Lavina - Az eSzínház Fesztivál Énis, teis című előadása
Most zajlik az eSzínház Fesztivál, ezúttal Götz Eszter írását olvashatjátok a Weöres Sándor Színház Énis, teis című eSzínházi előadásáról.
2025. szeptember 27.
Én vagyok az egyetlen, aki vigyáz rád – hajol szinte fenyegetően felesége fölé a férj, és tényleg el is hiszi, amit mond. A feleség pedig egyelőre nem tudja, hogy hálával fogadja-e a férje által felkínált védelmet, vagy megrémüljön tőle. A lassan kihűlő házasság problémáival ugyanis előző nap egy párterápián vettek részt, ahol az asszonyból hirtelen kicsúszott egy régi emlék: 13 évvel ezelőtt a tánctársulatban, ahol akkor táncolt, a vezető durván közeledett hozzá. A férjben beláthatatlan folyamatot indít a vallomás: egycsapásra megtalálja régóta keresett szerepét, és felesége megmentőjévé avanzsál. Innen már csak egy lépés a nyilvánosság bevonása. És ez meg is történik.
Légrádi Gergely Énis, teis című darabja a szombathelyi Weöres Sándor Színház előadásában egyetlen térben sűríti össze a jelent és egy 13 évvel ezelőtti estét, illetve két család életét és egy bulvárlap szerkesztőségének működését. Ezt az egyetlen teret különböző magasságú dobogók osztják értelmezhető egységekre, de ezek átjárhatók, és a szereplők gyakran át is lépdelnek a többiek világába – hiszen ilyen a médianyilvánosság: betör az életünkbe és néhány kattintásért cserébe felforgatja azt.
A színpad egyik oldalán a hajdani „erőszaktevő” otthonát látjuk, a koreográfusét (Horváth Ákos), aki körül néhány nap alatt elfogy a levegő. a másik oldalon a „bántalmazott” nő (Csonka Szilvia) takarókba csomagolva vegetál a kanapén, miközben a férj (Némedi Árpád) pörög, telefonál, intézkedik, közleményeket ad ki. Középen pedig a média tere uralkodik, vadul nyomják a sztorit, végre van miről beszélni. A bulvárlap újságírója (Kelemen Zoltán) így oktatja a fiatal újságíró-gyakornokot (Nagy-Bakonyi Boglárka): te legyél az olvasók dílere, aki ellátja őket a droggal! Mellesleg a szakmai jótanácsok közben egyre nyilvánvalóbban kerülgeti a fiatal lányt, aki nagyon ügyesen utasítja vissza a már-már csábításnak tűnő, napi rendszerességű randiajánlatokat.
Nyakig vagyunk tehát a 2017-ben indult, és azóta elég sok fordulatot vett #metoo mozgalom következményeiben, ahogy a darab címe is jelzi. Légrádi azonban az ítélkezés helyett éppen azt tárja fel, hogy maga az „erőszak” is legalább kétféle olvasatban él, a nő egészen másként élte meg, mint a férfi, arról nem is beszélve, hogy az eset szorosan összefüggött a tánccal, a testi kifejezéssel és egy felfokozott érzelmi-alkotói állapottal. Egyébként is régen történt már, mindenki másként emlékszik rá, azóta nem látták egymást, nem lett kibeszélve, nem hagyott nyomot senkiben. Egészen máig. Hogy miért jött elő az asszonyból éppen most, és éppen a párterápián? Jó kérdés, talán itt fogható meg a történet lényege, nem is a 13 évvel korábbi estében. Talán mert valami nem működik a házasságban, talán mert egy régóta elnyomott emlékben vélte megtalálni a kudarc gyökerét. Talán mert a #metoo megnyilvánulásain felbátorodva úgy gondolta, vele is erőszak történt. Ki tudja.
