Bazi kis magyar lagzi: erről mesélt Molnár Ferenc Debrecenben
Szerző: Szénási Miklós
Kell, hogy üzenjen valamit egy előadás? Vagy elég, ha csak jól érezzük magunkat a színházban? Az üvegcipővel az emberi kapcsolatok világában sétáltunk.
Molnár Ferenc nem véletlenül volt a huszadik század első évtizedeinek egyik legünnepeltebb színpadi szerzője. Ha a neve ott ragyog a színlapon, akkor szinte biztos a siker ma is. Tudott valamit, ami miatt száz évvel később sem tartjuk porosnak a darabjait, nem érezzük azt, hogy a világa unalmas, vagy tét nélküli lenne.
Bár nekem kicsit erőltetettnek tűnik az a megközelítés, hogy Az üvegcipő valójában egy fordított Hamupipőke-történet, de ha valaki ezt gondolja, legyen. Szerintem sokkal egyszerűbb megfejtés az, hogy
az üvegcipő hősei nők és férfiak, akik szeretnének boldogulni és boldogok lenni, szeretnének szeretni, de valahogy az élet nem annyira egyszerű.
Göttinger Pál rendezése úgy mesél egy hajdani, mára letűnt világ kapcsolatairól, hogy nem erőlködik azon, milyen lenne, ha maivá változtatná a figurákat, a sztorit. Mégis azt érezzük, mintha egy kortárs szerző darabja peregne előttünk, amiben teljes mértékig otthon érezzük magunkat. Lényeges, hogy van mit elmesélni, hogy jók a párbeszédek, sodornak, visznek előre a mondatok. Kíváncsiak vagyunk a szereplőkre, érdekel, mit miért tesznek vagy nem tesznek, mi motiválja őket, mi fékezi, mi miatt kerülnek lehetetlen helyzetekbe.
Három felvonás, három szín fest elénk egy olyan történetet, melyben szinte minden a nők körül forog. (Ahogy általában Molnár Ferenc darabjaiban.)
Adél (Újhelyi Kinga), a penziótulajdonos végtelenül csalódott, kiégett, nem akar már szerelmes lenni. Az érzelmi viharok ellen azzal biztosítaná be magát, hogy feleségül menne valakihez – akibe nem szerelmes. Miközben éveken át szeretőt tartott az ékszerész, Császár Péter (Kránicz Richárd) személyében. Aki ugyan bolondul érte, ám csak egy súlytalan mellékszereplő Adél életében, ahogy szinte mindenki más. Adélnak ugyanis senki nem számít, csak az „én”, azaz ő maga. A határozott, arrogáns (és mindehhez nem tévedhetetlen), és az idővel egyre inkább versenyt futó nő úgy dönt, Sipos Lajos (Bakota Árpád) műbútorasztalos felesége lesz. Nem számít, mit gondol róla, akarja-e ezt a férfi, a döntés megszületett.
Adél cselédje viszont, az alig húszéves Irma (Balázs-Bécsi Eszter), akinek semmije és senkije nincs az egész világon, csak hatalmas lelke és repdeső álmai, jó ideje végletesen szerelmes a nála húsz (még inkább harminc-harmincöt) évvel idősebb Sipos Lajosba. Irma (majdnem) olyan, mint egy mai tinilány: szeles, bolondos, kiszámíthatatlan.
Mi lesz ebből? Mi lenne: esküvő. Ahol a házmestertől és a feleségétől kezdve (Garay Nagy Tamás és Vékony Anna), Adél anyjáig (Sőreghy Ágnes) mindenki azt teszi, amit elvár tőle Adél. Kivéve Irmát. Irma nem ilyen. Irma sértett, megbántott csitri. Szerelmes. Nincs vesztenivalója, és mivel egymás után issza a pálinkákat, egyre nő a bátorsága...
Az üvegcipő első nekifutásra egy humorral átszőtt, temperamentumos vígjáték néha visszafogottabb, olykor harsány poénokkal, meglepetésekkel és váratlan fordulatokkal. Ám ennél jóval több is, mert Molnár Ferenc jól ismerte az embereket, a saját életéből is bőven volt példa arra, milyenek vagyunk, mennyire esendőek és milyen lehetetlen helyzetekbe tudunk sodródni.
Az előadás nem marad meg a felszínen. Van esküvő, ünneplés, de van dráma, és meglepetés is.
Hogyan jutunk a harmadik felvonásban a hatóságok elé, ahol mindenkinek színt kell vallania? Ki az a Roticsné (Majzik Edit), és mit keres ebben a társaságban? Léteznek tündérmesék, létezik az, hogy egy ilyen viharos történet végén minden jóra fordul? Ha igen, ahhoz éppen az olyan karakterekre van szükség, mint Bakota Árpád asztalosa, aki ha kell, képes meghozni a maga lehető legjobb döntését.
