A BIZONYÍTÉK ARRA, HOGY LEHET MÁS A VILÁG
És akkor az ördög egyszer csak előkapta az okostelefonját… OROSZLÁN ANIKÓ BESZÁMOLÓJA, 2. RÉSZ.
Az Ördögkatlan Fesztiválra pénteken és szombaton érkezik a legnagyobb tömeg. Emlékszem, tavaly lehetetlen volt parkolni, gyalogosan pedig olyan forgalom volt Nagyharsány utcáin, mint a londoni Oxford Streeten. Az idén mintha kevesebben lennének (persze ezt majd kimutatják a látogatottsági statisztikák), meg is állapítjuk, hogy lehet, hogy titokban inkább a tavalyi, kilencedik Ördögkatlan volt a tizedik (?).
A beszámoló első részében azokról a helyszínekről ejtettem szót, amiknek jót tett volna még egy kis vizuális hangulat; ám itt ellenpéldának mindenképpen meg kell említenem Both Miklós ukrán udvarát, ami idén a Rácz-háznál kapott helyet Nagyharsányban (az Ősi Udvaron most a Pécsi Bölcsész Udvar rendezkedett be). Az lehetett az ember benyomása, hogy Bothék ismétlik önmagukat, ám a berendezés, az atmoszféra sokkal barátságosabb és otthonosabb volt, az udvarra beköltözött egy komplett romkocsma is, úgyhogy ez lett a fesztivál egyik legnépszerűbb helyszíne a nyugalomra vágyóknak. Délelőttönként kézműves műhelyek és gyerekprogram, délután beszélgetések (a népművészetről, a csernobili atomkatasztrófáról, a falusi életről Ukrajnában), estefelé zene és tánc.
A másik rokonszenves új helyszín a beremendi kovácsműhely, idén ide telepedett le a k2 Színház, hogy egy új darabbal készüljenek, ami megint a környékbeli emberek életét, múltját dolgozza fel. Az udvar hátuljában kis tó és árnyas fák, itt játszódik a Beremendi lakodalom, avagy utoljára kirúgjuk az oldalát című előadás, az 50-es évek emlékeit feldolgozó, hirtelen tetralógiává bővített sorozat utolsó része. A témája a jugoszláv-magyar határon élő családok kapcsolatrendszere, a fiatalok szerelmi viszonyai. Ebben az előadásban a beremendi szikvizes árván maradt lányai próbálják fellendíteni a bizniszt úgy, hogy a fiatalabbikat egy határőrhöz adnák feleségül, de ő persze mást szeret. Szerelmének határon túlról hazatérő testvére aztán beleszeret az idősebbik lányba, a dolgok még jobban összegabalyodnak, a háttérben folynak a kitelepítések, a kuláküldözés, a besúgás. Ezt a darabot többször játsszák a fesztivál alatt, ám a szombati napon mind a négy előadást meg lehetett nézni az eredeti helyszíneken, amolyan utazó színházként meglátogatták mind a négy falut.
A k2 sorozata a fesztivál egyik legizgalmasabb és legfigyelemreméltóbb vállalkozása nemcsak azért, mert a társulat színészei Benkó Bence és Fábián Péter vezetésével napok alatt raknak össze remek, kerek, koherens előadásokat. A nagyharsányi vőlegény, A kisharsányi menyasszony, A villánykövesdi vőfély és a Beremendi lakodalom csak látszólag könnyed népi komédiák, valójában az adott korszak súlyos konfliktusait is érintik: a társadalmi, gazdasági rétegek, származások közti feszültségeket, az országhatárok mentén kialakult, egyes emberek sorsán keresztül megfigyelhető problémákat. Az összegyűjtött, majd performansszal feldolgozott személyes történetek a társadalmi emlékezet részét képezik, úgyhogy a k2 hasonló feladata/felelőssége – még ha nem is tudatosan – történelmi is. A sorozat darabjai egyébként összefüggnek, de mindez csak az utolsó előadásból derül ki, ahol visszatér Kálmán a Hortobágyról, akit az első részben azért vittek el, mert a szomszédja feljelentette gyilkosság gyanúja miatt. Korábbi beszámolók alkalmával már írtam, hogy milyen érdekes nézői élmény helybeliekkel részt venni az előadáson, akiknek vegyes emlékeik vannak a hajdanán történtekről. A k2 előadásai élővé teszik a múltat, befogadható formában, játékkal elevenítik fel az eseményeket. Elmondásuk szerint ezzel a sorozat lezárult, ami nagy kár, hiszen a térségben valószínűleg sok elfeledett történet lappang még. Nem kételkedem, hogy jövőre is kitalálnak valami ütőset.
A színházaknál maradva: nagy meglepetés volt az Aradi Kamaraszínház Rudolf Hess tízparancsolata című előadása Tapasztó Ernő rendezésében. Harsányi Attila nagyon hitelesen eszelős a főszerepben, szinte félelmetes vele egy olyan pici térben együtt lenni, mint a villánykövesdi faluház. Az alakítás szinte a végletekig megy annak a haragnak a kimutatásában (sőt, kiprovokálásában), amik akár a nézőben is rejtőzhetnek a zsidók kiirtása vagy a szülni nem akaró vagy nem tudó nők karanténba zárása kapcsán. Az előadás voltaképpen Hess öngyilkosságát megelőző vitája Istennel, egy őrült monológ, ami cseppet sem csak a történelmi távlatokba helyezett második világháborús náci retorika megidézése, hanem akár a mai politikai közbeszédé is lehet. A zsidók behelyettesítése az arabokkal, a japánokkal vagy a törökökkel, vagy a nők fajfenntartó kötelességének emlegetése ijesztően aktuális; amikor több mindenki távozik az előadás vége előtt, nem tudom eldönteni, hogy rémületükben teszik, vagy mert nagyon meleg van. Az előadás utáni pozitív visszhang igazolja egyébként, hogy nem csupán vidám fesztiváldarabok valók egy ilyen rendezvényre, nyugodtan lehet sokkolni is.
Villánykövesden az idén egyébként – nekem úgy tűnik – szintén kevés a képzőművészet, tavaly nagyon stílusosak voltak a pincékben elhelyezett művészetis egyetemisták által készített installációk. Idén itt tanyáznak Rutkai Boriék, Cseh András képeit láthatjuk a netfüggőségről, aztán betévedünk a pécsi American Cornernőknek szánt interaktív társasjátékára, ami az időbeosztás egyenetlenségére hívja fel a figyelmet. Mindkettőt fenntartással kezeljük, és megint az jut eszembe, hogy társadalmilag, a közéletet tekintve lehetne sokkal bevállalósabb és árnyaltabb ez az egész. Kissé feldúlt, de nagyon okos tizenéves magyarázza ugyanis a workshop szervezőinek, hogy a monitorok előtt töltött idő és a kultúra/kulturálódás nem egymást kizáró fogalmak, sőt. Lám-lám, ő is itt van, kezében az okostelefonja, azon olvas, miközben sorban áll a színházi előadásra várva. (Sőt, mást is csinál vele, ahogy erre mindjárt rátérek.)
Délután a kisharsányi színházi workshopra (Elek Ányos és Valcz Péter sorozata a huszadik század színházcsinálóiról, többek közt Grotowskiról, Csehovról, Keith Johnstone-ról, Lecoq-ról) már nem nézünk be, mert előző nap kiderült, nem beszélgetni, hanem játszani kell, de azt most nem szeretnénk. Az Árkosi Árpád és Bán János-féle (egyébként nagyon népszerű) Színészautomata a nagy hőség miatt estig szünetel. Este aztán cirkusz, a Galapiat Cirque látogatott el a Katlanba újra, idén a Wagabond című szabadtéri előadásukat hozták, délelőttönként pedig tréningeket tartanak. Az újcirkuszi programok nemcsak a kisgyerekes családok körében népszerűek, a rendszeres meghívásuk pedig azért fontos, mert a műfajnak viszonylag kevés megmutatkozási lehetősége van Magyarországon. A Wagabond bohém, akrobatikus darab egy vonatos-hajózós álomutazásról világkörüli helyszínekkel. Megfelelően könnyed, cirkuszi szempontból talán túl sematikus és ismerős, ámde élvezetes és szórakoztató.