A cselekmény során az eredeti „bűn” körül megjelennek az újabbak is. Göttinger Pál rendezése rendkívül árnyalt és érzékeny módon adagolja azt a folyamatot, ahogyan a koreográfust először a társulata, majd a barátai, végül a felesége (Bálint Éva) hagyja el, a másik oldalon pedig a válságmenedzserré előlépett férj egyre erőszakosabb, egyre patriarchálisabb jelleget ölt, a feleség pedig egyre világosabban látja, hogy satuba van fogva. Egyetlen dolog nem történik meg, ami gyógyíthatná a fenyegető katasztrófát: az ominózus eset két résztvevője a hallgatást választja, egy bátortalan kísérletet leszámítva nem lépnek kapcsolatba, nem kívánják tisztázni, mi is történt ott és akkor. Mert már régen nem a múlt számít.
A darabot színpadra Göttinger Pál állító pontosan mérte fel az erőjátékokat, a három színpadrész, illetve az azokon megnyilvánuló szereplők bonyolult kapcsolatait. Érzékenyen ábrázolja az intimitás és a nyilvánosság kölcsönhatásait, tulajdonképpen egy hárompólusú, zárt világba helyezte a cselekményt, és ezzel felnagyította minden szó, minden mozdulat jelentőségét. Ondraschek Péter díszlete pedig olyan keretbe foglalta a játékot, ami képes konkrét tereket működtetni, de egyben látomásszerű, a múlt és a jelen közötti áttűnéseket is sejtető közeg, átjárható falakkal, táncpróba-stúdiókban használatos kapaszkodó rudakkal, a teret átdöfő, éles fénynyalábokkal. Cselényi Nóra visszafogott, zömmel fekete és földszínekben maradó jelmezei révén a narancssárga térben a szereplők inkább árnyékok, semmit személyiségek; az egyetlen kivétel az újságíró-gyakornok, aki friss, mai farmer szettekben, rózsaszín kiegészítőkkel, fehér pólóban valamiféle kívülállást képvisel. De ez is csak illúzió, hiszen éppen ő az, aki az igazságkeresés közben az első „saját sztorijából” hazugság árán próbál igazi nagy durranást csinálni.
forrás: https://www.szofa.eu/
2025. szeptember 27.
Én vagyok az egyetlen, aki vigyáz rád – hajol szinte fenyegetően felesége fölé a férj, és tényleg el is hiszi, amit mond. A feleség pedig egyelőre nem tudja, hogy hálával fogadja-e a férje által felkínált védelmet, vagy megrémüljön tőle. A lassan kihűlő házasság problémáival ugyanis előző nap egy párterápián vettek részt, ahol az asszonyból hirtelen kicsúszott egy régi emlék: 13 évvel ezelőtt a tánctársulatban, ahol akkor táncolt, a vezető durván közeledett hozzá. A férjben beláthatatlan folyamatot indít a vallomás: egycsapásra megtalálja régóta keresett szerepét, és felesége megmentőjévé avanzsál. Innen már csak egy lépés a nyilvánosság bevonása. És ez meg is történik.
Légrádi Gergely Énis, teis című darabja a szombathelyi Weöres Sándor Színház előadásában egyetlen térben sűríti össze a jelent és egy 13 évvel ezelőtti estét, illetve két család életét és egy bulvárlap szerkesztőségének működését. Ezt az egyetlen teret különböző magasságú dobogók osztják értelmezhető egységekre, de ezek átjárhatók, és a szereplők gyakran át is lépdelnek a többiek világába – hiszen ilyen a médianyilvánosság: betör az életünkbe és néhány kattintásért cserébe felforgatja azt.
A színpad egyik oldalán a hajdani „erőszaktevő” otthonát látjuk, a koreográfusét (Horváth Ákos), aki körül néhány nap alatt elfogy a levegő. a másik oldalon a „bántalmazott” nő (Csonka Szilvia) takarókba csomagolva vegetál a kanapén, miközben a férj (Némedi Árpád) pörög, telefonál, intézkedik, közleményeket ad ki. Középen pedig a média tere uralkodik, vadul nyomják a sztorit, végre van miről beszélni. A bulvárlap újságírója (Kelemen Zoltán) így oktatja a fiatal újságíró-gyakornokot (Nagy-Bakonyi Boglárka): te legyél az olvasók dílere, aki ellátja őket a droggal! Mellesleg a szakmai jótanácsok közben egyre nyilvánvalóbban kerülgeti a fiatal lányt, aki nagyon ügyesen utasítja vissza a már-már csábításnak tűnő, napi rendszerességű randiajánlatokat.
Nyakig vagyunk tehát a 2017-ben indult, és azóta elég sok fordulatot vett #metoo mozgalom következményeiben, ahogy a darab címe is jelzi. Légrádi azonban az ítélkezés helyett éppen azt tárja fel, hogy maga az „erőszak” is legalább kétféle olvasatban él, a nő egészen másként élte meg, mint a férfi, arról nem is beszélve, hogy az eset szorosan összefüggött a tánccal, a testi kifejezéssel és egy felfokozott érzelmi-alkotói állapottal. Egyébként is régen történt már, mindenki másként emlékszik rá, azóta nem látták egymást, nem lett kibeszélve, nem hagyott nyomot senkiben. Egészen máig. Hogy miért jött elő az asszonyból éppen most, és éppen a párterápián? Jó kérdés, talán itt fogható meg a történet lényege, nem is a 13 évvel korábbi estében. Talán mert valami nem működik a házasságban, talán mert egy régóta elnyomott emlékben vélte megtalálni a kudarc gyökerét. Talán mert a #metoo megnyilvánulásain felbátorodva úgy gondolta, vele is erőszak történt. Ki tudja.
A cselekmény során az eredeti „bűn” körül megjelennek az újabbak is. Göttinger Pál rendezése rendkívül árnyalt és érzékeny módon adagolja azt a folyamatot, ahogyan a koreográfust először a társulata, majd a barátai, végül a felesége (Bálint Éva) hagyja el, a másik oldalon pedig a válságmenedzserré előlépett férj egyre erőszakosabb, egyre patriarchálisabb jelleget ölt, a feleség pedig egyre világosabban látja, hogy satuba van fogva. Egyetlen dolog nem történik meg, ami gyógyíthatná a fenyegető katasztrófát: az ominózus eset két résztvevője a hallgatást választja, egy bátortalan kísérletet leszámítva nem lépnek kapcsolatba, nem kívánják tisztázni, mi is történt ott és akkor. Mert már régen nem a múlt számít.
A darabot színpadra Göttinger Pál állító pontosan mérte fel az erőjátékokat, a három színpadrész, illetve az azokon megnyilvánuló szereplők bonyolult kapcsolatait. Érzékenyen ábrázolja az intimitás és a nyilvánosság kölcsönhatásait, tulajdonképpen egy hárompólusú, zárt világba helyezte a cselekményt, és ezzel felnagyította minden szó, minden mozdulat jelentőségét. Ondraschek Péter díszlete pedig olyan keretbe foglalta a játékot, ami képes konkrét tereket működtetni, de egyben látomásszerű, a múlt és a jelen közötti áttűnéseket is sejtető közeg, átjárható falakkal, táncpróba-stúdiókban használatos kapaszkodó rudakkal, a teret átdöfő, éles fénynyalábokkal. Cselényi Nóra visszafogott, zömmel fekete és földszínekben maradó jelmezei révén a narancssárga térben a szereplők inkább árnyékok, semmit személyiségek; az egyetlen kivétel az újságíró-gyakornok, aki friss, mai farmer szettekben, rózsaszín kiegészítőkkel, fehér pólóban valamiféle kívülállást képvisel. De ez is csak illúzió, hiszen éppen ő az, aki az igazságkeresés közben az első „saját sztorijából” hazugság árán próbál igazi nagy durranást csinálni.
forrás: https://www.szofa.eu/