“Igazi színházi stíluskavalkád, ugyanolyan fontos a krimi, mint a vígjáték” – Interjú Zayzon Zsolttal
December 6-án mutatják be a Thália Színházban a Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély című darabot: a Conan Doyle történetei alapján Ken Luwdig által írt krimi-vígjáték főszerepében Zayzon Zsoltot láthatjuk majd. A színművésszel a próbaidőszak felénél ültünk le beszélgetni a karakterről, a műfaji határokról, valamint a készülő produkció nehézségeiről és örömeiről.
A Thália Színház következő bemutatójában egy ikonikus karakter, Sherlock Holmes bőrébe bújsz. Egy ilyen szerep áldás vagy átok inkább?
Ezt sosem lehet pontosan tudni előre, de az mindenképpen jó, hogy vannak kapaszkodók a szerephez. Bár sosem voltam Sherlock Holmes-fanatikus, az utóbbi időben megnéztem a filmeket és egyes részeket a sorozatból, meg olvastam pár Conan Doyle-művet, hogy legyen némi fogódzó a karakterhez. Ugyanakkor egy színészben mindig munkál, hogy saját maga rakja össze az adott figurát. Ebben az esetben viszont van egy kánon, amitől nem szabad túlságosan elrugaszkodni, így ezeket is megpróbálom beleépíteni a szerepbe.
Milyen a Ken Ludwig-féle Sherlock Holmes? Mennyiben különbözik a Conan Doyle művektől?
Azt fontos kiemelni, hogy Ken Ludwig egy teljesen új történet írt. Ebben rengeteg tipikus Sherlock Holmes-helyzettel fogunk találkozni, viszont Ludwig sokat játszik a stílusokkal, aminek köszönhetően sok technikai bravúrra lesz szükség az előadásban. Mondok egy példát: csak Holmes és Watson az állandó szereplő, a többi kolléga – Kövesi Csenge, Hevesi László és Jaskó Bálint – közel huszonöt szerepet játszik. Egy stilisztikai kavalkád az egész, ami nehéz, küzdünk is vele rendesen, hogy működjön ez a fajta „mesejáték”, de a néző mégse érezze úgy, hogy lebecézzük. Hogy ez hogyan és milyen formában fog összejönni, még nem látom belülről, de reményeim szerint a rendező, Göttinger Pál látja.
Mire gondolsz a „mesejáték” alatt?
Nekünk ebben az előadásban mindent rettentő komolysággal kell eljátszani, de vannak olyan részek, aminél el kell juttatnunk a nézőket oda, hogy „lemenjen gyerekbe”. Például van egy jelenet, ahol Holmes egy kopóval nyomoz, ami nálunk egy plüsskutya lesz. Ez a második felvonásban van, a nézőnek eddigre el kell jutnia addig, hogy elfogadja, ez egy színházi jel. Ha nem történik meg, akkor bajban leszünk.
Jól sejtem, hogy Ken Ludwig szándéka szerint egy krimiparódia is akar lenni a darab?
Igen, és ettől ilyen nehéz. Sherlock képviseli a komolyságot: ő nem hülyéskedik, nem figurázik, ő az a Sherlock Holmes, akit Conan Doyle megteremtett. Watsonba már beleírt kis stikliket, a többi karakter pedig nagyon elrajzolt. Nekem Holmesként a lehető legkomolyabban kell vennem a történteket, miközben körülöttem végig mesefigurák vannak.
Ezek szerint Ludwig Sherlock Holmesa olyan lesz, mint ahogyan az olvasók megismerhették?
Igen, semmiben nem fog különbözni. Ken Ludwig nagyon figyelt rá, hogy a Sherlock Holmes-féle gesztusokat, attitűdöket belegyúrja. Nekem néha olyan érzésem van, hogy sokkal inkább foglalkoztatta őt a többi karakter, mert minden, ami Holmes, az már adott, így ami körülötte történik, az érdekesebb. Színpadon egyébként is nagyon nehéz detektívet ábrázolni, mert egy nyomozó többnyire gondolkodik. Ezt meg túl hosszan nem lehet nézni. Ez még nekem is fura, mert sokszor érzem azt, hogy az adott helyzetben meg kell teremtenem az attitűdöt, hihetetlenül komolyan kell vennem az egészet, közben gondolkodni is kell. Bár a cím is azt hirdeti, hogy ő a főszereplő, én inkább egy oszlopként tekintek rá, ami körül futnak fel azok a virágok, amelyek színessé teszik a történetet.
A történetről mennyit árulhatsz el?
