni, és fel is vettek. Itt aztán hamar megmutatkozott, hogy elég sok ponton mások a nézeteim, mint ami a tanárok körében eddig megszokott volt.

– Például?

– Tipikus probléma volt, hogy szerintük érdeklődési körtől függetlenül mindenkit ugyanúgy kell kezelni. Például ha bejövök órát tartani egy szakközépiskolai osztályba, és elkezdem énekeltetni velük a Hull a szilva a fáról-t, attól ugyanúgy el kéne, hogy legyenek ájulva, mint az ének-zene tagozatosok. Szerintem viszont igenis új kommunikációs csatornákat kell kiépíteni a fiatalok felé. Eleve le kéne cserélni az egész zenei anyagot, ami ötven-valahány éve be van betonozva.

Volt egy konfliktusom például abból, hogy mi a teendő akkor, ha egy osztály egyáltalán nem akar énekelni. Ez egyébként a mai napig előfordul a praxisomban: bemegyek az első órán, hogy akkor énekeljünk valamit bemutatkozásként, és nem hajlandóak (lásd az elején említett példát).


"A tanáraim véleménye az volt, hogy ha nem tudod elénekelni bármelyik iszonyú sablonos népdalt úgy, hogy azonnal megjöjjön hozzá a kedve mindenkinek, akkor nem vagy elég jó. Szerintem ez egyszerűen hülyeség.

Igenis lehetnek olyan helyzetek, amit nem tudunk elsőre megnyerni, mert mondjuk elavult a népdalanyag. Én arra tettem fel a karrieremet, hogy lehet-e másképp értelmezni a kóruséneklést, mint ami fél évszázada megszokott. Ezeket az elveket szem előtt tartva hoztuk létre Halas Dórival közösen a Halastó kórust, ami a Csíkszerda elődje volt.

– Hogy lett ez az egész annyira népszerű?

– A Halastót 2006 környékén azzal hívtuk életre, hogy alapvetően nem a koncertezés a lényeg, sokkal inkább az új utakat kereső közös munka. Nagyjából 35 fővel indultunk, azokat a barátainkat hívtuk meg, akikről gondoltuk, hogy egyetértenek az elveinkkel. Az első fellépésünkig viszonylag stagnált a létszám, utána viszont nagyon megugrott az érdeklődés: híre ment a formabontó megoldásainknak, és a gratulációk mellett elkezdtek jelentkezni is az emberek. 

Aztán következett egy törés, amikor Dórival különváltak az útjaink. Ő inkább egy kisebb, elit csapatban hitt, akiket mind jól ismer, míg én akár száznál több emberrel is simán együtt tudok dolgozni. Emellett a kísérletezésnek is különböző területei érdekeltek bennünket. Így alakult, hogy megalapítottam a Csíkszerdát, és ide már kezdettől fogva sokan csatlakoztak.

Csíkszerda, "Csíkhétfő", "Csíkkedd"

A klasszikus Csíkszerdának jelenleg körülbelül 80 tagja van, ők már legalább egy éve járnak a kórusba, úgyhogy egy fokkal komolyabb feladatokat is rájuk lehet bízni.

A fokozott érdeklődés miatt idén indult egy második, hétfői csoport is, akik majdnem kétszer ennyien vannak és a szerdaiaknál könnyebb anyagot tanulnak. Ide kerültek az aktuális kezdők, de van átjárás is a másik csoportból. Keddenként pedig egy válogatott csapat próbál, meghívásos kamarakórus jelleggel.
– A jelentkezésnél semmilyen kritérium nincsen?

– Évente egyszer lehet csatlakozni, általában szeptemberben. Egy már meglévő kórustag ajánlása az egyetlen feltétel, illetve létszámkorlát is van, amit gyorsasági sorrendben töltünk fel. Előzetes ismeretek, vagy zenei múlt viszont egyáltalán nem szükséges, felvételi vizsgát sem tartunk.

– Mi a profi és az amatőr zenészek aránya?

– Szinte egyáltalán nincsenek profik.

A három csoportban velem dolgozó összesen 250 ember közül jó, ha négy vagy öt énektanár van, de ők sem a szó szoros értelmében vett énekesek. Azok sem lehetnek 15-20-nál többen, akik komolyabb szinten játszanak valamilyen zenekarban.

Tehát a túlnyomó többségnek abszolút semmilyen zenei előképzettsége nem volt, amikor jelentkezett a kórusba.

– Hogy megy a közös munka ezekkel az emberekkel? Egyáltalán hogyan teremted meg az elején az összhangot?

