„A valóságra éhezünk” – Jászberényi Gáborral a közösségi színház erejéről és a lelki GDP fontosságáról beszélgettünk
Jászberényi Gábor, a Sárkányok Kabul felett főszereplője két kulturális világ, két véglet között mozog: az emberközeli színházi előadások és a grandiózus filmes produkciók között. Az általa alapított Dante Közösségi Alkotótér két év alatt valódi kulturális menedékké nőtte ki magát – olyan hellyé, amelyet 210 önkéntes kétkezi munkája és egy makacs, „reményteli flow” hozott össze. Vele beszélgettünk az emberléptékű színház felértékelődéséről az AI-zajjal terhelt világunkban, és arról, miért vagyunk egyre éhesebbek a valóságra, a jelenlétre, a figyelemre. Elmesélte, hogyan „élte túl” a Sárkányok Kabul felett megterhelő forgatását, miközben induló színházában esténként intim, szertartásszerű előadásokat hozott létre.
„A valóságra éhezünk” – Közösségi csoda Budán: a Dante születése
A Dante Közösségi Alkotótér története első hallásra meseszerű: egy színházi társulat, szinte teljes anyagi forrás nélkül, kétkezi munkával, több mint kétszáz önkéntessel hozott létre egy kulturális teret Budán. De amikor Jászberényi Gábor mesél róla, rögtön kiderül: ez nem mese, hanem közösségi akarat, hit és szeretet eredménye.
„A Dantét a szeretet hozta létre. Az hívta össze az energiákat. Egy olyan hely lett, ami valami mellett van, és végre nem valami ellen jött létre.”
– mondja. Hihetetlen volt az az összefogás, ami kialakult a Dante állandó játszóhelyének létrehozása körül: „9 hónapon keresztül együtt törtük a falat, fiatal lányok cipeltek sittet, idős nénik főztek a brigádra, matematika professzorok villanyt szereltek.
„Az egészben volt valami reményteli flow. Amikor ez létrejött, azt éreztem, hogy olyan jó hely ez az ország, mert tele van jó szándékú emberekkel – csak tér kell hozzá, ahol összeérnek. Mi pedig épp egy ilyen teret akartunk létrehozni”
Monumentális forgatás és emberi végletek: Sárkányok Kabul felett
Miközben a Dante a maga intim közegével napról napra építette a közösségét, egy másik, egészen más világ is megnyílt Jászberényi előtt. A közelmúltban mutatták be a Sárkányok Kabul felett című filmet, amely hatalmas közönségsikert aratott, és nemcsak a témája, hanem a léptéke miatt is mérföldkő lett a magyar filmgyártásban. Látványában és komplexitásában ritka gigaprodukció, amelyben Jászberényi az egyik főszereplő – ez pedig már önmagában is komoly feladatot jelentett volna.
Csakhogy nála mindez egy olyan időszakba csúszott, amikor egyszerre két fronton is helyt kellett állnia: a Dante nyitóévadának szervezési terhei és az esti előadások mellett naponta forgott, ráadásul egy lelkileg is megterhelő katonaszerepben.
„Nem is tudom, hogy én azt az időszakot hogyan éltem túl”
– mondja kissé nevetve. Hajnalban indult forgatásra, este pedig előadást játszott, ami után éjjel díszletet bontott.
„Ez így elmondva panaszkodásnak tűnhet, pedig nem így van. A sok nehézség ellenére minden percét élveztem.”
A megpróbáltatások sűrűsége nem elvett, inkább hozzáadott az alakításaihoz:
„Az élethelyzet feszültségét, a túlterheltséget, az űzöttséget – mindent megpróbáltam hasznosítani a szerepben. A körülmények valójában segítettek.”
A valódi fizikai kifáradás, a lelki terhelés és a szerep, amelyben egy olyan katonát formál meg, akinek Afganisztánban életek múlnak minden döntésén, egészen sajátos mélységet adott az alakításának. A filmben egy olyan férfit játszik, akinek embereket kell kimenekítenie egy összeomló világ kellős közepén, és közben azzal a morális tapasztalattal kell együtt élnie, hogy nem mindenkit tud megmenteni.
A forgatás valós fizikai terhelése – a katonai kiképzésre hajazó tréningek, a megerőltető terepmozgások, a poros, hőségben zajló akciójelenetek mellett a lelki rész: a tehetetlenség érzése, a megúszhatatlan döntések súlya, a háborúban megélt űzöttség és állandó készenlét adta a szerep igazi nehézségét.
A film világának brutális tempója, az érzelmi terhelés és a saját életének túlzsúfoltsága együtt teremtették meg azt a feszültséget, amit végül eszközként tudott beépíteni a játékába.