Határozottan leköti a figyelmünket az előadás, azt érezzük, repül velünk az idő. A szereplők nem kiállnak és szavalnak, hanem játszanak, szinte megállás nélkül mozgásban vannak.
A párbeszédek mellett látványos jelenetek zajlanak a háttérben az esküvőn is, a hivatali váróban is. Utóbbi helyszínen Bolla Bence Józsefnek köszönhetően, aki mintha a Svejk, a derék katona világból keveredett volna ide, és jó párost alkot a joviális rendőrtanácsossal (Dánielfy Zsolt).
A díszletek látványosak, nagyvonalúak, jó nézni őket. Érdekes megoldás, ahogy a léptékek ütköznek. Az első felvonásban például a lent, a hétköznapi élet szintjén nagyjából korhű környezetben mozgó emberek fölött hatalmas virágok virulnak. A másodikban ez a kettősség horizontálisan jelenik meg: a forgó színpad egyik oldalán az aprólékos részletek, a lagzi az asztallal, a násznéppel, a pappal (Sóvágó Csaba), Adél kicsit demens, kicsit hisztis édesanyjával (Sőreghy Ágnes), az oda-vissza tologatott babakocsival, Irma pálinkaízű kétségbeesésével, míg a másik oldalon szinte maga a másvilág, egy hatalmas, omladozó fal képében, ami szinte eltemeti az embert, a jelenét, jövőjét.
Miről mesél ma Molnár Ferenc? A nőkről? A nők sorsáról,hétköznapi küzdelmeiről? Arról, hogy kié lesz a férfi? A gazdag nőé, aki nem szerelmes bele, vagy a nincstelen senkié, aki meg fülig? Egyébként kell, hogy üzenjen valamit, vagy elég, ha csak jól érezzük magunkat a színházban? Az utóbbi sem kevés (mögöttem nagyon lelkes és nagyon fiatal nézők ültek!), de talán valami olyasmit kapunk ettől az előadástól, hogy az ember nehezen tud mit kezdeni magával. Régen mintha a boldogtalanságot keresték volna az emberek, ma meg mintha mindenki azt szeretné mutatni, hogy annyira, de annyira boldog.
Még több fotót, teljes szereposztást és információt arról, mikor látható az előadás itt találnak.
Kell, hogy üzenjen valamit egy előadás? Vagy elég, ha csak jól érezzük magunkat a színházban? Az üvegcipővel az emberi kapcsolatok világában sétáltunk.
Molnár Ferenc nem véletlenül volt a huszadik század első évtizedeinek egyik legünnepeltebb színpadi szerzője. Ha a neve ott ragyog a színlapon, akkor szinte biztos a siker ma is. Tudott valamit, ami miatt száz évvel később sem tartjuk porosnak a darabjait, nem érezzük azt, hogy a világa unalmas, vagy tét nélküli lenne.
Bár nekem kicsit erőltetettnek tűnik az a megközelítés, hogy Az üvegcipő valójában egy fordított Hamupipőke-történet, de ha valaki ezt gondolja, legyen. Szerintem sokkal egyszerűbb megfejtés az, hogy
az üvegcipő hősei nők és férfiak, akik szeretnének boldogulni és boldogok lenni, szeretnének szeretni, de valahogy az élet nem annyira egyszerű.
Göttinger Pál rendezése úgy mesél egy hajdani, mára letűnt világ kapcsolatairól, hogy nem erőlködik azon, milyen lenne, ha maivá változtatná a figurákat, a sztorit. Mégis azt érezzük, mintha egy kortárs szerző darabja peregne előttünk, amiben teljes mértékig otthon érezzük magunkat. Lényeges, hogy van mit elmesélni, hogy jók a párbeszédek, sodornak, visznek előre a mondatok. Kíváncsiak vagyunk a szereplőkre, érdekel, mit miért tesznek vagy nem tesznek, mi motiválja őket, mi fékezi, mi miatt kerülnek lehetetlen helyzetekbe.
Három felvonás, három szín fest elénk egy olyan történetet, melyben szinte minden a nők körül forog. (Ahogy általában Molnár Ferenc darabjaiban.)
