Csak ilyen karácsonyunk ne legyen!

A karácsony ebben a családban nem a szeretet, hanem a téboly ünnepévé vált

Debrecen – A játszmák, szereptévesztések csak időlegesen tűnnek működőképesnek — mutatja meg e produkció.

Sztárparádéra invitálták a Kölcsey Központ programszervezői február 22-én a színházkedvelő közönséget. Az Orlai Produkciós Iroda jóvoltából Debrecenben is láthattuk a londoni Nemzeti Színházban 2015-ben nagy sikert aratott Sam Holcroft-darabot, a Családi játszmákat, amelyet a produkciós iroda Göttinger Pál rendezésében, Zöldi Gergely fordítása révén ültetett át hazai színházi viszonyok közé — valódi jutalomjátékot biztosítva ezzel a nagynevű színművészeinknek.

A jutalomjáték-jelleg azért kétségtelen, mert a darabban szereplő hét színművész egytől egyig kiváló, rengeteg szín felmutatására lehetőséget adó karakterbe bújhatott itt bele. A világirodalomban és színházi adaptációkban már kissé elcsépeltnek mondható alapszituáció ellenére, – hogy tudniillik karácsony estére összegyűlik a család, az idősödő szülők vendégül látják két felnőtt fiukat és azok családtagjait – a színészek bebizonyítják: ebből a „lagymatagnak” tűnő helyzetből megfelelő tehetséggel rengeteg mindent ki lehet hozni.

Az eleje kicsit unalmas

Az ugyanis kétségtelen, hogy a darab első felvonása meglehetősen nehézkesen indul: mindössze annyi történik, hogy a családi házban egytől egyig megismerkedünk a családtagokkal. Először Matthew és újdonsült barátnője, Carrie érkezik meg, azután beállít a báty, Adam, és az ő decens felesége, Sheena, akik egyelőre csak emlegetik a kislányukat, Emmát, s megjön közéjük a mama is, Edith személyében. Ekkor még – néhány szembetűnő, némi személyiségtorzulásra utaló jel ellenére – olyan nagyon nem kényeztet el bennünket a történet. Mert persze furcsa, hogy Carrie szemrontóan borzalmas színű zöld ruhában érkezik, mert, mint kiderül, karácsonyfának szeretett volna öltözni. S furcsa, hogy Adam és Sheena külön-külön jön meg, de egyelőre semmi egyéb problémát nem észlelünk. Bevallom őszintén, már fel is tettem magamban a kérdést, hogy ennyi az egész. Úgy látszik, hamarabb kellett volna ezt kérdeznem, mert körülbelül ezzel egy időben végre elkezdtek beindulni az események. Kezdtek nyilvánvalóvá válni azok a személyiségproblémák, amelyekről a későbbiekben derült ki, oly mértékűek, hogy a karácsonyt ebben a családban nem a szeretet, hanem a téboly ünnepévé képesek tenni.
Személyiségjegyek

Az innentől kezdve sodró lendületű, sziporkázó párbeszédektől dinamikus és egymás ócsárlásától hangos darabot Adam felesége, Sheena gyermekükkel, Emmával kapcsolatos bejelentése indítja igazán be. Megtudjuk, hogy Emma azért nem hajlandó közéjük lejönni, mert „krónikus fáradtság-szindrómában” szenved. S nyilvánvaló: ha egy kamasz gyereknek pszichés problémái vannak, ott általában a szülők sem csinálnak mindent tökéletesen.

Például isznak, mint Sheena, amit ugyan sokáig próbál leplezni a Járó Zsuzsa alakította, egyébként decens és csinos asszony, egy idő után nem tud nem a pohár után nyúlni. Sheena látható alkoholizmusa mellett a másik legfeltűnőbb problémát a darabnak ezen a pontján a két fiú édesanyja, Edith produkálja: szabálykövető életmódja, takarításmániája, túlzott pedánssága, amely személyiségjegyeket a nőt megtestesítő Kútvölgyi Erzsébet kiválóan láttat, nyilvánvalóan valamiféle kompenzációra, elfojtott indulatra vall. Az okot ekkor azonban még nem tudjuk.

Az I. felvonás végén ezek a „fellibbentett” problémák azután a II. felvonásban sorra hozzák felszínre az összes, családtagok között feszülő konfliktust, amelyekből kiderül: senki sem az, akinek lennie kellene, vagy aki lenni szeretne, mégpedig amiatt, mert mindegyik családtag másként értelmezi az életre vonatkozó „játékszabályokat”.

Szerepcserék

A családtagok boldogtalanságának legfőbb forrása, hogy – épp a másik „játékszabályainak” való megfelelési kényszerük miatt – eddig olyan szerepet töltöttek be az életben, amit helyettük egy másik családtagnak kellett volna betöltenie. Carrie, Matthew barátnője ugyan színésznőnek vallja magát, de láthatóan – s Réti Adrienn ezt sziporkázóan mutatja meg nekünk – nem más, mint egy ostoba liba, aki folyton produkálni akarja magát az „új családjában”. Helyette Matthew-nak (Ötvös András) kellene színészkednie, hiszen gyermekkorában ez volt az álma, ám, mivel ez nem sikerült neki, ő lett a családban az a sikeres ügyvéd, amely szerepet az apja a másik fiának, Adamnak szánt.