A címben szereplő Moriartyról minden rajongó tudja, hogy az utolsó Conan Doyle-novellában ő és Holmes együtt zuhannak bele a vízesésbe. A darab szerzője azonban ezen a történeten is csavart egyet. Az alapsztori szerint egyébként Holmest egy olyan ügy megoldására kérik fel, amiről azt gondolta, hogy semmiség lesz: egy szerelmi levelezés leveleit kell visszaszereznie, de aztán kiderül, hogy Moriarty áll a háttérben. Ez pedig beindítja a rakétákat, Holmes részéről pedig megjelenik egy mánia. Ken Ludwig egyébként több Sherlock-történetet gyúrt össze, de nem hinném, hogy ha Conan Doyle élne, akkor kritizálná az adaptációt.
A novellákban és a regényekben fontos Holmes és Watson egymással való kapcsolata. Itt ez mennyire jelenik meg?
Az mindig jó, ha megvan a kémia – hogy ezzel a modern kifejezéssel éljek. Watson akárcsak az eredeti művekben, itt is egy rácsodálkozó, naiv figura, Ludwig pedig ezt jobban alá is húzza, így az a fajta összhang köztük, ami a modern feldolgozásokban szerepel, az hiányzik. Ugyanakkor Ludwig beemelte a történetbe a híres egyetlen nőt, Irene Adlert, ő is csatlakozik a nyomozáshoz.
Ezek szerint lesz benne szerelmi szál is?
Igen, van benne egy furcsán sherlocki szerelem, ami szerintem nagyon szépen van megírva. Holmesban, ebben a furcsán szociopata, hiú, önelégült és nagyjából mindenkit maga mögé utasító férfiban egyszer csak megjelennek az érzelmek, amiket természetesen megpróbál elrejteni. Ezt a szálat Ludwig nagyon szépen, finoman építi fel, egyáltalán nem érzem túlírtnak. Holmes, Watson és Adler a történet háromnegyedében együtt nyomoznak, így szépen, kis lépcsőként tudnak épülni az érzelmek.
Egy krimiben és egy vígjátékban is kiemelten fontos a precizitás és a ritmus. Jól gondolom, hogy egy krimi-vígjátékban ez sokkal hatványozottabban jelen van?
Igen, de ez az előadás még ennél is sokkal bonyolultabb, nagyon nehéz meghatározni műfajilag. Igazi színházi stíluskavalkád, ugyanolyan fontos a krimi, mint a vígjáték, de van benne férfi barátság, szerelmi szál, emellett nagyon fontos a technika: állandóan forog a forgó, több mint harminc helyszín van benne. Nekünk a próbafolyamat második felében ezt patikára ki kell dolgozni. Egy színpadra jól felrakott bohózat az minden esetben működik. Itt viszont rengeteg olyan tényező van, aminek össze kell állnia, hogy elérje azt a hatást, amit mi szeretnénk. Ha sikerül, akkor a néző számára egy igazi színházi truváj lesz.
A Thália Színház következő bemutatójában egy ikonikus karakter, Sherlock Holmes bőrébe bújsz. Egy ilyen szerep áldás vagy átok inkább?
Ezt sosem lehet pontosan tudni előre, de az mindenképpen jó, hogy vannak kapaszkodók a szerephez. Bár sosem voltam Sherlock Holmes-fanatikus, az utóbbi időben megnéztem a filmeket és egyes részeket a sorozatból, meg olvastam pár Conan Doyle-művet, hogy legyen némi fogódzó a karakterhez. Ugyanakkor egy színészben mindig munkál, hogy saját maga rakja össze az adott figurát. Ebben az esetben viszont van egy kánon, amitől nem szabad túlságosan elrugaszkodni, így ezeket is megpróbálom beleépíteni a szerepbe.
Milyen a Ken Ludwig-féle Sherlock Holmes? Mennyiben különbözik a Conan Doyle művektől?
Azt fontos kiemelni, hogy Ken Ludwig egy teljesen új történet írt. Ebben rengeteg tipikus Sherlock Holmes-helyzettel fogunk találkozni, viszont Ludwig sokat játszik a stílusokkal, aminek köszönhetően sok technikai bravúrra lesz szükség az előadásban. Mondok egy példát: csak Holmes és Watson az állandó szereplő, a többi kolléga – Kövesi Csenge, Hevesi László és Jaskó Bálint – közel huszonöt szerepet játszik. Egy stilisztikai kavalkád az egész, ami nehéz, küzdünk is vele rendesen, hogy működjön ez a fajta „mesejáték”, de a néző mégse érezze úgy, hogy lebecézzük. Hogy ez hogyan és milyen formában fog összejönni, még nem látom belülről, de reményeim szerint a rendező, Göttinger Pál látja.
Mire gondolsz a „mesejáték” alatt?
Nekünk ebben az előadásban mindent rettentő komolysággal kell eljátszani, de vannak olyan részek, aminél el kell juttatnunk a nézőket oda, hogy „lemenjen gyerekbe”. Például van egy jelenet, ahol Holmes egy kopóval nyomoz, ami nálunk egy plüsskutya lesz. Ez a második felvonásban van, a nézőnek eddigre el kell jutnia addig, hogy elfogadja, ez egy színházi jel. Ha nem történik meg, akkor bajban leszünk.