Adél (Újhelyi Kinga), a penziótulajdonos végtelenül csalódott, kiégett, nem akar már szerelmes lenni. Az érzelmi viharok ellen azzal biztosítaná be magát, hogy feleségül menne valakihez – akibe nem szerelmes. Miközben éveken át szeretőt tartott az ékszerész, Császár Péter (Kránicz Richárd) személyében. Aki ugyan bolondul érte, ám csak egy súlytalan mellékszereplő Adél életében, ahogy szinte mindenki más. Adélnak ugyanis senki nem számít, csak az „én”, azaz ő maga. A határozott, arrogáns (és mindehhez nem tévedhetetlen), és az idővel egyre inkább versenyt futó nő úgy dönt, Sipos Lajos (Bakota Árpád) műbútorasztalos felesége lesz. Nem számít, mit gondol róla, akarja-e ezt a férfi, a döntés megszületett.
Adél cselédje viszont, az alig húszéves Irma (Balázs-Bécsi Eszter), akinek semmije és senkije nincs az egész világon, csak hatalmas lelke és repdeső álmai, jó ideje végletesen szerelmes a nála húsz (még inkább harminc-harmincöt) évvel idősebb Sipos Lajosba. Irma (majdnem) olyan, mint egy mai tinilány: szeles, bolondos, kiszámíthatatlan.
Mi lesz ebből? Mi lenne: esküvő. Ahol a házmestertől és a feleségétől kezdve (Garay Nagy Tamás és Vékony Anna), Adél anyjáig (Sőreghy Ágnes) mindenki azt teszi, amit elvár tőle Adél. Kivéve Irmát. Irma nem ilyen. Irma sértett, megbántott csitri. Szerelmes. Nincs vesztenivalója, és mivel egymás után issza a pálinkákat, egyre nő a bátorsága...
Az üvegcipő első nekifutásra egy humorral átszőtt, temperamentumos vígjáték néha visszafogottabb, olykor harsány poénokkal, meglepetésekkel és váratlan fordulatokkal. Ám ennél jóval több is, mert Molnár Ferenc jól ismerte az embereket, a saját életéből is bőven volt példa arra, milyenek vagyunk, mennyire esendőek és milyen lehetetlen helyzetekbe tudunk sodródni.
Az előadás nem marad meg a felszínen. Van esküvő, ünneplés, de van dráma, és meglepetés is.
Hogyan jutunk a harmadik felvonásban a hatóságok elé, ahol mindenkinek színt kell vallania? Ki az a Roticsné (Majzik Edit), és mit keres ebben a társaságban? Léteznek tündérmesék, létezik az, hogy egy ilyen viharos történet végén minden jóra fordul? Ha igen, ahhoz éppen az olyan karakterekre van szükség, mint Bakota Árpád asztalosa, aki ha kell, képes meghozni a maga lehető legjobb döntését.
Határozottan leköti a figyelmünket az előadás, azt érezzük, repül velünk az idő. A szereplők nem kiállnak és szavalnak, hanem játszanak, szinte megállás nélkül mozgásban vannak.
A párbeszédek mellett látványos jelenetek zajlanak a háttérben az esküvőn is, a hivatali váróban is. Utóbbi helyszínen Bolla Bence Józsefnek köszönhetően, aki mintha a Svejk, a derék katona világból keveredett volna ide, és jó párost alkot a joviális rendőrtanácsossal (Dánielfy Zsolt).
A díszletek látványosak, nagyvonalúak, jó nézni őket. Érdekes megoldás, ahogy a léptékek ütköznek. Az első felvonásban például a lent, a hétköznapi élet szintjén nagyjából korhű környezetben mozgó emberek fölött hatalmas virágok virulnak. A másodikban ez a kettősség horizontálisan jelenik meg: a forgó színpad egyik oldalán az aprólékos részletek, a lagzi az asztallal, a násznéppel, a pappal (Sóvágó Csaba), Adél kicsit demens, kicsit hisztis édesanyjával (Sőreghy Ágnes), az oda-vissza tologatott babakocsival, Irma pálinkaízű kétségbeesésével, míg a másik oldalon szinte maga a másvilág, egy hatalmas, omladozó fal képében, ami szinte eltemeti az embert, a jelenét, jövőjét.
Miről mesél ma Molnár Ferenc? A nőkről? A nők sorsáról,hétköznapi küzdelmeiről? Arról, hogy kié lesz a férfi? A gazdag nőé, aki nem szerelmes bele, vagy a nincstelen senkié, aki meg fülig? Egyébként kell, hogy üzenjen valamit, vagy elég, ha csak jól érezzük magunkat a színházban? Az utóbbi sem kevés (mögöttem nagyon lelkes és nagyon fiatal nézők ültek!), de talán valami olyasmit kapunk ettől az előadástól, hogy az ember nehezen tud mit kezdeni magával. Régen mintha a boldogtalanságot keresték volna az emberek, ma meg mintha mindenki azt szeretné mutatni, hogy annyira, de annyira boldog.
Még több fotót, teljes szereposztást és információt arról, mikor látható az előadás itt találnak.
forrás: https://dehir.hu/