„Az a fajta kimerültség és állandó éberség, amelyet akkor éltem, nagyon közel volt ahhoz, amit ez az ember is érez. Furcsa módon minden egyben dolgozott bennem.”
A hatalmas díszletek, a több száz fős stáb, a robbanások és a hajszolt tempó éles ellentétben álltak a Dante intim, 70 fős estjeivel. Talán épp ez a kontraszt tette olyan különlegessé számára, hogy esténként a szavak és a jelenlét újra egyensúlyt teremtettek a nap káosza után.
Az emberléptékű színház – Lelki GDP és kulturális felelősség
A Dante ma már jóval több, mint egy alternatív játszóhely: a kezdeti lelkesedés mellett most már a professzionális működés is látszódik. A közösségteremtés itt nem melléktermék, hanem maga a lényeg. Az első évadban közel 400 eseményt tartottak, amiből nagyjából 100 ingyenes rendezvény volt. És bár színházvezetőként gazdasági szempontokat is figyelembe kell venni, mégis úgy gondolja:
„Vannak ügyek, amelyek mögé egyszerűen be kell állni, és mindenki számára elérhetővé kell tenni. Ezeket nem gazdasági szemmel, hanem lelki GDP-ben mérjük, ami legalább olyan fontos.”
A színház piaci működése mellett a legfontosabb programok továbbra is szabadon látogathatók. A Dante kultúraalapú felelősségvállalása egyre több embert vonz be – nem egyszerűen nézőként, hanem közösségi tagként. A Dante alapélménye ugyanakkor továbbra is a személyesség.
„Én ebben az emberléptékű színházban hiszek. Megmaradt benne az az eredendő szertartásszerűség, amikor körbeülték a tüzet, és egymásnak meséltek történeteket. Kicsit nekem is olyan minden előadás, mintha beengedném a nézőket a nappalimba, és azt mondanám, hogy Gyertek, üljetek le, szeretnék nektek mesélni valamit”
– mondja. Az intimitás, a közelség, a közös figyelem számára a színház lényege.
„Az AI (szerk.: mesterséges intelligencia) gyakorlatilag megfertőzte a valóságérzékelésünket. Az emberek éhesebbek lettek a valóságra, ezért tudott felértékelődni az ilyen, emberléptékű színház.”
József Attila mint belső iránytű
József Attila versei évek óta belső iránytűként működnek számára, olyan mondatokként, amelyekhez naponta vissza lehet nyúlni.
„Nincs olyan napom, hogy ne idézzek tőle”
– mondja. Nem műveltségi gesztus ez, inkább reflex: vannak sorok, amelyek már a gondolkodásának részévé váltak, mint a „Mindenséggel mérd magad” vagy
„Boruljatok csak össze bennem,
Bús Ember, bús Magyar
Mert Egy vagytok ti mind a ketten”
– kezdi szavalni az interjú közben. Ezek nem idézetek a számára, hanem kapaszkodók, amelyek újra és újra irányba állítják.
József Attila halálának 88. évfordulója alkalmából újra elővették a Suttogók című előadást. A produkció távol áll a klasszikus színházi formáktól: Gábor „antiszínháznak” nevezi.
„Nincs hagyományos történet, nincsenek szerepek – inkább egyfajta közös átengedése a verseknek, közös hangos gondolkodás arról, hogyan vagyunk a világban. „Olyan ez, mintha együtt engednénk át magunkon József Attilát”
A Suttogók így egyszerre személyes vallomás és közös élmény: egy ritka alkalom arra, hogy a mesterséges zaj, a napi túlterheltség és az információs rohanás után valami valódi, emberléptékű csendben találjuk meg magunkat – együtt. A Suttogók szintén ingyen, regisztrációval látogatható előadás.
A Dante mint híd – és mint otthon
A Dante nem csupán egy alternatív játszóhely: szellemi menedék, közösségi tér, híd olyan emberek között, akikben közös a vágy, hogy valami valódit éljenek át.
„A Dantét a szeretet hozta létre, az hívta össze az energiákat. Nekünk kötelességünk úgy vezetni, hogy ezt a hitelességet képviselje tovább”
– mondja.
Ez a hitelesség nem elvont elv, hanem nagyon is konkrét: jelenlétben, figyelemben, személyes felelősségben mérhető. A 70 fős estéken érezni lehet azt a fajta közös csendet, amelyben valóban történik valami – nem harsány, nem látványos, hanem bensőséges. Ahol a színpad és a nézőtér közötti határ tulajdonképpen eltűnik, és a színház otthonná válik: helyszínné, ahol jó megérkezni, ahol jó együtt lenni.