Adam viszont nem ügyvédként, hanem krikettjátékosként képzelte el annak idején az életét, s most, ahelyett, hogy ezt művelné, apja felé való megfelelési kényszerében kénytelen mégis ügyvédkedni. Ám láthatóan ebben a szerepében ugyanúgy, mint az apa és a férj szerepében, mostanra csúfos kudarcot vallott. Ahogy anyaként és feleségként megbukott az a Sheena is, akinek – derül ki az egyik, a sógor és sógornő közötti konyhai dialógusból – valójában nem Adam, hanem Matthew feleségének kellene lennie. Hisz nyilvánvalóan odáig vannak egymásért, olyannyira, hogy Sheena a családi problémáit is Matthew-val tudja a legjobban megbeszélni.

S ott van a pedáns anyuka, Edith, akiről idő közben kiderül: valószínűleg szintén nem a fiúk apjához kellett volna férjhez mennie, hisz az folyamatosan megcsalta őt. Ennek ellenére Edith – aki mind közül a legtovább ragaszkodik a tökéletes családanyát láttató szerepéhez és a saját játékszabályaihoz –, mintha mi se történt volna, ápolja és gondozza Francist, a Papp János alakította, tolószékhez kötött, nagybeteg férjét.
Többszintű játékszabályok

A felcserélt szerepek, a másiknak való megfelelési kényszer felállította játékszabályok tarthatatlan mivoltára az Edith részéről megkövetelt, a „boldog” karácsonyi este részeként értelmezett kártyaparti fog a leginkább rávilágítani.

A II. felvonásnak kétségtelenül ez a kulminációs pontja, hiszen a beszélő nevű Téboly indul! című játékban minden szereplő maga állíthat fel szabályokat. A játékban működésképtelen szabályok világítanak rá az eddigi „életszabályok” hamisságára. A kártyajáték alatt kiderül – a remek színészi alakításoknak is hála – , hogy ezek az emberek mennyire ki tudnak vetkőzni önmagukból, s hogy mennyire muszáj már megszabadulniuk eddigi, felvett szerepeiktől.

A Carrie–t játszó Réti Adrienn, ha lehet, még „libábbá” válik, Sheena félrészeg ordítozását hitelesen hozza Járó Zsuzsa, Matthew „mackóságát” remekül alakítja Ötvös András, aki épp az „aranyos családtag” szerepében egy ideig próbálná menteni a menthetőt, de aztán ő is feladja, s szabályok nélkül az életet teljesen értelmetlennek látó Edith összeomlásában sem kételkedünk.

Ebben a jelenetben azonban a leghálásabb szerepe annak az Adamot alakító Szikszai Rémusznak van, aki minden egyes családtagját, hangját elváltoztatva, testtartásával manipulálva, kigúnyolja, s ezzel minden eddigi történés kapcsán másra hárítja a felelősséget. Például az apjára, aki ugyan a tolószékben ülve látszólag semmire sem képes, ám a „téboly” kirobbanásakor boldogan vezényel a családja katasz­trófába forduló állapotához. Mire a szétvert konyhába, a romok közé végre megérkezik a kislány, nem csodálkozunk, hogy már csak ennyit tud kérdezni: „ti mi a sz…-t csináltok itt?”

Szükségtelenek a feliratok

A tökéletes alakításokhoz, a téboly jól felépített koreográfiájához egy valamit teljesen feleslegesnek tartok. A darab kezdetétől – mintha a Beugró című műsorban lennénk – a színészek mögött, egy kivetítőn instrukciók jelennek meg arra vonatkozóan, hogy az egyes szereplőknek hogyan kell viselkedniük. Például, rögtön az elején arról értesülünk, hogy „Matthew csak úgy hazudhat, ha ül”, vagy „Carrie csak úgy viccelhet, ha áll”. Hogy ezt követően az összesen öt instrukció mindegyike további felszólításokkal bővüljön. Erre azonban semmi szükség. A néző ugyanis – épp a tökéletes színészi játéknak hála – pontosan tudja követni a feliratok nélkül is a családi drámát, nem kéne még a szájába is rágni, hogy Adam épp miért gúnyolódik, vagy Carrie miért járja folyamatosan az őt egyre hülyébbnek láttató táncát. De mivel ezek a feliratok folyamatosan ott villognak a színészek feje fölött, s ezért nem lehet őket figyelmen kívül hagyni, azt kell mondjam, a produkció mégsem tökéletes. Csak tökéletes lehetne, ha a nézőket „felnőttnek” tekintené, s hagyná, hogy maguk döntsék el: az adott szereplő épp miért úgy viselkedik, ahogy.