Jól sejtem, hogy Ken Ludwig szándéka szerint egy krimiparódia is akar lenni a darab?
Igen, és ettől ilyen nehéz. Sherlock képviseli a komolyságot: ő nem hülyéskedik, nem figurázik, ő az a Sherlock Holmes, akit Conan Doyle megteremtett. Watsonba már beleírt kis stikliket, a többi karakter pedig nagyon elrajzolt. Nekem Holmesként a lehető legkomolyabban kell vennem a történteket, miközben körülöttem végig mesefigurák vannak.
Ezek szerint Ludwig Sherlock Holmesa olyan lesz, mint ahogyan az olvasók megismerhették?
Igen, semmiben nem fog különbözni. Ken Ludwig nagyon figyelt rá, hogy a Sherlock Holmes-féle gesztusokat, attitűdöket belegyúrja. Nekem néha olyan érzésem van, hogy sokkal inkább foglalkoztatta őt a többi karakter, mert minden, ami Holmes, az már adott, így ami körülötte történik, az érdekesebb. Színpadon egyébként is nagyon nehéz detektívet ábrázolni, mert egy nyomozó többnyire gondolkodik. Ezt meg túl hosszan nem lehet nézni. Ez még nekem is fura, mert sokszor érzem azt, hogy az adott helyzetben meg kell teremtenem az attitűdöt, hihetetlenül komolyan kell vennem az egészet, közben gondolkodni is kell. Bár a cím is azt hirdeti, hogy ő a főszereplő, én inkább egy oszlopként tekintek rá, ami körül futnak fel azok a virágok, amelyek színessé teszik a történetet.
A történetről mennyit árulhatsz el?
A címben szereplő Moriartyról minden rajongó tudja, hogy az utolsó Conan Doyle-novellában ő és Holmes együtt zuhannak bele a vízesésbe. A darab szerzője azonban ezen a történeten is csavart egyet. Az alapsztori szerint egyébként Holmest egy olyan ügy megoldására kérik fel, amiről azt gondolta, hogy semmiség lesz: egy szerelmi levelezés leveleit kell visszaszereznie, de aztán kiderül, hogy Moriarty áll a háttérben. Ez pedig beindítja a rakétákat, Holmes részéről pedig megjelenik egy mánia. Ken Ludwig egyébként több Sherlock-történetet gyúrt össze, de nem hinném, hogy ha Conan Doyle élne, akkor kritizálná az adaptációt.
A novellákban és a regényekben fontos Holmes és Watson egymással való kapcsolata. Itt ez mennyire jelenik meg?
Az mindig jó, ha megvan a kémia – hogy ezzel a modern kifejezéssel éljek. Watson akárcsak az eredeti művekben, itt is egy rácsodálkozó, naiv figura, Ludwig pedig ezt jobban alá is húzza, így az a fajta összhang köztük, ami a modern feldolgozásokban szerepel, az hiányzik. Ugyanakkor Ludwig beemelte a történetbe a híres egyetlen nőt, Irene Adlert, ő is csatlakozik a nyomozáshoz.
Ezek szerint lesz benne szerelmi szál is?
Igen, van benne egy furcsán sherlocki szerelem, ami szerintem nagyon szépen van megírva. Holmesban, ebben a furcsán szociopata, hiú, önelégült és nagyjából mindenkit maga mögé utasító férfiban egyszer csak megjelennek az érzelmek, amiket természetesen megpróbál elrejteni. Ezt a szálat Ludwig nagyon szépen, finoman építi fel, egyáltalán nem érzem túlírtnak. Holmes, Watson és Adler a történet háromnegyedében együtt nyomoznak, így szépen, kis lépcsőként tudnak épülni az érzelmek.
Egy krimiben és egy vígjátékban is kiemelten fontos a precizitás és a ritmus. Jól gondolom, hogy egy krimi-vígjátékban ez sokkal hatványozottabban jelen van?
Igen, de ez az előadás még ennél is sokkal bonyolultabb, nagyon nehéz meghatározni műfajilag. Igazi színházi stíluskavalkád, ugyanolyan fontos a krimi, mint a vígjáték, de van benne férfi barátság, szerelmi szál, emellett nagyon fontos a technika: állandóan forog a forgó, több mint harminc helyszín van benne. Nekünk a próbafolyamat második felében ezt patikára ki kell dolgozni. Egy színpadra jól felrakott bohózat az minden esetben működik. Itt viszont rengeteg olyan tényező van, aminek össze kell állnia, hogy elérje azt a hatást, amit mi szeretnénk. Ha sikerül, akkor a néző számára egy igazi színházi truváj lesz.
forrás: https://deszkavizio.hu/