A Dante működését az a belső meggyőződés tartja életben, hogy a kultúra akkor ér valamit, ha teret nyit – és mindenkit beenged, aki kapcsolódni szeretne.
Számára a színház nem csupán előadás, hanem visszatérés a valósághoz: ahhoz a fajta emberi jelenléthez, amelyben újra lehet mérni magunkat – egymáshoz, a világhoz vagy a mindenséghez.
„A valóságra éhezünk” – Közösségi csoda Budán: a Dante születése
A Dante Közösségi Alkotótér története első hallásra meseszerű: egy színházi társulat, szinte teljes anyagi forrás nélkül, kétkezi munkával, több mint kétszáz önkéntessel hozott létre egy kulturális teret Budán. De amikor Jászberényi Gábor mesél róla, rögtön kiderül: ez nem mese, hanem közösségi akarat, hit és szeretet eredménye.
„A Dantét a szeretet hozta létre. Az hívta össze az energiákat. Egy olyan hely lett, ami valami mellett van, és végre nem valami ellen jött létre.”
– mondja. Hihetetlen volt az az összefogás, ami kialakult a Dante állandó játszóhelyének létrehozása körül: „9 hónapon keresztül együtt törtük a falat, fiatal lányok cipeltek sittet, idős nénik főztek a brigádra, matematika professzorok villanyt szereltek.
„Az egészben volt valami reményteli flow. Amikor ez létrejött, azt éreztem, hogy olyan jó hely ez az ország, mert tele van jó szándékú emberekkel – csak tér kell hozzá, ahol összeérnek. Mi pedig épp egy ilyen teret akartunk létrehozni”
Monumentális forgatás és emberi végletek: Sárkányok Kabul felett
Miközben a Dante a maga intim közegével napról napra építette a közösségét, egy másik, egészen más világ is megnyílt Jászberényi előtt. A közelmúltban mutatták be a Sárkányok Kabul felett című filmet, amely hatalmas közönségsikert aratott, és nemcsak a témája, hanem a léptéke miatt is mérföldkő lett a magyar filmgyártásban. Látványában és komplexitásában ritka gigaprodukció, amelyben Jászberényi az egyik főszereplő – ez pedig már önmagában is komoly feladatot jelentett volna.
Csakhogy nála mindez egy olyan időszakba csúszott, amikor egyszerre két fronton is helyt kellett állnia: a Dante nyitóévadának szervezési terhei és az esti előadások mellett naponta forgott, ráadásul egy lelkileg is megterhelő katonaszerepben.
„Nem is tudom, hogy én azt az időszakot hogyan éltem túl”
– mondja kissé nevetve. Hajnalban indult forgatásra, este pedig előadást játszott, ami után éjjel díszletet bontott.
„Ez így elmondva panaszkodásnak tűnhet, pedig nem így van. A sok nehézség ellenére minden percét élveztem.”
A megpróbáltatások sűrűsége nem elvett, inkább hozzáadott az alakításaihoz:
„Az élethelyzet feszültségét, a túlterheltséget, az űzöttséget – mindent megpróbáltam hasznosítani a szerepben. A körülmények valójában segítettek.”
A valódi fizikai kifáradás, a lelki terhelés és a szerep, amelyben egy olyan katonát formál meg, akinek Afganisztánban életek múlnak minden döntésén, egészen sajátos mélységet adott az alakításának. A filmben egy olyan férfit játszik, akinek embereket kell kimenekítenie egy összeomló világ kellős közepén, és közben azzal a morális tapasztalattal kell együtt élnie, hogy nem mindenkit tud megmenteni.
A forgatás valós fizikai terhelése – a katonai kiképzésre hajazó tréningek, a megerőltető terepmozgások, a poros, hőségben zajló akciójelenetek mellett a lelki rész: a tehetetlenség érzése, a megúszhatatlan döntések súlya, a háborúban megélt űzöttség és állandó készenlét adta a szerep igazi nehézségét.
A film világának brutális tempója, az érzelmi terhelés és a saját életének túlzsúfoltsága együtt teremtették meg azt a feszültséget, amit végül eszközként tudott beépíteni a játékába.
„Az a fajta kimerültség és állandó éberség, amelyet akkor éltem, nagyon közel volt ahhoz, amit ez az ember is érez. Furcsa módon minden egyben dolgozott bennem.”
A hatalmas díszletek, a több száz fős stáb, a robbanások és a hajszolt tempó éles ellentétben álltak a Dante intim, 70 fős estjeivel. Talán épp ez a kontraszt tette olyan különlegessé számára, hogy esténként a szavak és a jelenlét újra egyensúlyt teremtettek a nap káosza után.
Az emberléptékű színház – Lelki GDP és kulturális felelősség
A Dante ma már jóval több, mint egy alternatív játszóhely: a kezdeti lelkesedés mellett most már a professzionális működés is látszódik. A közösségteremtés itt nem melléktermék, hanem maga a lényeg. Az első évadban közel 400 eseményt tartottak, amiből nagyjából 100 ingyenes rendezvény volt. És bár színházvezetőként gazdasági szempontokat is figyelembe kell venni, mégis úgy gondolja:
„Vannak ügyek, amelyek mögé egyszerűen be kell állni, és mindenki számára elérhetővé kell tenni. Ezeket nem gazdasági szemmel, hanem lelki GDP-ben mérjük, ami legalább olyan fontos.”
A színház piaci működése mellett a legfontosabb programok továbbra is szabadon látogathatók. A Dante kultúraalapú felelősségvállalása egyre több embert vonz be – nem egyszerűen nézőként, hanem közösségi tagként. A Dante alapélménye ugyanakkor továbbra is a személyesség.
„Én ebben az emberléptékű színházban hiszek. Megmaradt benne az az eredendő szertartásszerűség, amikor körbeülték a tüzet, és egymásnak meséltek történeteket. Kicsit nekem is olyan minden előadás, mintha beengedném a nézőket a nappalimba, és azt mondanám, hogy Gyertek, üljetek le, szeretnék nektek mesélni valamit”
– mondja. Az intimitás, a közelség, a közös figyelem számára a színház lényege.
„Az AI (szerk.: mesterséges intelligencia) gyakorlatilag megfertőzte a valóságérzékelésünket. Az emberek éhesebbek lettek a valóságra, ezért tudott felértékelődni az ilyen, emberléptékű színház.”
József Attila mint belső iránytű
József Attila versei évek óta belső iránytűként működnek számára, olyan mondatokként, amelyekhez naponta vissza lehet nyúlni.
„Nincs olyan napom, hogy ne idézzek tőle”
– mondja. Nem műveltségi gesztus ez, inkább reflex: vannak sorok, amelyek már a gondolkodásának részévé váltak, mint a „Mindenséggel mérd magad” vagy
„Boruljatok csak össze bennem,
Bús Ember, bús Magyar
Mert Egy vagytok ti mind a ketten”
– kezdi szavalni az interjú közben. Ezek nem idézetek a számára, hanem kapaszkodók, amelyek újra és újra irányba állítják.
József Attila halálának 88. évfordulója alkalmából újra elővették a Suttogók című előadást. A produkció távol áll a klasszikus színházi formáktól: Gábor „antiszínháznak” nevezi.
„Nincs hagyományos történet, nincsenek szerepek – inkább egyfajta közös átengedése a verseknek, közös hangos gondolkodás arról, hogyan vagyunk a világban. „Olyan ez, mintha együtt engednénk át magunkon József Attilát”
A Suttogók így egyszerre személyes vallomás és közös élmény: egy ritka alkalom arra, hogy a mesterséges zaj, a napi túlterheltség és az információs rohanás után valami valódi, emberléptékű csendben találjuk meg magunkat – együtt. A Suttogók szintén ingyen, regisztrációval látogatható előadás.
A Dante mint híd – és mint otthon
A Dante nem csupán egy alternatív játszóhely: szellemi menedék, közösségi tér, híd olyan emberek között, akikben közös a vágy, hogy valami valódit éljenek át.
„A Dantét a szeretet hozta létre, az hívta össze az energiákat. Nekünk kötelességünk úgy vezetni, hogy ezt a hitelességet képviselje tovább”
– mondja.
Ez a hitelesség nem elvont elv, hanem nagyon is konkrét: jelenlétben, figyelemben, személyes felelősségben mérhető. A 70 fős estéken érezni lehet azt a fajta közös csendet, amelyben valóban történik valami – nem harsány, nem látványos, hanem bensőséges. Ahol a színpad és a nézőtér közötti határ tulajdonképpen eltűnik, és a színház otthonná válik: helyszínné, ahol jó megérkezni, ahol jó együtt lenni.
A Dante működését az a belső meggyőződés tartja életben, hogy a kultúra akkor ér valamit, ha teret nyit – és mindenkit beenged, aki kapcsolódni szeretne.
Számára a színház nem csupán előadás, hanem visszatérés a valósághoz: ahhoz a fajta emberi jelenléthez, amelyben újra lehet mérni magunkat – egymáshoz, a világhoz vagy a mindenséghez.
forrás: https://ridikul.hu/