Marci, Lajos és Andris

Ötvös András 2011 óta a Katona József Színház színésze és bár rengeteg jó feladata van, nagy vágya teljesült azzal, hogy az Orlai Produkcióval létrehozhatnak egy monodrámát Gerlóczy Már­ton A csemegepultos naplója című regényéből, melyet július 10-én mutatnak be Ba­la­ton­föld­vá­ron a Kultkikötőben. Azt mondja, ez nem csupán egy szereplési lehetőség, hiszen számára fontos dolgokról beszélhet egy olyan szöveg kapcsán, mely mögött ott van a valóság iránti kíváncsiság.

Honnan indult a történeted Márczy Lajossal, a regény főszereplőjével?
Ö. A.: Három éve egy castingon ismertem meg Marcit, amikor még úgy volt, hogy a regényből film készülhet. Aztán film nem lett, de barátság igen. Később Lőkös Ildi készített egy többszereplős szöveget, aztán jött Göttinger Pali, aki már az egyetemen is többször rendezett, és azt mondta, legyen ez inkább egy monodráma velem. Orlai Tibor pedig megteremtette számunkra a tökéletes feltételeket, hiszen már az olvasópróba után néhány nappal a díszletben kezdhettünk el próbálni.

Monodrámát játszani nagy kihívás.
Ö. A.: Ez a feladat azért is speciális, mert velünk van Schneider Jankó a báb és a tárgyanimáció világából, aki abban fog segíteni nekem, hogy az összes szereplő megelevenedjen az előadásban tárgyak segítségével. Életre kelhetnek a sonkák, a téliszalámik, a mosogatórongyok és szomszéd nénivé meg alkoholista fickóvá válhatnak. Nagyon nehéz feladat lesz, de épp ezért tetszik, és örülök, hogy végre lesz lehetőségem beletanulni kicsit ebbe is. 

A főszereplő gyakorlatilag az író maga, akit jól ismersz. Róla mintázod a karaktered?
Ö. A.: Nekem most csak Márczy Lajosra kell figyelnem, nem Gerlóczy Marcira. Neki csak a gondolkodásmódja fontos a szövegre szűkítve. És persze furcsa helyzet ismerni a főszereplőt, azért az, ahogy mi feldolgozzuk, mégiscsak fikcióvá teszi a történetét egy emberről, aki egy szakítás után elhatározza, hogy jól lesz egyedül, és elmegy csemegepultozni. Aki először belelkesül, aztán elfárad, később pedig csömöre lesz a kolbászoktól, a vevőktől, a nőktől és saját magától is. 

Ennek melyik részével tudsz azonosulni?
Ö. A.: Az egésszel. Nagyon fontos nekem a kíváncsisága, ami nem valamiféle általános lózung, hiszen ennek következménye van. Mert sokan vannak, akik megguglizzák a lehetőségeket, de kevesen vágnak bele a dolgokba igazán. Van egy előadásunk a Katonában, az Üvegfal mögött, ami a ’68-as diáklázadásokról szól. Járunk vele iskolákba és a végét mindig a gyerekek fejezik be, ők döntik el, lesz-e toronyfoglalás vagy nem. Nagyon gyakran előjön a kompromisszumkötés kérdése, és hogy nem mernek nagy döntéseket hozni. Valami megbénítja őket. Kevesebb a szerelem a választásaikban, mert félnek a következményektől. Ebben a darabban pedig végtelenül nagy üzenet számomra színészként is, hogy valaki összepakol, elköltözik, és belemegy egy számára teljesen új helyzetbe. Mert más írni valamiről vagy eljátszani valamit, és más ténylegesen elmenni és kipróbálni. Halász Péter nagy aranyköpése volt: „ideje, hogy az alanyról áttérjünk a tárgyra”. Számomra se az a fontos, hogy szép vagy jó legyek a szerepben, hanem hogy nézzem meg, milyen az igaziból. De a kíváncsiságon túl ott van még a kisnyugdíjas, aki csak kétszázötven forintért tud vásárolni egy nap, és a rengeteg furcsa alak a saját nyomorával, akik megfordulnak a történetben. És benne van a darabban az a tipikus kelet-európai tisztesség, amikor például csalnak a piacon, de valahogy úgy, hogy az egyiknél ott marad az ujjuk a mérlegen, a kisnyugdíjasnak meg talán kicsivel több jut.

Megbeszélitek ezeket Marcival?
Ö. A.: Az olvasópróbára eljött, aztán angolosan távozott. Biztos vagyok benne, hogy kíváncsi, de nem szól bele semmibe. Nem az a típus, aki ott ül minden próbán és minden egyes szóért harcol. Szerintem találkozunk majd vele Balatonföldváron a bemutatón.

Gondolom, mára megbékéltél a kőszínházakkal korábbi ellenérzéseid után, de ha a sűrű katonás évad után bevállalsz egy ilyen nagy feladatot a nyárra, akkor azért csak vágysz valami másra is…
Ö. A.: Amikor Egerben volt alkalmam megnézni élőben, hogy mi az a kőszínház, ami ellen lázadtam, megváltozott a véleményem, hiszen az a négy év kegyelmi állapot volt. És úgy érzem, a Katona is nagyon jó hely nekem, nagyon szeretem a kollégákat és a munkákat. De szeretem az idegen helyeket, az új embereket is. Azzal, hogy eltávolodok kicsit a megszokott helyemtől, vissza is tudok adni valamit abból, amit máshol kapok. Ha csak a tárgyanimációt nézzük, akkor is rengeteg plusz dologgal térek vissza a Katonába.

Akkor most egy ideig megint nem akarsz tűzoltó lenni?
Ö. A.: Sajnos mivel harmincéves lettem, kiestem a felső korhatárból, és azt hiszem, nem is lehetne összeegyeztetni a színészettel. Bár nemrég hallottam egy miskolci bábszínészről, aki mentőhelikoptert is vezet, amitől totál kész vagyok. Akkor eszembe jutott megint, hogy jó lenne tűzoltónak menni, mert ott történnek meg a dolgok igazán. 

A színészet nem attól jó, hogy bármi lehetsz egy estére?
Ö. A.: A színészetet lehet hordani különféle sálakban, napszemüvegekben meg furcsa zakókban, de ha nem testesül meg benne a nyomorúság, az emberi sors, semmit nem ér. A nyomorúságot nem lehet napszemüvegben összeszedni, hanem oda kell menni és megnézni, hogy néz ki valójában. Ettől érdekes ez a feladat is, mert Marci elment, és megnézte és emiatt ez nemcsak egy vicces este lesz, ahol Ötvös Andris bábozik a szalámikkal, hanem talán valami több, ahol egy mosogatórongy iránt részvétet lehet majd érezni, mert személyisége lesz. És remélem, hogy akik eljönnek megnézni, ugyanolyan kíváncsiak lesznek majd, mint Marci, Lajos meg én. 

forrás: http://www.pm.hu
Megosztás: