Elindult a 2011/12 színházi évad, amely sajnos ezen az őszön sem mentes a kisebb - nagyobb és még nagyobb botrányoktól, Szerencsénkre azért két botrány között színházról is esik szó és van róla „igazi” híradás is. Az elmúlt hétvégén a józsefvárosi Bárkában volt bemutató. Egy ír származású kortárs, Michael West darabját állították színpadra Szabadesés címmel, a hírek szerint a dublini ősbemutató után Magyarországon először. Azt olvastam; „Szabadeséssel Michael West olyan egyetemes élményt hozott létre, ami bármely színpadon megállja a helyét. Függetlenül attól, hogy a főszereplő ír, semmi sem gátolhat meg egy berlini vagy burbanki nézőt abban, hogy azonosuljon az élményeivel. Egy középkorú ember szélütést kap, és a szemünk előtt látjuk leperegni az életét. Egyszerű ötlet, ami az írás érzékiségében és elsöprő erejében ölt testet.” (Herald HQ) Igen, ez a néhány mondat nagyon tömören fogalmazza meg azt fajta élményt, érzést, amivel a néző szembesül abban a szűk két órában, amit együtt töltöttünk a darabbal a színháztérben. A rendező, Göttinger Pál szerint ez a színdarab is az elszámoltatás problémáját járja körül, aki itt nyilván nem a kaszinó projektre, vagy autópálya építésekre, de nem is uniós pénzek vélt vagy valós elszámoltatására gondol, hanem arra az egyszerű képletre, hogy az atyák miképpen is tudnak a fiúk felé elszámolni a nekik kirótt élettel. Főhősünk, (Kálid Artúr) a középkorú apa és férj váratlanul a kórházban találja magát, és élet halál között lebegve lepereg élete filmje, de legalábbis az említésre méltó mozaikokba mi is betekinthetünk. A játék egy keretbe ágyazva esik meg a szemünk előtt. : A középiskolás fiút a suliba járás helyett jobban izgatja a filmezés, így a gimis unalom helyett apával beszélget a kamerán keresztül, hogy így lássa őt el életre szóló használható bölcsességekkel. Az előadás kezdetén, mikor a filmes elemek is bekapcsolódnak a produkcióba a néző kissé legyint, hogy az oly divatos, gyakran funkció nélküli filmszerűség is belekerült a produkcióba. Azonban percről percre kiderül, hogy ennek itt és most helye van, funkciója van, és egy idő után észre sem vesszük a kamerával mászkáló fiatalembert. Fantasztikus arcok, hangulatok, történések bontakoznak ki a kamera segítségével, amit egy „szimpla” színházi előadáson sosem élhetnénk át. A szemünk automatikusan vándorol a vászon és a színpad között, ez egyáltalán nem zavaró, és valahogy a néző önkéntelen ráérez, hogy a színpadra vagy éppen a vetítőre összpontosítson. Mert cikázunk térben és időben is egyfolytában, hol ma vagyunk, és most, hol a gyerekkori múltba, hol éppen tegnapba barangolunk, vagy a közelmúltban járunk, ehhez képest már semmi , hogy a szemünk is keresi a helyét az élő és vetített kép között: A főhős, ahogy az intenzíven várja, hogy történjen vele valami, kívülről látja az eseményeket, de nem tud beleszólni, nem tud védekezni a történések ellen. Úgy tűnik az ember ilyen helyzetekben inkább a szépre és a jóra, meg tán a humorosra igyekszik csak emlékezni, és keresi, sőt igyekszik szavakba önteni életének értelmét, ami kutatásra a napi verkli során nem igen tudott időt szakítani. Ez történik a színpadon és Kálid játszótársai segítségével, akik több szerepbe is belebújnak ezen az estén, felvillantja élete fontos jó és rossz pillanatait is. A térben és időben barangolást a filmes segítség mellett a fehér függönyös terek, minimalista díszletek is nagyon jól szolgálják, ahogy könnyedén kinyitnak, vagy éppen bezárnak egy teret, új idősíkba kerülnek a dolgok, s máris érezzük mi nézők is, hogy az élet egy újabb fejezetéhez érkeztünk. Nem történik a Bárka színpadán semmi különös, egy átlagos élet, átlagosan szép és fájdalmas epizódjainak tanúi lehetünk, de éppen ez benne a szép, hisz két órán úgy érezhetjük, hogy a mi életünk meséje zajlik ott, akár apák, akár fiúk vagyunk. Ráadásul a sok múltba nézés és némely „önmarcangolás” a végén happy endbe csap, hisz főhősünkben felülkerekedik az élet igenlése, összeszedi iszonyatos nagy erejét, és megmozdítja a lábujját… Van még remény,és saját igazságát mindenki csak a maga útját járva találhatja meg. (szy)