– Vannak régóta alkalmazott, bejáratott rítusaink, például a beéneklést mindig sötétben csináljuk. Persze kétségtelen, hogy ha egyszerre sokan jönnek olyanok, akik azelőtt soha nem énekeltek még, velük egy adott alaphangot megtalálni is kihívás lehet. Ilyenkor odamegyek hozzájuk, illetve a rutinosabb kórustagok is mindig szívesen segítenek. A nehézségeket viszont bőven ellenpontozzák a sikerélmények: 

annak, aki soha életében nem hitt abban, hogy képes tisztán énekelni, már a legkisebb eredmény is komoly siker.

A felszabaduló lelkesedés pedig a tapasztaltabb tagokat is húzza magával. Egyébként a szerdai csoportban már egyáltalán nincsenek problémák a hangok eltalálásával, pedig tavaly még közülük is nagyon sokan teljesen kezdők voltak. Ez azt bizonyítja, hogy elegendő gyakorlással tényleg nulláról is el lehet sajátítani ezt a tudást. Ha valakinek nem megy, az inkább csak azért lehet, mert nem tudott elegendő próbán részt venni. Persze nyilván van lemorzsolódás is, olyan 15 százalék lehet azoknak az aránya, akiknek a lelkesedése nem tart ki a félév végi fellépésekig.

– Mennyire nehéz ennyi ember érdeklődését fenntartani? Mivel veszed rá őket, hogy ne beszélgessenek, mobilozzanak, stb.?

– Mindenekelőtt nagy hang kell hozzá... (nevet) Szerintem jól tudok motiválni egy nagyobb tömeget is, de


"leginkább azt tudatosítom mindenkiben, hogy nem nekem tesz szívességet azzal, hogy itt van.

Eszméletlenül szuper dolgok történnek a próbákon, iszonyú jó fej emberek gyűlnek össze hétről hétre, hogy valami olyat alkossunk, ami utána nézők ezreinek okoz majd örömet a koncerteken. Ez a valódi lényeg, ezért kell komolyan venni a közös munkát és például csendben maradni, nem miattam.

Csak azért nincs értelme összejárni, hogy dumáljunk és poénkodjunk, erre rengeteg más lehetőség létezik. Szerencsére a tagok többsége pontosan tisztában is van ezzel. Tipikus példa, hogy számos olyan apuka és anyuka van köztünk, aki egyébként a családjának él, csak heti egyszer szakad el tőlük, éppen a hétfő vagy szerda esti próbák miatt. Nekik nyilván ezer más dolguk lenne helyette, szóval tényleg jelent valamit, hogy mégis lejárnak énekelni.

– Hogy jött a Kórusok Éjszakájának ötlete?

– Az egyik kórustag, Szálka Zsuzsu találta ki külföldi példák alapján. A koncepció remekül illett az alapfilozófiánkba, tehát hogy az éneklésnek nemcsak színpadokon, hangversenytermekben van a helye. Először két évvel ezelőtt szerveztük meg, hét állandó helyszínen szólal meg legalább 30-40 együttes, valamint vannak spontán flashmobok is. Részünkről a dolgot kissé megnehezíti, hogy a csapat legalább fele jegyet szed és más szervezési munkákat lát el, de azért mindig igyekszünk... (nevet)

– Fenntartható nonprofit alapon a Csíkszerda?

– Igen, éppen amiatt, mert alig folyik keresztül rajtunk pénz. A Kisképzőben próbálunk, ami elég költséghatékony, mivel ugye itt tanítok, tehát csak a koncerthelyszínek bérlése jelent komolyabb tételt. Ezt pedig szerencsére tudjuk fedezni az adományokból. Tagdíjat nem szedünk, lényegében az egész kórust a lelkesedés működteti.

Aktuális előadások

A szerdai csoport legközelebb november 27-28-29-én lép fel a Móricz Zsigmond Gimnáziumban, összesen hat alkalommal. Charpentier Saul és Jonatán című dramatikus motettáját adják elő, ami egy bibliai történet zenében elmesélve, improvizációs elemekkel.

A hétfőiek pedig december 11-12-én mutatnak be egy mesejellegű történetet, afrikai és észak-amerikai dalokból összerakva. Ez a Közgazdasági Politechnikumban lesz.

A részvételhez mindkét esetben regisztrálni kell, ami egyelőre még nem indult el. Bővebb infókat a Csíkszerda Facebook-oldalán találtok.





Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks