Gerló írja az Operabeavató végéról
Tegnap megírtam egy szép, szabályos búcsúposztot. Azt gondoltam, ezzel le is van zárva minden, megtettem és beidőzítettem a kötelességem. Aztán ma este bemutatónk volt.
Egy kortárs vígopera, a 7 és fél halál, amit az Operabeavató zárásaként hoztunk létre.
Nem is lehet szebb lezárása 17 évnek, mint valami újnak a születése. Megérte küzdeni érte, noha azért elég elmebetegnek kell lenni ahhoz, hogy független piaci vállalkozásként valaki kortárs opera létrehozására adja a fejét.
Egész nap valami furcsa, nyomasztó érzés volt bennem. Totál nyomorultul éreztem magam. Nem tudtam hova tenni. Csak azt éreztem, hogy valami nem stimmel és egész nap pusztítottam magam körül mindent.
Pedig két napja még rengeteget nevettünk a Pannónia Stúdióban.
Kamudíjakat adtunk át – mert ha 17 év alatt nem kaptunk igazit, hát csináltunk egy sajátot.
Az átadásnál anyu oldalba bökött, hogy nehogy sírjak. De nem értettem, miért kéne? Minden rendben volt. Két nap múlva premier, meló van.
És ahogy ma sétáltam a Magyar Zene Háza felé, valami elkezdett feltolulni bennem.
A sötét Katona Kamra-folyosók emlékei.
Az első közös munkák a fiúkkal. A barátság.
Az ősbizalom, hogy saját piaci lábra álljon ez a sorozat – amikor a Delta még kanyarban sem volt. Az első szárnypróbálgatások a Hatszínben, Gálvölgyi Dorka támogatásával. Sok para, izgalom. Matek matek hátán. Nagyon sok nevetés.
A Müpás kitérő, aztán ahogy ez az egész egyre tudatosabbá vált, kinőtte magát – és végül a neki való méltó helyszín, a Magyar Zene Háza lett a végállomása.
Ott, a parkban sétálva jöttem rá, mit is érzek:
hogy most ütött pofán, hogy tényleg vége.
Mert ez nem csak egy produkció volt.
Ez az életem egy szakasza volt. Egy fejlődéstörténet. És fél éve semmi mást nem csinálunk, csak magyarázkodunk, hogy vége.
Nehéz volt elbúcsúzni a nézőktől.
Könnyes szemek, hálás tekintetek, rengeteg üzenet – vagy épp felelősségre vonás, hogy mi lesz most velük ezek után? Mikor folytatjuk a szünet után?
Szóval ez a gyász. Egyedül akartam lenni, betoltam éjszaka a sötét autóban egy Big Macet, a biztonság kedvéért még egy sajtburgert rá. Abból baj nem lehet.
És mivel kezdő spiriribi vagyok, annyit azért tudok, hogy a Mars valahol van, valami tartományban, vagy nem tudom miben –
valamivel keresztezi egymást, vagy lehet, hogy ez a tavalyi év volt, nem tudom.
A lényeg az, hogy ez az év (vagy a tavalyi) az elengedésről szól. És arról, hogy új dolgok jöhessenek az életünkbe.
Hogy megköszönjük, ami volt – hálával teli szívvel – és ajtót nyissunk valami újnak.
Köszönöm mindenkinek, aki valaha része volt ennek a csodának, amit végigkísérhettem.
Dani.
Pali.
Most ez tehát a búcsú ideje. Meg asszem a hasmenésé, mert éjfélkor Big Macre sajtburgert tolni nem a legjobb ötlet.