Ezen a ponton ismét meg kell említenem, hogy átláthatatlanul sok a program, persze idén is sokan érdeklődnek a színházi előadások iránt, az általam hivatkozottakon kívül itt van még a Szkéné, a Vádli, a Vígszínház, a Forte Társulat, a Kaposvári Egyetem, a Csiky Gergely Színház, Hajdu Szabolcs és a Látókép Ensemble, meg még sokan mások. Talán soha ennyi színház nem volt még, ezért lehet, hogy a sokaság némileg eloszlik, egy-egy előadáson kisebb a tolakodás annak ellenére, hogy az idén bevezetett sorszámapplikációra sokan panaszkodnak. Az ötlet persze remek, a fesztivál digitális infrastruktúrája (facebook, holnap, webkamera) is egyre fejlettebb, az ördögnek már okostelefonja is van, a sorban állás virtuális, és nem is kell annyira korán kelni. Igaz, sokszor lefagy a rendszer, de próbálkozunk rendületlenül, simogatjuk a telefont, aztán úgyis beférünk, és a várakozók között mindig akad néhány ember, akinek van fölösleges jegye. Ebben a fesztiválban különben még mindig ez a legvonzóbb, a humánum, az emberség, amikor az önkéntes segítők vízzel kínálnak vagy az első autó felveszi az út szélén sétáló stoppost, amikor rögtön tájékoztatnak a hőség miatti helyszínváltozásokról. „A bizonyíték arra, hogy lehet más a világ” – ahogy az egyik „Számomra a Katlan…” kezdetű (csak azért is optimista) üzenet fogalmazott a megnyitón. Ezt kellene valahogy megőrizni, ami nem annyira könnyű feladat, mert a közönség is változik, kezd kialakulni valamiféle generációs szakadék, régi Katlanozók méregetik gyanúsan az újakat, és mindenki a maga módján keresi az egyensúlyt a minőségi kulturált szórakozás és a bulizás között.
Az utolsó esti Pintér Béla és Társulata előadás kapcsán megint eszembe jut a rutin és az állandó fesztiválmeghívottakhoz való ragaszkodás kérdése. A Szívszakadtig ugyanis túlmegy a jelentéssel bíró abszurd határán, már-már bulvárgiccsbe hajlik, a mórahalmi fogyatékkal élő színes bőrű fogadott gyerek színrelépésénél (akit ráadásul Karcsinak hívnak) pedig végképp értetlenül dőlök hátra, és azon gondolkodom, mire megy ki ez az egész. Tévedés ne essék, nem aktuálpolitikai kiszólásokra várok, még csak egyértelmű, szájbarágós üzenetre sem, de határozottnak tűnő álláspontok megfogalmazása nélkül nem értem, mit keresnek a darabban a ligetvédő aktivisták, az orvosi hálapénz témája vagy a fogyatékkal élőkkel való bánásmód. Biztos vonalvezetés híján sajnos a színészektől sem nagyon kapunk semmi olyat, amit még ne láttunk volna korábbi Pintér-előadásokban. Ez persze lehet, hogy már megint a rutinos fesztivállátogató (és mellesleg egy elhivatott Pintér Béla-drukker) véleménye, a mellettem ülő középkorú hölgy saját elmondása szerint teljesen letaglózva érzi magát az előadástól.
A fesztivál zárása szombat éjjel hagyományosan a Kiscsillag koncert, ahol már tényleg nem lehet mozdulni. (Előtte a Szabó Benedek és a Galaxisok zenekar hozott némi friss hangot a zenei repertoárba.) Tavaly Lovasiék nagyon jó bulit csináltak, az idén a Fishing on Orfű fesztiválon megvolt az életműkoncert is, úgyhogy az elvárások nem lettek kisebbek. Mind a frontember, mind a zenekar meglehetősen visszafogott volt, kevésbé tempós és pörgős számokat vettek most elő lágyabb hangszerelésben, úgyhogy a közönség hátsó soraiban lassabban jött a lelkesedés, sőt, olykor el is maradt. A koncert inkább lírai levezetés volt, úgyhogy aki a cinikus, karcos, de legalább önironikus életértelmezést várta Lovasitól, most talán csalódott egy kicsit.
Összességében (régi és új látogatókkal is beszélgetve) elmondható, hogy a 10. Ördögkatlan Fesztiválon nem történt semmi különös, csak ami szokott, és talán pont ez volt a szándék. Gazdag programválaszték, sokféle műfaj, visszatérő vendégek, rengeteg új meghívott. Akinek kicsit hiányérzete volt, az talán azért történt, mert ugyanannak nem lehet ugyanúgy örülni mindig még akkor sem, ha maximális a ragaszkodás és a lelkesedés. Az sem biztos, hogy a régi Katlanozók konstans érdeklődésének fenntartása a szervezők feladata, bár talán néhány fentebb említett apró részlet sokat számíthat.
forrás: http://revizoronline.com